HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Kit Caim egyik kedvenc káromkodását mormolta maga elé, amikor a keze megcsúszott.

Anyaszült mezítelenül ült - az emiatt érzett szégyenét egyhamar nem fogja elfeledni -, és próbálta feltörni a börtönéül szolgáló aranykalitkája zárját. A szoba tágas és elegáns volt, de a ketrecen kívül alig néhány bútordarab állt benne. Kit reszkető kézzel hajlította meg a rézdrótot, és bujtatta vissza a zárba.

A nagyanyja menedékéhez tett útjából nem sokra emlékezett. A kertben járt, menekült, valami elől. Homályosan emlékezett egy sárga szempárra, aztán a mellkasába nyilalló fájdalomra. A következő pillanatban már Caim karjaiba ájult, szerelme pedig elkapta őt.

Kit felsóhajtott, ahogy felidézte az emléket. Az, hogy megérintette Caimot, hogy Caim átölelte, sokkal nagyobb hatást tett rá, mint gondolta volna. Ám aztán kitépték Caim karjai közül, és... és... sötétség borult mindenre. Itt ébredt, kalitkába zárva, akár egy állat, és egy vénséges, nagy fekete szemű árnyférfi fogdosta. Kit legszívesebben az arcába köpött volna, amikor a férfi közölte vele, hogy mostantól az ő rabszolgája lesz, de végül meggondolta magát. Mert a férfi, Lord Malphas, azonnal tudta, Kit micsoda, vagyis egykoron mi volt. Ahogy a férfi bámulta, szinte felfalta a szemével, teljesen nyilvánvalóvá tette ezt. Így Kit inkább illedelmesen hallgatott, amíg a férfi magára nem hagyta.

Egy darabig csak ült és füstölgött, de aztán dühe cselekvésbe csapott át, és mindent átkutatott, amit csak elért a rácsokon át, vagyis igencsak keveset. Ám az egyik díszszék lábáról sikerült lehámoznia egy hajlékony drótdarabot. A zárfeltörés mindig jóval egyszerűbbnek tűnt, amikor Caim csinálta; csak be kell illeszteni az álkulcsot, és mozgatni egy kicsit, amíg a zár fel nem kattan. Kit viszont már egy gyertyarovásnyi ideje dolgozott rajta különösebb eredmény nélkül, csupán az ujjai rándultak görcsbe, és az idegei őrlődtek fel. Felzokogva elhajította a drótdarabot, és a kezébe temette az arcát.

Csak sejtelme lehetett róla, min mehet keresztül Caim, elhagyatottan, nélküle. Lehetséges, hogy rosszul döntött, amikor emberré vált? Ha még mindig tündér lenne, egy szempillantás alatt meglelhetné Caimot. Most bezárva tétlenkedik, kétszázhuszonhét lépésnyi kőmennyezettel és folyosóval kettejük között.

Valamelyest sikerült felülkerekednie az aggodalmán, amikor rájött, hogy érzékeli Caim jelenlétét. Lepillantott a padlóra. Caim odalent volt, pontosan kétszázhuszonhét lépésnyivel alatta. Kit leginkább annak örült, hogy tudja, még csak nemrégiben szilárddá vált csontjainak mélyén érzi, hogy Caim él.

E tudásból friss erőt merítve Kit felkapta a drótdarabot, és újfent nekiesett a zárnak. Amint kiszabadul, megkeresi Caimot, kihozza a zárkájából, és együtt elmenekülhetnek. Kifújt egy kósza hajtincset a szeméből, és belehunyorított a zárba. Csak tarts ki, kedvesem! Megkereslek. 

Kit épp előre-hátra rángatta a drótdarabot a zárban, amikor lépések zaját hallotta meg odakintről. Kirántotta, és a lába alá csúsztatta a drótot, épp mielőtt újdonsült „gazdája" belépett. Figyelte, ahogy Lord Malphas leveti a felső köpönyegét, egy tagbaszakadt északi pedig elveszi tőle. Aztán az árnyférfi addig bámulta őt, amíg Kit feszengeni nem kezdett. Korábban bátran szembenézett már kígyóval, farkassal és néhány egészen óriási hallal, amelyek a tengerekben portyáztak, de e férfi tekintete felzaklatta. Nem a pucér teste utáni kéjes vágyat látta benne, amivel el tudott volna boldogulni. Inkább úgy érezte, mintha a férfi a szemeivel lenyúzná róla a bőrt.

- Jai asta raelano mei hai? - kérdezte Lord Malphas. Messze kerültél az otthonodtól, ugye?

Kit tüdejéből kiszökött a levegő. Anyanyelve ocsmánynak hangzott a férfi szájából. Kit arany börtönében ült, és reszketett, ez egyszer örült a kettejüket elválasztó rácsnak. Pár perc elteltével a férfi a lakosztály egy másik szobájába ment át, és magára hagyta őt.

Kit kieresztette a visszatartott sóhajt. Nyugalmat erőltetett magára, előhúzta a drótdarabot, és ismét munkához látott. A következő próbálkozáskor valami kattant. Fél szemét az ajtónyíláson tartva felemelte a reteszt.

A ketrec ajtaja kitárult.

Egyik kezével megragadta a rácsot, és figyelt, nem hall-e neszeket a közelben, de minden csendesnek bizonyult. Önmagát azzal biztatva, hogy bátornak kell lennie, akárcsak Caim, kisurrant a ketrecből, és a bejárati ajtóhoz ment. Legszívesebben felkiáltott volna örömében, amikor a retesz gond nélkül kinyílt. Odakint üres volt a folyosó. Kit átgondolta a helyzetet. Ha most elszökik, nincs visszaút. Felfedezik, hogy eltűnt, és valószínűleg keresni kezdik. Vajon mennyi idő alatt tud odajutni Caimhoz? Nem tudhatta.

Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa az idegeit, aztán felkapott egy sárga selyemtakarót az ágyról, és a vállára terítette. Sikerülni fog.

Kilépett a szobából, behúzta maga mögött az ajtót, majd végigszaladt a folyosó hideg kövezetén.