TIZENHARMADIK FEJEZET

Dray felszisszent, és újra meghúzta a mézsörös tömlőt, amint a tű előbukkant a felkarjából, macskabél csíkot húzva maga után.

- Még sosem hallottál a kicseszett óvatosságról?

Aemon magában kuncogott.

- Ne mozogj! Mindjárt kész leszek vele.

- Hát akkor siess!

- Tessék. - Aemon a fogával eltépte, majd elkötötte a bélfonalat.

- Akárcsak újkorában. Caim, nincs néhány sebhelyed, amit bevarrhatnék, ha már előszedtem a tűt?

Caim a fejét rázta, miközben elcsomagolta a szelet keménysajtot, amelyből falatozott, aztán visszadobta az átalvetőjé- be. Egész éjjel lovagoltak, másnap hajnalig, de remekül érezte magát. Kipihentnek. Mintha újra a régi önmaga lett volna. Amíg ők lovagoltak, az árnyak visszasettenkedtek hozzá, hűvös csókjaikkal borították a sebeit, és magukkal vitték minden fájdalmát és minden nyomát annak a betegségnek, amelytől az elmúlt napokban szenvedett. Igen, noha örült a segítségnek, Caim nem tudta kiverni a fejéből a Wulfgrim arcára kiülő kifejezést, ahogy a törzsfőnök a hosszúház padlóján elterülve kivérzett, a rémületet, ahogy kiszívták belőle, és - jobb szó híján - felfalták élete utolsó cseppjeit.

A táborukat egy kis domb meredek lejtőjének szélárnyékában állították fel. Caim úgy számolt, hogy nagyjából negyvenöt mérföldet tehettek meg, de nem tűnt elégnek. Elképzelte, ahogy a Hópárducok a nyomukban ólálkodnak. Egyedül gyorsabban haladhatnál. 

Caim arca megrándult a gondolatra. Nem először ötlött az eszébe, hogy az egész vállalkozás sokkal könnyebb lenne, ha egymagában utazna. Akár a régi időkben. Ám az érzés mélyebbről fakadt. Nem volt kedvére, ha mások épségéért kell felelnie, és az a kellemetlen előérzet gyötörte, hogy a küldetés nem fog jól végződni. Egyikük számára sem.

Hó ropogott a tűz fényének körén túl, és a többiek a fegyverükért kaptak, de Caim meg se moccant. Ő már háromszáz lépés távolságból meglátta a közelgő férfit.

- Egil! - kiáltotta Dray. - Majdnem megöltelek, te tökkelütött farok.

Malig elnevette magát, és leeresztette a csatabárdját.

- Azt hittük, elszöktél, fiú. És hogy már sosem látunk.

Egil lekanyarította válláról a hátizsákját, és letérdelt a tűzhöz.

- Leléptem, amikor láttam, hogy azokkal a cicuskákkal együtt vágtok át a havon.

Dray csupasz kardját a térdére fektetve ült.

- Cicuskák?

- A Hóoroszlánok. Mi így hívjuk őket. Valaha régen nagyszerű törzs voltak. - Felmutatott a borongós égboltra. - Mielőtt ez történt, az ő uralmuk alá tartoztak a középső vidékek. Ám ellenálltak, amikor ránk telepedett a sötétség, és mára szinte hírmondójuk sem maradt. Mindenesetre többet nem fognak zargatni benneteket. Nem várt társaságot kaptak.

Caim elővette gladiusát és egy fenőkövet, majd nekilátott a penge élének.

- A többi északira gondolsz, akik a faluba tartottak?

- Igen. A Medve-törzsbéliekre. Közel százan érkeztek. Az öreg Wulfgrim bizonyára a nadrágjába csinált. Mindenesetre a cicuskák amilyen gyorsan csak tudtak, elszeleltek, és megindultak dél felé.

Dray a tűzbe köpött.

- Nagy volt a szájuk, amikor karámba zártak minket, akár az istennapi lakomára szánt bárányokat, de a valódi veszély láttán rögtön elszeleltek.

- Nem is tudom - szólalt meg Aemon. - Az a Wulfgrim fortélyos fickó. Ha túlélte, amit Caim művelt vele, nem szeretnék ötven mérföldnél közelebb kerülni hozzá.

Dray Egilre nézett.

- Te melyik törzshöz tartozol?

- A Rókákhoz. Mi sem maradtunk meg sokan.

- Na és a Medve-törzsbéliek? - kérdezte Aemon. - Ők milyenek?

- Ők egészen fentről, északról származnak. - Egil előhúzott egy zöldessárga gumót a hátizsákjából, és beleharapott. - Mindig is azt tartották róluk, hogy erőszakos csürhe, de a sötét nagyúr érkeztével csak romlott a helyzet. Most az ő fennhatóságuk alá tartozik az egész pusztaság. Egyetlen törzs sem mer szembeszállni velük. Akik mégis megteszik, azoktól elveszik a földjeiket.

- Mint az Oroszlán törzstől? - kérdezett rá Aemon.

- Úgy van. Tetszik, vagy sem, utoljára láttuk őket.

Caim feltartotta rövid kardját. A penge ragyogott, akár egy ezüstszalag. Visszacsúsztatta a hüvelyébe.

- Mit tudsz mesélni erről a nagyúrról?

Egil megette a gyümölcse maradékát, aztán a tűzbe hajította a csumáját.

- Fogas kérdés. Mit szeretnél tudni?

- Láttad már valaha?

- Á, nem. Nem ismerek senkit, aki találkozott volna vele. Sosem hagyja el az északi erődítményét.

- Soha? - kérdezett vissza Caim.

- Úgy hallottam, soha. A katonái évszakonként egyszer végigjárják a falvakat, de ha valaki rendesen fizeti a tizedet, és nem akadékoskodik, ők sem rosszabbak más földesuraknál.

- Ő uralkodik az egész országon? - kérdezte Caim.

- Nem igazán tudom, mit értesz ország alatt, de ő tartja a markában az egész pusztaságot. Óceántól óceánig, ahogy az embereknek szokása mondani, jóllehet sosem jártam még a nagy vizeknél, szóval nem esküdhetek meg rá. Azt mondják, a Délvidék egy nagyobb részén is ő uralkodik.

- Hazudnak - mordult fel Malig. - Eregoth szabad.

Egil vállat vont.

- Ha te mondod, de én ezt a szóbeszédet hallottam. Életem nagyobb részében a sötét nagyúré volt a hatalom.

Caim osztott és szorzott. Számítása szerint a zsarnok nagyjából két évtizeddel ezelőtt kerülhetett hatalomra. Saját életének történetével összevetve ez hátborzongató egybeesést eredményezett. Caim még sok mindenre lett volna kíváncsi. Milyen messze állt ez az erődítmény, és miféle volt? Hány katonát tartott zsoldjában a pusztaság uralkodója? De megtartotta magának a kérdéseit. Egil nem volt bolond.

Caim felállt.

- Aemon, elsőként te fogsz őrködni. Nemsokára visszajövök.

Senki se vonta kérdőre. Egyedül Aemon pillantott fel, de csak bólintott, és keresztbe vetett lábakkal ült a tűznél.

Metsző szél csapta meg Caim arcát, amint a férfi kilépett a fény szűk köréből. Határozott elképzelése nem volt arról, merre menjen, csak hagyta, hogy a lába vigye a domb körül, mígnem ráakadt egy kevésbé meredek szakaszra. Elkezdett felhágni a domboldalra. A lejtő egyre meredekebbé vált, ahogy Caim magasabbra jutott, míg a végén már félig mászott, félig kapaszkodott. A domb teteje viszonylag laposnak bizonyult, és jeges hó borította. Alant a pusztaság fekete-fehér árnyak óceánjaként terült el. Északon teljes sötétség uralkodott, nem engedett bepillantást abba, mi vár majd rá, de a hívogató érzés megmaradt, az agya egy hátsó zugában duruzsoló hang abba az irányba csábította őt.

A délre fekvő síkság világosabbnak tűnt, ha csak egy hajszálnyival is, de ahhoz eléggé, hogy Caim kivegye a horizont vonalát. Valahol a szemhatár mögött húzódtak a hegyek, aztán Eregoth és Nimea, egészen le a Mezogeiosz-tengerig. Vajon Zefi mit csinálhat ebben a pillanatban? Aggódik még miatta?

Lágy fény özönlött a vállára, és gyűlt össze a lábánál.

- Lehet, hogy nem fényűző vendégfogadó, de itt legalább kettesben lehetünk.

Caim minden erejét összeszedte, amint Kit éteri karja köréje zárult. A lány ajka delejesen csiklandozta Caim tarkóját.

- Jól vagy, Caim? Mostanában nagyon szótlan vagy.

- Csak kifáradtam. Rendbe jövök, ne félj.

Kit elébe libbent, hogy szembenézzen vele.

- Mindig ezt mondod, de sosem engedsz magadhoz.

Caim a lány mögé bámult. Átnézett rajta. Valami mást keresett, amire összpontosíthat. Hogyan magyarázhatná meg, mit érez belül? Maga sem értette önmagát.

- Tudod, változnak a dolgok, Kit. Minden más lett. A múltam. Az árnyak.

Kit összevonta a szemöldökét.

- Na és én? Én is más vagyok?

- Nem úgy értettem. - Caim felemelte a kezét, de Kit hátrébb libbent. - Kit, nem könnyű ez. Te meg én nem sok id őt tölthettünk együtt, mióta eljöttünk Othirból.

- És kinek a hibájából? Újra meg újra megpróbáltam veled lenni, elérni, hogy kettesben maradhassunk, de te mindig kibúvót kerestél.

- Tessék, most itt vagyok! - Caim arca megrándult, mert a szavak hangosabban hagyták el a száját, mint azt szerette volna. - Itt vagyok, Kit, és lehet, hogy ennél több egyedüllétre nem is számíthatunk.

Kit félrebillentette a fejét.

- Nos, akkor. Azt hiszem, ki kellene használnom az alkalmat.

- Ezzel mit akarsz.

Kit huncutul rámosolygott, és valami megváltozott. Caim először nem tudott rájönni, mi az. Aztán észrevette - már nem látott át a lányon. Kit szinte hús-vér nőnek tűnt.

- Kit. - A lány felé nyúlt. - Mit...? Hogyan.?

Ujj hegyével már majdnem megérintette a lányt, amikor Kit mosolya lehervadt az arcáról, és a távoli csillagok ismét keresztülragyogtak rajta. Kit zokogni kezdett, Caim pedig nem igazán tudta, mit mondjon. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Kit szinte valóságos lenne. Caim egy lépést tett feléje.

- Kit, jól vagy?

A lány elhátrált a dombtetőről, arcát elfedte hajának ezüst függönye.

- Hagyj békén!

- Kit már egészen azt hittem. Vagyis, úgy tűnt, mintha te. Elmondanád, kérlek, mi történik?

Miután Kit nem felelt, Caim lehalkította a hangját.

- Kit, beszélj hozzám! Nem segíthetek, ha nem tudom, mi történik veled.

A lány elvette a kezét az arca elől. Ismét teljesen éterivé vált.

- Miért jöttél ide, Caim? Szörnyűséges ez a hely. Tudom, hogy te is érzed ezt. Látom a szemedben. Menjünk el innen.

- Nem tehetem, Kit. Már túl késő ehhez.

- Hogy érted ezt? Mire készülsz?

- Nem tudom.

- Caim, ha azt hiszed, hogy itt maradok, és végignézem, ahogy valami ostobaságot művelsz, csak mert a férfiasságodat.

- Senki sem kért rá, hogy maradj, ha nem akarsz.

Kit közelebb lebegett.

- Azt mondtad, szeretsz. És ez azt jelenti, hogy el kell mondanod nekem dolgokat.

- Akkor talán tévedtem. - Caim nyelve a szájpadlásához tapadt, miután kimondta e vascsappantyúhoz hasonlóan súlyos szavakat.

Kit csak bámult rá. Mi következik ezután? Könnyek? Dühös vádaskodás? Mi- értmondtam ezt? Vissza akarom von... 

Kit egyetlen szó nélkül eltűnt a szeme elől.

- Kit! Kit! Nem gondoltam komolyan. Gyere vissza! - Caim körülnézett, de a ragyogás már elenyészett, rá pedig ismét sötétség borult. Most aztán örökre tönkretettem mindent. De mégis mire számított? Rózsákra és szerenádra? Ennél jobban kell ismernie. 

Kit és Zefi: az a két ember, akiket a világon a legjobban szeretett, és mindkettejükkel méltatlanul bánt. Ám akár a lenti társait, őket sem taszíthatta el örökre magától. Ami pedig Zefit illette, előle túl régóta menekült már. Lezárhatná az ügyet, ha lenne hozzá elég bátorsága.

Nem tudatos gondolatként ötlött fel benne, inkább megérzéshez hasonlított. Vagy látomáshoz. Othirba képzelte magát Zefivel, ahogy utolj ára látta őt, felcicomázva egy gyönyörű ruhában, ékszerekkel, amelyek többe kerültek, mint ameny- nyit Caim életében keresett, a haja kontyba rendezve a feje tetején, akár egy selyemtorony. Káprázatos volt. Tökéletes. Valami összekapcsolta őket. Talán amiatt, amit együtt átvészeltek, a vér és tűz próbája miatt, de ha Zefi hívná, Caim tudta, hogy tüstént indulna hozzá. Ennyire egyszerű volt, és ennyire bonyolult.

A fájdalom a mellkasából indult ki, éles szaggatásként, mintha egy maroknyi üvegszilánkot nyelt volna le. Úgy érezte, mintha a bőrét vörösen izzó fogókkal tépnék le a csontjairól. Hátralépett, és kis híján lebukott a dombtetőről, amikor hangos csattanás hasított bele a levegőbe. Egy lyuk jelent meg előtte. Az átjáró vibrált a sötétségben, aztán egy kép rajzolódott ki benne, egy bronz olaj mécsesektől megvilágított, hosszú márványfolyosó képe.

Az othiri palota volt az.

Caim egykor ugyanezen a folyosón szaladt végig - mintha egy korábbi életében történt volna -, amikor Zefit üldözte. Most csupán egy lépés választotta el tőle. Vajon meg merje tenni?

Borzongva, bizonytalanul egyet lépett előre. Aztán még egyet. Az átjáró burka jéghidegnek érződött, ahogy Caim keresztülhatolt rajta.

* * *

Caim nekitántorodott a falnak, várta, hogy a koponyáját szinte szétfeszítő fájdalom csillapodjon. A kövezett folyosón állt, amit az átjárón keresztül látott. Visz- szakerült Othirba.

Nem tűnt lehetségesnek, hogy ilyen nagy távolságot tegyen meg egyetlen lépéssel.

Caim kétrét görnyedt, és kiokádta a földre a vacsoráját. A görcsös öklendezés még azután sem hagyott alább, hogy rég kiürült a gyomra. Amikor azonban felállt, a feje kitisztult. Mindkét irányban végigpillantott a folyosón, hogy betájolja magát. Ez egyszer nem őrködtek katonák a szobák előtt. Talán már nem üldöz a balszerencse. 

Caim megindult az északnyugati szárny felé, elkerülte a falakra erősített fáklyák fényfoltjait. Az árnyak örömmel fogadták őt, ahogy becsusszant hűvös ölelésükbe.

Három fordulót ment felfelé a lépcsőn, kétszer kitért az őrszemek elől. A felső emelet folyosói szélesebbek és pazarab- bak voltak, arany díszítésekkel és mesteri műalkotásokkal a falakon. Ahogy végighaladt rajtuk, Caimra emlékek özöne zúdult rá, nem egy közülük egészen kellemes, mégis görcsbe rándult tőle a gyomra.

Megállt a császárnői lakosztály ajtaja előtt, szinte azt kívánta, bárcsak egy sereg katona bukkanna fel, hogy ürügyet találhasson a gyors távozásra. Mégis, mit fogok mondani neki? Ideje kideríteni. 

Mély lélegzetet vett, lenyomta a kilincset, és bekémlelt. A szobában semmi sem világított. Caim belépett. Gyors terepszemlével megállapította, hogy a szobák üresek. A hálókamrában megállt Zefi nagy tollmatracos ágya előtt, felidézte az időt, amit vele eltöltött itt. Szeretett volna odanyúlni, és megérinteni az ágytakarót, csak hogy megbizonyosodjon a valódiságáról, de a keze mozdulatlanul lógott mellette.

Mivel nem tudta, megkönnyebbüljön-e, vagy aggódjon inkább, Caim kilépett a lakosztályból a folyosóra. Még valakit meg kellett látogatnia. Sárgás fény szűrődött ki az ajtó alatti résen. Caim a fa ajtótáblához szorította a fülét, de semmit se hallott. Felemelte a reteszt.

Több felfüggesztett lámpás világította meg a bejárat mögötti szobát, és töltötte meg a helyiséget pézsmaillattal. A padlót csiszolt parketta fedte, a közepén ízléses bordó futószőnyeg. Caim célpontja egy bőrhuzatú székben ült, egy halmokban álló papírokkal és tekercsekkel teli, méretes mahagóni íróasztal mögött. A férfi idősebbnek tűnt, valószínűleg a szeme alatt sötétlő, mély karikák miatt. Friss ősz hajszálak vegyültek a hajába és rövid kecs- keszakállába. Sercegő tolla megállt a kezében, amikor felnézett.

- Ki meré. ? Caim? Valóban te lennél az?

Caim belépett a fénybe.

- Szervusz, Hubert. Úgy látom, jól megy a sorod.

Hubert halkan elnevette magát, és a derekát masszírozva felállt.

- Ami azt illeti, jelenleg régensként igazgatom az országot. A Szegénynegyed hercege igencsak sokra vitte, nem igaz? Mikor tértél vissza Othirba?

- Ma este.

- Egészen., jól nézel ki. Ülj csak le, és mesélj az utazásaidról! Kérsz inni valamit?

Caim az íróasztallal szemközti festményhez ment. Zefi felségesen mutatott a bíborral fedett díványon, az ölében összekulcsolt kézzel. Caim szemügyre vette a vásznon oly kiválóan megörökített vonásokat. Az együtt töltött idő mintha a régmúlthoz tartozott volna.

- Ő merre van?

- Elutazott, Caim. Felkerekedett északra, hogy utánajárjon néhány problémának, ami a határ mentén akadt, de azt gyanítom, hogy valójában téged ment megkeresni. Nem találkoztatok, és nem is hallottál felőle?

- Nem. De én. sokfelé megfordultam. Szándékában állt eljutni Eregothig?

Hubert a papírjai között turkált.

- A legutóbbi levele egy faluból érkezett, közvetlenül a Wyrkan-folyótól délre.

Kinyílt a benti ajtó, és egy ifjú hölgy lépett be rajta gyertyával a kezében. Hosszú szőke haja földig érő hálóköntösének mellére omlott.

- Ki ez az ember, Bert?

- Semmi gond, Ana. - Hubert odament hozzá. - Csak egy régi barátommal disku- rálók arról, mi történt, mióta nem láttuk egymást.

Ám a nő körbekémlelt.

- Nem akarsz bemutatni minket egymásnak?

Hubert feszengve elmosolyodott.

- De, természetesen. Caim, bemutatom a menyasszonyomat, Anastasia Farringtont. Ana, ő itt Caim.

- Az a Caim? Rengeteget hallottam rólad, nagyuram. Bárcsak elmondhatnám, hogy csupa jót!

- Nem hinném el, ha így lett volna.

- Zefi miatt jöttél ide - állapította meg Anastasia. - De elkéstél.

- Igen - helyeselt Hubert. - Épp azt meséltem neki.

- Hogy folyton utánad epekedik - vette át a szót Anastasia. - Van fogalmad arról, hogy napokig csak sírt, amikor elhagytad? Hallottál az ellene elkövetett merényletkísérletekről?

Vörösen izzó düh öntötte el Caimot a gondolattól, hogy bárki kárt akart tenni Zefiben.

- Kik álltak e mögött?

Hubert összedörzsölte a kezét.

- Egy idegen földről származó varázsló és néhány idevalósi. Elrendeztük a dolgot, Caim. Valójában sokkal rosszabbul hangzik, mint.

- Egyedül dolgoztak?

- Nos, úgy tűnik, ez.

- Szóval nem vagy biztos benne - állapította meg Caim, hangját halkabbra fogva. Vissza kellett fognia magát, hogy ne kapjon a késeiért. - És Zefi most északon jár, ahol ismét rátörhetnek az életére, ráadásul a palota védelme nélkül. A fene essen beléd, Hubert! Vigyáznod kellett volna rá. Nem pedig elengedni valamiféle megtorló hadjáratra.

- Zefi Nimea császárnője - jegyezte meg Anastasia. - Tud vigyázni magára.

Hubert a hölgy vállára tette a kezét.

- Így igaz, Caim. A császárnő már nem ugyanaz a lány, akit magaddal vittél a nevelőapja házából.

Caim ökölbe szorított kézzel megfordult, és egy lépést tett az ajtó felé. Aztán megtorpant, mielőtt a kijárathoz ért volna.

- Reménykedj benne, régens uram, mert ha Zefinek bármi baja esik, téged vonlak felelősségre érte.

Caim átjárót nyitott a folyosón. Az erőfeszítés kis híján túl soknak bizonyult a számára, a fájdalmat elviselhetetlennek érezte. Miközben cipőkopogás visszhangzott mögötte, átlépett, és hagyta, hogy bezáruljon az átjáró, mielőtt beérnék őt.