HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A színtelen üresség fekete gránitmennyezetté és falakká alakult át, amint Balaam kilépett az átjárón. Áporodott szag csapta meg az orrát a nagy csarnokban. Tűz ropogott a kőkandallóban, de hűvösség járta át a levegőt. Hallotta a szolgálólány talpának puha roppanását. A lány megtorpant az ajtóban, hatalmas, fakó szemekkel bámult rá.

- Hívasd ide az úrnődet! - szólalt meg Balaam.

Aztán belerogyott a kandallóval szemben álló karosszékébe, és csak várt. A ruganyos bőrrel borított karfákat simogatta. Éhes volt, de az étkezés puszta gondolata émelyítette. Összedörzsölte a tenyerét, bőre repedéseiben érezte a finom szemcséket, az egyre kisebb darabokra széteső, parányi vardarabokat. Deumas jó katona, jó baj társ volt, mielőtt elszökött a sorsa elől. Ebből a világból egyikünk sem fog élve távozni. 

Vajon megengedik majd neki, hogy becsülettel vessen véget az életének? Vagy őt is a világok közti átjáróba vetik, mint Urának leányát? A gondolattól felkavarodott a gyomra. Egy harcos nem halhat meg így.

Felesége belépett a terembe, és egy pillanatra Balaam olyannak látta, mint első találkozásuk alakalmával, fél évszázaddal ezelőtt, amikor Ura kíséretének tagjaként megszálltak Dorcas atyjának kastélyában. Dorcas éppcsak asszonnyá érő hajadon volt még. A szeme változott meg, állapította meg magában Balaam. Elveszítette ragyogását, tompává vált a rengeteg lótuszvirágportól, vagy talán épp őmiatta. Nem lehet könnyű egy gyilkos hitveseként élni.

- Visszatértél - köszöntötte a nő. Hangja tompábbnak hatott, mint a tekintete. Akár egy rabszolgának vagy a falnak is beszélhetett volna.

- Téged akartalak látni. - Balaam elhallgatott, mielőtt kimondta volna, hogy „még egyszer utoljára". Nem tudta biztosan, miért kímélte meg ettől Dorcast. Mesélni akart neki a kudarcról, amelyet elszenvedett, meg arról, milyen árat fizethet majd ezért, ehelyett hátradőlt a székében, és a köveken leszivárgó árnyakat figyelte.

Dorcas közelebb lépett, de megállt az alacsony asztal pereménél. A fekete lakkfelületen különféle méretű platinakockák álltak művészi elrendezésben.

- Fáradtnak tűnsz.

Növekvő csend telepedett meg kettejük között, amíg Balaam végül nem bírta elviselni.

- Feladatot bíztak rám, és lehet, hogy soha többé nem térek vissza.

- Bolond beszéd. Visszajössz. Mindig visszatérsz.

- Gondoskodtam rólad. - Most már könnyebben ment, hogy kimondta a lényeget. A többi csupán részletkérdés. - Keresd fel Carolust Hveifeldben, és mondd meg neki.

- Nem. - Dorcas kikerülte az asztalt. Földig érő türkizkék ruhájának redői megmozdultak, rásimultak lapos hasára, hosszú vékony lábára. - Balaam, fejezd be ezt!

- Pénzt őriz a számodra. Ha már nem leszek.

- Nem! - Dorcas most már szinte csak karnyújtásnyira állt tőle. A szeme kivörösödött és feldagadt, a tekintete viszont megelevenedett, amilyennek Balaam oly régóta nem látta már. Ah, Dorcas. Bárcsak előre tudtuk volna, hogy elérkezik ez a nap, és másképp éltük volna az életünket! 

- Ha félsz, ne menj, Balaam! Mondj le a tisztedről! Éppen eleget tettél már.

A férje hosszan sóhajtott, és érezte, ahogy besüpped a mellkasa. Hát Dorcas nem látta, hogy épp erre vágyik?

- Ez a kötelességem.

- A kötelességed. - Ismételte el gúnyosan a nő. - Na és az irántam való kötelességed? A rengeteg ígéret, amelyeket akkor tettél, amikor megkérted a kezem? Mind hazugság volt?

- Nem. - Balaam a kezébe temette az arcát. - De naiv voltam. Végem van, Dorcas. Minden, amit tettem, az egész életem értelmetlen volt.

Dorcas megérintette férje vállát, finoman, mint amikor madárka száll az ágra. Balaam érezte a lótuszvirág porának fanyar illatát neje leheletén. Fel kellett volna dühödnie ezen, de túl fáradt volt a veszekedéshez.

- Badarság. Itt vagyok neked.

- Hagytam elszökni, Dorcas.

- Kit? A sarjat?

Balaam öklével az asztalra csapott, egészen megrémítve Dorcast.

- Nem! Deumas elszökött. Egy nyomorúságos út menti fogadóban hagytam Illmynben. Ott véget vethettem volna ennek. Megtehettem volna a kötelességem. De hagytam elmenni.

Hitvese letérdelt mellé.

- Balaam, el kell menned az udvarba, hogy elmagyarázd. Nem hibáztathatnak téged mások gyávasága miatt. Meg kell győznöd a Nagyurat.

Balaam felállt, és közelebb lépett a kandallóhoz, el Dorcas mellől.

- Nem lesz megbocsátás. Szembe fogok nézni kudarcom következményeivel. El kell hagynod Erebust.

- Elhagyni? Mégis, hová mehetnék? Ez itt az otthonom.

Balaam felidézte az Árnyak Földjének tengereit. A fekete fövenyt nyaldosó hullámok halk morajlását.

- Ha el akarnék menni innen, velem jönnél?

Dorcas is felállt, haragos szemöldöke összeért az orra fölött. Volt valami a tekintetében, valami, amihez hasonlót Balaam hosszú ideje nem látott. Aggodalom. Megijedt. Végre megértette, mi vár ránk. 

Aztán hitvese elmosolyodott.

- Ma követtél engem? Amikor elmentem itthonról, mintha a jelenlétedet éreztem volna.

- Nem, az imént tértem csak. - Dorcas felé fordult. - Hol történt?

- Közvetlenül a fellegvár előtt. Azt hittem, te leskelődsz utánam. Balaam, mi zaklatott fel annyira?

Balaam megragadta Dorcas karját.

- Mondd el, pontosan merrefelé! Hány órakor történt mindez?

- A városkapunál! Közvetlenül a kapu előtt! Ezt hagyd abba, fáj!

Ő volt az. Egészen bizonyosan. A sarj Erebusba jött. 

Miután a felesége mindent, amire emlékezett - bármily kevés volt is ez - részletesen elmesélt, Balaam eleresztette, ő pedig kirohant a teremből. A szolgálólány az ajtóból bámult hűvös tekintettel, mielőtt sarkon fordult, és úrnője után eredt. Becsapódott egy ajtó.

Balaam ügyet sem vetett a felesége szobájából kiszűrődő zokogásra és átkozó- dásra. Ezzel talán mindent helyrehozhat, de gyorsan kell cselekednie. Először is ki kell zárnia minden más lehetőséget. Kevés árnybéli élt Erebusban. Ki kell kérdeznie őket. Biztosra kell mennie. Még egy esély nem fog kínálkozni.

Odalépett az egyik ablakhoz, és félrehúzta a függönyt. Alant a fellegvár fekete falai komorlottak, csupán az alsóvárosi őrség fáklyái adtak némi fényt. Vajon hol rejtőzhet a sarj? Hova akar eljutni? Balaam végiggondolta, fordított helyzetben ő mit tenne.

A hitvese lakosztályához vezető elsötétített folyosó felé fordította a tekintetét. Aztán távozott.