TIZENKETTEDIK FEJEZET

Caim hirtelen felült mély álmából, szíve hevesen zakatolt a mellkasában. Aemon és Dray nyugodtan szenderegtek mellette, egyikük sem ébredt fel. Caim mélyeket lélegzett, amíg szíve megint nem a megszokott ritmusban dobogott. Frissen hullott hó fedte a földet, minden újnak és érintetlennek mutatkozott, míg Caim meg nem pillantott az egyik domboldalon egy kisdolgát végző északit. Még néhányan járkáltak a táborban, amiből arra következtetett, hogy reggel lehet, noha az égbolt a szürke ugyanolyan sötét árnyalatában sötétlett, mint az éjszaka. Párakígyók tekeregtek a föld felett, amitől nem evilági atmoszféra lebegte be a tábort.

Éjszaka lehűlt a levegő. A tüzük kialudt, Malig pedig a kihunyt zsarátnok mellett üldögélt. Apró füstfellegek pöffentek ki a kámzsája alól mély, nehézkes lélegzésének ütemében. Caim odaóvakodott, és megbökte a vállát. Malig hátrabillent, és kis híján hanyatt esett.

- A fene essen beléd, Caim! - ordította, miközben kiegyenesedett. - A frászt hoztad rám.

- De ahhoz nem voltál elég rémült, hogy ébren maradj. - Caim beletúrt a tábortűz jéghideg hamujába. - Mi lenne, ha csennél nekünk egy kevés fát?

Malig morogva elcammogott a tábor belseje felé. Caim az erszényébe túrt, hogy kovakövet és gyújtóst keressen, amikor Kit jelent meg szemben vele. A szeme kivörösödött, mintha sírt volna.

- Mibe keverted magad, Caim?

Caim körbepillantott.

- Szarviharba. Nyugodtan dörgöld bele az orrom.

- Caim!

- Sajnálom. Nem aludtam túl sokat. Van valami furcsa ezekben az északiakban.

Kit a kézfejével megtörölte az orrát.

- Napok óta ez az első értelmes megállapítás, amit hallottam tőled.

- Szóval merrefelé. ?

Caim talpra ugrott, amint egy hatalmas termetű alak bontakozott ki a ködből. Wulfgrim vonult oda hozzá döngő léptekkel, kezében két gőzölgő korsóval. Meghúzta az egyiket, a másikat pedig odakínálta Caimnak.

Kit odébb libbent, hogy Caim háta mögé kerüljön, amíg a férfi átveszi a kupa italt. Az illata valamelyest a teáéra emlékeztetett, ám annál sokkal fanyarabb volt. Caim mintha alkoholt is kiérzett volna belőle. Belekortyolt, és megállapította, hogy egyáltalán nem rossz.

- Továbbmegyünk innen - jelentette be Wulfgrim.

- Nem tetszik, ahogy rád néz - súgta Caim fülébe Kit. - Akar valamit, és nem olyannak tűnik, akinek nemet lehet mondani.

Caim csak rábólintott, és a két markában szorongatta az italát. Dray és Aemon felült. Dray nyújtózott és ásított egyet, Aemon viszont álomtól összeragadt szemmel bámulta az északit.

- É szak felé tartotok? - kérdezte az északi. - Veletek megyünk. Szeretnék többet megtudni a hazádról. Talán, ha az istenek kegyesek lesznek hozzám, egy nap majd ellátogathatok oda, he?

Caim visszaadta a kupát, de nem válaszolt. Nem akadt mondandója, hacsak nem akarta felbosszantani a vendéglátójukat. És Wulfgrim nyílt tekintetéből arra lehetett következtetni, hogy az északi maga is tudja ezt. Talán csak ürügyet keresett a sértődésre.

- Szólok az embereimnek, hogy készüljenek - mondta végül Caim.

Kit mostanra eltűnt. Remélhetőleg azért, hogy kiutat keressen nekik ebből. Aemon összetekerte a pokrócát, aztán megmarkolta a lándzsáját.

- Valamiért éreztem, hogy nem fognak elengedni minket.

Dray összekotort egy maréknyi havat, és megette.

- A pokol hét bugyrára mondom, örülök, hogy nem elvágott torokkal ébredtem. Mit akarhatnak tőlünk?

- Fogalmam sincs - válaszolta Caim. - Szóval mindenki tartsa a száját! Tegyetek róla, hogy ezt Malig is felfogja! Amint lehet, szeretnénk lerázni ezeket az északiakat. Ne említsétek a terveinket!

- Az nem lesz nehéz - jegyezte meg Dray. - Miután magunk sem tudjuk, hogy mire készülünk.

Az egyik északi odavezette hozzájuk a lovaikat. Amíg a többiek összeszedelőzködtek, Caim szemügyre vette az állatokat. Úgy tűnt, meglehetősen jól viselik a hideg éghajlatot. A patáik kissé elszíneződtek, de a szivacsos nyír nem repedezett meg. Caim a lovak orrát simogatva figyelte, ahogy lebontják a tábort. Vad modoruk ellenére az északiak csendes hatékonysággal mozogtak. A hátasaik mellett a törzs málháslovak kisebb csapatával utazott. Negyed gyertyarovásnyi idő sem telt el, és indulásra készen álltak. Malig épp időben ért vissza, persze fa nélkül, hogy előkapjon egy darab szárított húst a nyeregtáskájából, és lóra szálljon.

Dray ásított.

- Mi lenne, ha egyszerűen csak kereket oldanánk?

Caim körbepillantott, de egyetlen északi sem tartózkodott annyira közel, hogy véletlenül meghallhassák őket. Aemon hangosan elkáromkodta magát.

- A redves picsába, Dray. Fogd már be a pofád, rendben?

Dray összevonta a szemöldökét, mint aki válaszolni készül, ám ekkor Wulfgrim indult meg feléjük lóháton két, hozzá hasonlóan termetes emberével. Felemelte a hangját, az északiak nyelvén kiáltott valamit, és a tábor két oszlopban megindult; az asszonyok és a fiatal legények nyugatra tartottak a málhás állatokkal, míg a harcosok északnak vették az irányt lovaikon. A nagydarab északi lovak otrombának tűntek, de különösebb erőfeszítés nélkül morajló ügetésbe fogtak. Caim eltűnődött, vajon az ő déli lovaik meddig bírják majd az iramot, és mi lesz, amikor a csapata lassacskán lemarad.

Wulfgrim egész délelőtt Caim közelében lovagolt, kérdezgette a Drakstag- hegységtől délre lévő területekről, amelyeket az északiak Svartvedirként, vagyis Feketeviharokként emlegettek. A törzsfőnököt láthatólag különösen érdekelte Taraion és Othir városa.

- Úgy hallom, hogy a déli királyaitok palotái aranyból és elefántcsontból épültek - mondta nevetve Wulfgrim. - Igaz ez? Azt hiszem, szívesen megnéznék egy elefántcsont-házat.

- A herceg liovardi erődjét csupasz kőből emelték - felelte Malig. - Talán a síkvidékeken akad efféle gazdagság. Caim, te láttál már. ?

- Nem - vágta rá Caim, és függőben hagyta a kérdést.

Wulfgrim pár pillanatig a szeme sarkából figyelte őt, aztán felkacagott.

- Tetszel nekem, délvidéki. Egy erős embernek nem kell sokat beszélnie, he?

Ám a kérdezősködés még jó darabig nem maradt abba, noha Wulfgrim időnként dalra fakadt a saját nyelvén. Tömlőkben erjesztett bölénytejet adtak tovább sorban a lovasoknak, amit Caim minden alkalommal fejrázással elhárított. A gyomrában mocorgó nyugtalanság egyre kellemetlenebbé vált.

- Caim - öltött testet mellette Kit, amint a társaság megindult lefelé egy hosszú lejtőn. - Egyenesen egy település felé tartatok.

- Az Oroszlán törzs tanyája? - kérdezte suttogva Caim.

Kit megrázta a fejét, amitől ezüst fürtjei ide-oda libegtek.

- Nem. A Medvéké. És úgy tűnik, hogy a férfiak javarésze épp vadászni ment.

Caim éppen rákérdezett volna, hogy milyen messze van az a település, amikor éles kiáltás harsant az élboly felől. Wulfgrim megállította a csapatot. Miközben összegyűltek a harcosok, Caim próbálta kivenni, miről beszélhetnek, de gyakorlatilag semmit sem értett az északiak nyelvéből. Csekély tudása kimerült az „igen"-ben, a „nem"-ben és a hóra használt pár különböző szóban. A távolban fénypontok világítottak.

Wulfgrim odafordult hozzá.

- Készen állsz egy kis szórakozásra, délvidéki?

Ugyan nem tetszett neki, amire ez utalhatott, Caim bólintott.

- Bármikor. Mire gondolsz?

- Az ellenség egyik erősségére, ami egyenesen az utunkba esik. Milyen szerencse, he? A halál istenei viselik ma gondunkat.

- Az ellenségeitek?

A törzsfőnök benyúlt a láncinge alá, és előhúzott egy tucatnyi foggal felfűzött zsineget.

- Úgy van, a nagy Medve törzs. Az egyedüli préda, amire vadászni érdemes.

- Akkor rátok hagyjuk őket - felelte Caim. - Hálásak vagyunk a.

- Sudlundas dar braedir mikt- harsogta Wulfgrim, és a harcosai mind megvetően elnevették magukat, miközben lecsatolták kardjaikat és harci bárdjaikat. Wulfgrim a bal karjához szíjazta a pajzsát. - Velünk fogtok harcolni, he?

Caim felmérte a távolságot maga és Wulfgrim, meg a körötte álló harcosok között. Onnan ahol ült, hármójukat elérte a késével, és ha pár lépést tesz előre a paripájával, még kettőt, köztük a vezérüket. Parányi hangok csiviteltek a fülébe, ahogy Caim lazított a gyeplőn.

- Ez nem a mi harcunk.

Wulfgrim összevonta a szemöldökét.

- Azt mondtad, csatázni jöttetek északra. Most itt az alkalom, mégsem csatlakoztok hozzánk?

- Ez nem ilyen egyszerű.

Wulfgrim elvigyorodott, kivillantotta a sárga-barna foltokkal tarkított fogain végigfutó véseteket.

- Harcolunk, vagy meghalunk. Ez észak törvénye.

Caim tökéletesen értette. Az északi kezdettől fogva ezt akarta: beépíteni őket a halálosztagukba. Egyszerű volt a választás: harcolsz vagy meghalsz.

- Harcolunk.

Wulfgrim odakiáltott az embereinek, ők pedig a vas, bőrök és szállongó hó lavinájában meglódultak előre. Caim visszaszivárgott a sajátjaihoz, akiket magával sodort a többiek lendülete.

- Mi történik? - érdeklődött Malig.

Miután Caim elmagyarázta a helyzetet, Dray felmordult.

- A francba is, miféle választásunk lenne? Harcolnunk kell velük.

- Maradjatok együtt! - kötötte a lelkükre Caim. - Ha bármi balul sül el, vágtázzatok észak felé, amilyen gyorsan csak tudtok.

Előttük immár erősebbnek tűntek a fények, két tucatnál is kevesebb rozoga hosszúház ablaknyílásai ragyogtak elszórtan. Hatalmas szelindekek csaholtak, de az északiak nem lassítottak. Két oldalszárny vált le, jobbra és balra, míg a Wulfgrim vezette középső oszlop egyenesen a település szívébe rontott. Elölről az összecsapás első hangjai visszhangoztak. Riadt jajkiáltások hasítottak bele a sötétségbe.

Caim nem húzta elő a késeit, habár Malig és Dray már fegyvert rántott. Egy pillantással jelezte, hogy maradjanak a közelében. Nem szerette volna, ha bármelyikük elvész a hosszúházakból kiözönlők zűrzavarában. Lándzsák szálltak a levegőben. Az egyik elhajított fegyver alig pár tenyérnyire repült el a feje fölött, de a legtöbbel Wulfgrim embereit célozták meg, akik lemészároltak minden útjukba kerülőt. Kutyák vicsorogtak és nyifogtak, ahogy a földhöz szögezték őket a hosszú nyelű lándzsákkal. Három lovas áttört az egyik hosszúház oldalán, és magával rántotta a fél tetőt. Néhány falubeli menekülni próbált, de a két oldalról támadó északiak elvágták, és levágták őket.

Caim feljebb húzta a kesztyűjét, és figyelt. Ez itt nem csata volt, hanem mészárlás. A védők között alig néhány harcos akadt. Ha Kitnek igaza volt, és a többiek vadászni mentek, a falu könnyű prédát kínált Wulfgrim portyázó csapatának. A Hóoroszlánok névrokonaikhoz hasonlóan küzdöttek, lerohanták a falubelieket, és lelkifurdalás nélkül öltek. Wulfgrim rendre az öldöklés sűrűjébe vetette magát, hangja túlharsogta a szelet és a jajkiáltásokat.

Egy égő házból sovány, derékig meztelen férfi rontott elő, kezében lándzsával. Egyenesen Malig felé rohant, aki a magasba emelte csatabárdját, hogy megvédje magát, de egy északi elnyargalt mellette. Vas harci kalapácsának egyetlen su- hintásával vörös péppé robbantotta szét a férfi arcát, aztán az északi harsány kacajjal tovalovagolt.

- A francba! - morogta maga elé Dray, akinek kardja elfeledve fityegett az oldalán.

- Ez így nem helyes - jelentette ki Aemon. - Nem szabadna itt lennünk.

Caim egyetértett vele, de nem ígérkezett könnyűnek, hogy elszabaduljanak. Mindenfelé északiakkal voltak körülvéve, talán lekötötte őket a harc, de vakok nem voltak. Ha megpróbálnának elszelelni, abból gond lenne. Ugyanakkor maradni sem maradhattak. Caim látta, ahogy két kisgyereket vágnak le az édesanyjukkal együtt az út közepén. A támadók fáklyákat gyújtottak, és behajították azokat a házakba. Míg a társai grimaszolva káromkodtak a látottakon, a vérontás lepergett Caimról. Korábban rettenetes dolgokat látott és művelt már. Csak egy újabb tragédia részese volt, amit el kell viselnie. A torka mégis kiszáradt, és reszkető kézzel ragadta meg újra a gyeplőt.

Ajtó vágódott ki Caim mellett, és egy asszony rontott elő. Állatbőrből varrt, elöl apró gyöngyökkel díszített hosszú tunikát viselt. Megtorpant, és felnézett Caimra, szeme fehérje hatalmasnak tűnt, és csillogott a fellobbanó tüzek fényében. Hosz- szú, rézszínű haja Lianára emlékeztette Caimot. Egy emlékkép villant az eszébe: a lány vértől csatakos arcáról, a Soloroth páncélos ökle köré tekeredett hajáról. Caim kilehelte a levegőt, amely tűzként marta a torkát.

Paták dobogtak a hóban. Acél villant, és a nő lába összecsuklott. Ahogy az asszony a földre hanyatlott, vércseppek fröccsentek Caim combjára és paripájának szőrére. A ló felhorkant, majd ellépett, Caim mellkasát pedig egyszerre forróság öntötte el. Látása elhomályosult, miközben a vér lecsordult a lábán, a cseppek keskeny patakká olvadtak össze, amely végigcsor- gott nadrágja gyűrődésein. Távoli zsongás zúgott a fülében, és hívta. hívta.

Caim nem emlékezett rá, hogy megsarkantyúzta a lovat, de egyszerre csak vágtatva száguldott előre. Az északi, aki lekaszabolta a nőt, fenyegetőn fölébe tornyosult. Párapöffenetek gomolyogtak elő a gyilkos szakállas ajkai közül, talán kéjvágyón kiáltott valamit, de Caim semmit se hallott. Kései a kezében termettek. A harcos megdermedt, amikor a pengék hegye a hátába hatolt a gerince két oldalán, aztán az északi előrebukott.

Az árnyak csivitelése közepette Caim kirántotta a késeit, és az egyik hosszúházat felgyújtani igyekvő támadók kisebb csoportja felé fordult. Rájuk rontott, az elsőt a torkát elmetszve terítette le. A többiek megperdültek, hogy szembeszálljanak vele. Fáklya repült feléje balról, miközben egy kétkezes pallos lendült felé a másik irányból. Caim fejjel előre leugrott a nyeregből. A vállára érkezett, de bukfencezve továbbgurult, keresztül a lovak dobogó lábai között, és a harcosok túloldalán szökkent talpra. Kései suhogtak, és a harcosok kiáltozása dühödt üvöltésbe váltott, amint gőzölgő vérük a hóra ömlött.

Még több északi vetette bele magát a küzdelembe. Caim egy pillanatra sem állt le. Itt érezte igazán elemében magát, a vérontás középpontjának szigorú rendjében. A harcosok lándzsái és csatabárdjai túl lassan mozogtak ahhoz, hogy kárt tegyenek benne. Az egyik ló felágaskodott, Caim pedig a kapálózó paták közé bukott. A lovas elhajolt, hogy kikerülje a késeket, de Caim irányt változtatott, hogy egy másik északi gyomrába döfjön a gladiusával, suete késével suhintva pedig a térd alatt futó inakat metszette el. Hangok zsivajogtak a fülében. Köztük eregothi társaié; Caim után ők is beszálltak a csetepatéba, de Caim egy pillanatra nem pihent meg, hogy válaszoljon nekik.

Amikor az utolsó északi is holtan terült el a véráztatta földön, kivágódott a ház ajtaja, és félmeztelen, kezében fejszét tartó férfi tűnt fel a bejáratban. Caim kései előrelendültek, szinte maguktól mozogtak, de a falubeli mellkasától pár hüvelyknyire megálltak. Caim ölni és egyre ölni vágyott. Felhorkantott, és hátrébb lépett, a férfi pedig tébolyult tekintettel elszaladt.

Caim végigpásztázta a felcsapó lángok vetette árnyakat. Lovasok vágtattak a házak mögött, kiáltozva, de úgy tűnt, egyelőre felhagytak a szórakozással. Aztán valaki elbődült a háta mögött.

- Délvidéki!

A hófedte utca végén Wulfgrim szállt le a nyeregből. Vér szennyezte csatabárdjának pengéjét, és csorgott le maszatos csíkokban fapajzsán. Tekintetében lázas harag tombolt. Aemon és Dray Caim mellé léptettek a lovukkal, de Caim hátraintette őket, miközben a Hóoroszlánok törzsfőnöke lassan közeledett felé.

Wulfgrimmel tizenkét lépésre álltak meg egymástól. A többi északi a vezérük háta mögött sereglett össze laza félkörben. Caimot ez azokra az időkre emlékeztette, amikor a zsiványokkal vándorolt a Nyugati Területeken, ahol a pénz és tekintély miatti összecsapások mindennaposnak számítottak. Vére egyszerre a halántékánál lüktetett a régi, jól ismert ritmusban, és arcán Wulfgrim hátborzongató vigyorának tükörképe jelent meg. Az északi vad üvöltéssel nekitámadt.

Caim alacsony harci pozícióba ereszkedett, késeit oldalra tartotta. Fejét nem zsúfolták tele taktikai megfontolások, sem fortélyos hadicselek, amelyekkel előnyhöz juthatott volna. Elméje csodásan tiszta volt, miközben követte a feléje sújtó bárd útját. Caim ellépett, és az előrelendülő Wulfgrim mögé került. Suetéje már-már elegánsan nyúlt ki, és metszett vékony vonalat az északi könyökébe, a láncing ujja alatt. Úgy tűnt, Wulfgrim észre sem vette a sérülést, ahogy mellmagasságig emelte a csatabárdját. Caim el- ugrott előle, de aztán ismét visszaszökkent, miután a csillogó ív elsuhant mellette. Wulfgrim a pajzsával hárította a gladiust, de a suete becsúszott a széles tányérpajzs alá, keresztülhatolt a láncing szemein, és két hüvelyk mélyen megmártózott az északi hasában. Ám Wulfgrim csak még szélesebben vigyorgott. Az északi egy rándulással előretört, Caim pedig hátratántorodott a fejére mért ütéstől. Fények cikáztak a szeme előtt. A hirtelen fájdalom ködében felismerte, hogy sebezhető, és bukfencezve oldalra vetette magát.

Miközben feltápászkodott, Caim megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Wulfgrim ismét rárontott, pajzsát magasra tartotta, a bárddal pedig alacsonyan suhintott. Caim elperdült az útjából, de a pajzs az oldalába csapódott, és hátrataszította. A csizmája megcsúszott a sáros latyakban, és mielőtt megvethette volna a lábát, a Wulfgrim teljes súlyával megtámogatott újabb pajzscsapás mindkettejüket a hosz- szúház oldalának sodorta. Vékony lécek és bőrök szakadtak át, ahogy keresztülestek a falon. Hajszálon múlt, hogy Caimnak sikerült megtartania az egyensúlyát. A csatabárd a feje felé sújtott, ő pedig elhajolt előle, de Wulfgrim egyre nyomult előre, hátrálásra késztette őt a ledöngölt agyagpadlón. A hosszúház belül szűknek bizonyult, mindenfelé akadályokkal, amikben elbukhatott, vagy melyekbe belegabalyodhatott. Caim egy pokrócra lépett, és elrúgta magától. Épp megtévesztő döfésre készült, amikor Kit hangja harsant fel.

- Caim! - A lány ragyogása megvilágította a ház belsejét. - Ki kell jutnod innen!

Ám Caimnak nem kellett hallania a figyelmeztetést, amint hátraugrott az újfent feléje sújtó csatabárd elől. Wulfgrim kilógó nyelvvel emelte magasba a pajzsát, és támadt. Caim oldalra perdült. Gladiusának pengéje fekete barázdát vágott Wulfgrim tarkójába a láncing gallérja fölött. Az északi meg sem tántorodott.

Kit feje bukkant elő Wulfgrim mellkasából, amivel teljesen megzavarta Caim időzítését.

- Még több vadember tart errefelé! Rengetegen.

Caim keresztülvágott Kit arcán, mire a lány eliszkolt. Wulfgrim a pajzsa mögé bújva közeledett. Caim lépésről lépésre hátrált. Amikor Wulfgrim nekirugaszkodott a következő támadásnak, Caim kivárta, amíg a bárd az ív csúcsára ér, aztán a vállával belerohant az északi törzsébe. Mintha egy megvasalt fatörzsnek szaladt volna neki. Caim tüdejéből állatias üvöltéssel szökött ki minden levegő, ahogy mindkét kését a törzsfőnök láncingének pereme alá döfte. Súlyos ütést kapott a háta közepére, de Caim újra meg újra szúrt, immár vérben ázó kézzel, mígnem Wulfgrim hátrabukott.

Caim zihálva állt ellenfele fölé. Wulfgrim nyitott szájából hosszú sóhajjal, sípolva távozott a levegő, a vér pedig egyre szélesedő tócsába gyűlt a két lába között. A törzsfőnök már elejtette a csatabárdját, de a kezével most is övébe tűzött, hosszú kése után matatott. A sebekből karmazsinvörös páracsíkok gomolyogtak elő. Caim lehajolt. Korábban még sosem látott ehhez hasonló jelenséget. Aztán a pára feléje lebbent, és Caim felszisszent, amikor váratlan energialöket áradt át a kezébe, majd végig fel a karján. Mintha egyszerre lobbantották volna lángra, és mártották volna jéghideg vízbe. A delejes áramlatok a mellkasában találkoztak, és töltötték meg nyers hevükkel a szívét. Caim egy pillanatra kábának érezte magát az erőlökettől. A vér zúgott az ereiben. Wulfgrim megreszketett, és felnyögött.

- Caim, mindjárt ideérnek!

Caim fogcsikorgatva eltépte magát. Torkában feltoluló epét érzett, ahogy elfordult az elesett törzsfőnöktől. Az energiaáramlás csordogálássá lassult, majd megállt, de ami addig belészállt, az benne maradt, és Caim erősnek érezte magát. Erő- sebbnek, mint hetek óta bármikor.

Újabb északiak gyűltek össze a hosszúház mellett, figyelték őt vadállati fejfedőik alatt, de hátrébb húzódtak, amikor Caim kilépett a falban keletkezett lyukon. A lángok ragyogón lobogtak a fekete égbolt alatt. Caim odasétált a csapatához. Aemon tartotta hátasának gyeplőjét. Caim a hüvelyükbe csúsztatta a késeit, és nyeregbe szállt. Dray és Malig besorolt mögéjük, ahogy az elesettek tetemeit kerülgetve ellovagoltak az égő házak mellett.

Nekivágtak a hófedte síkságnak, észak felé indultak tovább. Caim hátranézett, amikor a falu határát átlépve átkeltek egy csipkézett orrú menhiren. Az égő háztetők megvilágították az eget. Maroknyi északi harcos figyelte őket fegyverrel a kézben, de senki sem követte őket. Aztán Caim fényeket pillantott meg közeledni a falu túloldalán. Fáklyákat. Rengeteget. Kiáltás hallatszott a település felől. Bármennyire szerette volna látni, mi következik ezután, Caim könnyű vágtára sarkallta a lovát, hogy minél távolabb kerüljenek az északiaktól. Amint az állat nekilódult, Caimot furcsa érzés lepte meg. Fekete foltok kavarogtak a szeme előtt, miközben ő a nyeregkápagombba kapaszkodott, és minden erejével azon igyekezett, hogy el ne dőljön.

- Jól vagy, Caim? - kérdezte Aemon, kissé közelebb húzódva hozzá.

- Menj - mordult Caim. - Lovagolj előttünk. De ne gyújts fényt!

Rágörnyedt a lova nyakára, amíg el nem múlt a szédülés. Újonnan szerzett ereje lüktetett benne, mintha kitörni vágyna. Idegennek érződött, immár mégis a részének. Caim nem tudta, ez jó dolog-e. Érzékelte maga körül az árnyakat. Valamit akartak. Talán azt, hogy forduljon vissza, és vesse bele magát ismét a vérengzésbe. De Caim elhessegette őket magától, és legnagyobb megkönnyebbülésére békén is hagyták, miközben ő a társait követte az éjszakában.