HARMINCADIK FEJEZET

Caim felhágott a magas lépcsőfokokon. Minden fordulónál lámpások fénye vetett hosszú árnyékokat a falakra és a meny- nyezetre. A térde fájt még egy kicsit, de a szabad mozgást kellemesnek érezte a cella bezártsága után.

A fordulóknál mindenütt ablakok sorakoztak a külső falakon. A kőkeretek mögött fekete selyemszövetre emlékeztetőn hullámzott az éjszakai égbolt. Odaillett volna a hold korongja, szétterjed őn és vörösen, akár egy vérfolt, de nyoma sem volt. A fellegvár sötéten ragyogó körképként terült el előtte. Egy hatalmas, halott város.

Caim emeletről emeletre haladt felfelé, el a porosodó kopár termek mellett, míg a legfelső fordulóhoz nem ért. Óvatosan kinyitotta az ajtót. A mögötte feltáruló szoba üres volt. Caim belépett az elnyújtott szobába vagy széles folyosóba. A bal oldali fal mellett kőasztal állt, rajta két agyag- kancsó. A levegőt száraznak érezte, és mintha enyhe trágyaszag terjengett volna odabent, vagy csak a képzelete játszadozott Caimmal. Mindenesetre egyedül volt. A hívogató érzés ismét életre kelt a fejében, elölről és kissé északról eredt. A csúcs felől. 

Caim odalopakodott az egyik sarokhoz, ahol ajtóra lelt. A rézkallantyút szürkészöld patina borította. Caim felemelte a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Halk nyikorgás ütötte meg a fülét, amikor bekémlelt a résen. A túloldalon folyosó futott. A falra erősített vas olajlámpások üresek voltak.

Caim minden érzékével feszülten figyelve haladt tovább. Elhaladt egy másik, négyszögletes és alacsony mennyezetű szobába vezető átjáró mellett. Az ajtónyílással szemben kőből faragott szék állt, két oldalt alacsony kariatidákra helyezett hideg parázstartóval. További szobákat talált, némelyik üres volt, másokban pár bútordarab állt, de mindben sötétség honolt. Hiányoztak a színek, a változatos felületek, mindenfelé csak simára csiszolt követ lehetett látni.

Az előcsarnok boltíves folyosóban végződött. Amint Caim megindult afelé, menetelő csizmák döngése visszhangzott fel az előcsarnok felől, és fáklyák vibráló fénye tűnt fel elöl. Caim a falhoz simult, magára húzta az árnyakat. Az apró sötétségek csivitelve tapadtak hozzá, és Caim mellkasában görcs hullámzott végig. Nem annyira fájdalmas, inkább kellemetlen. A szorítás alábbhagyott, amint két, fekete páncélba öltözött északi masírozott végig a boltíves folyosón. Egyikük alabárdot tartott félig megdöntve maga előtt, a másik olajjal átitatott fáklyát.

Caim kivárta, amíg a katonák elhaladnak, aztán előlépett a hátuk mögött. A fáklyavivőből úgy tört ki zihálva a levegő, akár egy fújtatóból, amikor a suete kés a hónalja alatt keresztüldöfte a láncinget. Ugyanekkor a henteskés az alabárdos sisakja és hátvértjének gallérja közé hatolt. Caim dobbantva, erőteljesen taszított egyet a pengéken, aztán kirántotta a késeket, a két északi pedig összecsuklott. A fáklya lángja pislákolni kezdett, aztán ellobbant.

Árnyak ereszkedtek a haldoklókra, és általuk Caim is megízlelte lassanként elenyésző életerejüket, érezte, ahogy az energiáik átfolynak a véráramába. A szíve erőteljesen és kissé szaporán vert, mintha megrészegítette volna az erő. Caim az orrán vette és fújta ki a levegőt, amíg nem enyhült a roham.

Az átjáróból nyíló kis teremre boltíves mennyezet borult, és négy folyosó ágazott el belőle, de egyikben sem őrködfek katonák. Caim az északi folyosót választotta, és a végén újabb lépcsőt talált. Ez lépcsőpihenők nélkül, egyenesen haladt felfelé egy szekérkerék vastagságú orsópillér körül. Caim mindkét kezét készenlétben tartva megindult felfelé. A lépcső végén a szokásos fa helyett fekete kőből készült ajtó zárta el az utat. Nem volt rajta se kilincs, se retesz, a közepébe viszont arasznyi széles kört véstek. Caim alaposan szemügyre vette az ajtót. Szilárdan állt a keretében. Egy ekkora kőlap legalább hat mázsát nyomhat.

Caim a kör felé nyúlt, aztán keze megtorpant, mielőtt a kőhöz ért volna. Halvány viszketést érzett a tarkóján. Egy belső hang azt súgta neki, hogy ha Kit még mindig éteri tündérföldi lenne, ebben a pillanatban jelenne meg, és figyelmeztetné rá, hogy kellemetlen helyzetbe keveri épp magát. Nem, közvetlenül azután jelenne meg, hogy már belekeveredtem. 

Caim szabadon engedte a belsejében forrongó energiákat, hogy átjárót nyisson. Átlátszatlan felülete hullámzott és vibrált a sötétben. Mersz nélkül nincs dicsőség. 

Fogcsikorgatva átsétált rajta.

Pislogva lépett be az üres terembe. Se bútorokat, se személyes tárgyakat nem látott. A négy fal befelé dőlt, és a feje fölött kétarasznyival közös csúcsba futott. Minden falat ablak tört át. Caim körbepillantott. Ez volt a piramis hegye, amely a látomásaiban jelent meg előtte. Az édesanyjának itt kell lennie, ám senki sem rejtőzhetett el idebent.

Aztán megérzett valamit, valamilyen különös jelleget a levegőben, ami. az otthonára emlékeztette. Nem Othirra, hanem az igazi otthonára Eregothban. Az édesapja birtokára. Egy pillanatig szinte érezte a régi szobája illatát, kedvenc pokrócának napsütötte szagát, a fa karosszékbe dörgölt méhviaszt, amelyben ülve egykor édesanyja tartotta és ringatta álomba.

A képzeteket a mellkasában hirtelen fellobbanó fájdalom foszlatta szét. Caim a falhoz kuporodott, amikor fekete páncélba öltözött alak lépett ki az árnyak közül. Az árnyharcos egyik keze kardjának hosz- szú markolatán nyugodott, a penge pedig még a hüvelyében pihent. A sisak rostélya fel volt hajtva. Caim kilépett az egyik lábával, ahogy az árnyharcos előhúzott valamit az övéből, és feltartotta azt. A gladiust. Meglendítette a karját, mire Caim izmai megfeszültek, de a penge lágy ívben repült kettejük között. Caim eldobta a henteskést, és markolatánál fogva elkapta a gladiust.

Az árnyharcos nem mozdult, nem rántott kardot.

- A Nagyúr megjósolta ezt. Hogy te meg én ebben a szobában így találkozunk. Kételkedtem benne, de mégis itt vagyunk.

Caim ujjai rászorultak a késekre, a markolatok minden barázdáját és kacskaringóját ki tudta tapintatni, ahogy megindult előre.

- És az egyikünk meg fog halni.

- Sajnálatos módon. Már bánom, hogy el kell pusztítanom téged. - A harcos leeresztett karral egy lépést hátrált. - Mindketten gyilkosok vagyunk. Ragadozók. Nem valók erre a világra.

Caim próbált ügyet sem vetni a szavakra, de azok kijátszották a védelmét, és telibe találtak. Alapvetően maga is ekként vélekedett. Vajon a világ jobb hely lenne, ha soha meg sem születtem volna? 

- Ha azt szeretnéd elhitetni velem, hogy egyformák vagyunk, kár vesztegetned a szót.

Az árnyharcos felvonta a szemöldökét. Sovány ábrázata elnyúzottabbnak tűnt, mint legutóbbi találkozásuk alkalmával. Fekete borosta sötétlett az állán.

- Egyformák? Aligha. Te magadért, a haszonért, élvezetből ölsz. Én azért az ügyért, amelyre az egész életemet tettem fel.

Caimnak eszébe jutottak a szavak, amelyeket Zefinek mondott a lány halott nevelőapjának palotájára néző tetőn. Miért gondolod, hogy ha egy nagyúr vagy király küld rád valakit, hogy végezzen veled, az valamiképp nemesebb dolog, ha viszont a saját boldogulásodért teszed, az gyilkosság? Ezt magyarázd el nekem! 

Amikor előrelendült, Caim hagyta elillanni az emléket a gondolataiból. Az árnyharcos keze megvillant, és előkerült a fegyvere, szélesen szelte át a kettejük közötti teret. Caim félreütötte a kardot, és azonmód felfelé döfött, amit hasonlóképp könnyedén hárítottak.

Caim továbbra is lehúzódva, behajlított térddel állt, hogy bármelyik irányban meglódulhasson. A kard igyekezett elzárni a kitörési útvonalakat, de Caim a zsige- reiben fortyogó dühtől hajtva minden általa ismert fogást bevetett. Miközben szakadatlanul szúrtak és hárítottak, felváltva késztette meghátrálásra ellenfelét, és húzta őt magára.

- Gonosznak hiszel engem - szólalt meg az árnyharcos, ahogy oldalra kerülve ellépett előle. - És talán az is vagyok. De vajon te bűntelen lennél? Te nem öltél azért, hogy védelmezd, amiben hiszel? Én annak fogadom el magam, ami vagyok. Na és te?

Caim érezte, hogy ajkai vicsorba torzulnak, amint ismét az ellenfelére vetette magát. Mielőtt fegyvereik összecsaphattak volna, erejét átterelve rövid árnyugrást hajtott végre. Egy pillanatig ellenállást érzett, mintha hártya formálódott volna a levegőben, hogy megakadályozza az áthatolást, ám végül átnyomakodott.

Ellenfele háta mögött, tőle kissé oldalra bukkant fel. Ahogy az árnyharcos az üres levegőben felfelé suhintva megperdült, Caim lehúzódva, sebesen támadott. A fekete kard hárította a gladius döfését, de a suete mélyen behatolt a térdkalács alatti ínba.

Az árnyharcos hátrarántotta sérült lábát, és széles suhintással kényszerítette távolabb magától Caimot, miközben néhány lépést hátrált. Caim tétovázott. A sebesülés lebénította a lábat. Elviselhetetlen lehetett a fájdalom, de az árnyharcos féloldalas pózba állt be, és csak várt mozdulatlanul, akár egy jégoszlop.

Caim mély levegőt vett. Dühe tovább tüzelte, csillapítatlanul, de a siker nem okozott örömet neki. Ellenfele nem küzdött büszkén vagy szenvedéllyel, még csak félelmet sem mutatott. Bábu, akárcsak én. Az ura rámutat valakire, őpedig teljesíti a parancsot. 

Caim leengedte a késeit, noha legszívesebben elvágta volna a férfi torkát, és végignézte volna, ahogy a földön vérzik el. Az árnyharcos amennyire tudta, kihúzta magát, kímélte sérült lábát, és leeresztette a kardját.

- Édesanyádat, Lady Isabethet a fellegvár alatti barlangban tartják fogva, mélyen a felszín alatt. De a nagyúr engedélye nélkül senki sem juthat át a strázsák között.

- Vagyis ha megtalálom őt.. - mondta Caim.

- Utat találhatsz az édesanyádhoz. De csapdába csalnak. A nagyúr már vár rád.

Caim a gladiusára mutatott.

- Miért árulod el ezt nekem?

- A nevem Balaam. A nagyúron kívül senkihez sem tartozom, és családom utolsó leszármazottja vagyok, de a becsületemet még megőriztem. - Az árnyharcos átjárót nyitott maga mellett. - És még valami. Elfogták az asszonyodat.

Reszketés futott végig Caim gerincén.

- Kitet?

Az árnyharcos intett, és hűvös érintés simította végig Caim vádliját. Elméjében egy jelenet rajzolódott ki. A sötétségbe burkolózó nagy audienciaterem képe.

Caim pislantott, de az árnyharcos már eltűnt. Vajon megbízhat benne? Csak egy módon lehetséges kideríteni. 

Caim ujjai a kések markolatára szorultak. Ereje második szívverésként lüktetett benne. Dühével táplálta, és érezte, hogy a pokoli tűz egyre hevesebben és egyre forróbb lánggal ég. Aztán saját átjárót nyitott.