KILENCEDIK FEJEZET

Caim átkémlelt a fagyos eső falán, amely azóta ömlött, hogy eljöttek az északiak városából. A csapást, amelyet követtek, csupán nagy jóindulattal lehetett volna útnak nevezni. Az eső után vastag jégkéreg dermedt rá mindenre, akár egy üveg- gubó. Ropogott a lovaik patái alatt, és alattomosan csúszóssá tette a talajt. Egil úgy százlépésnyivel előttük járt, ahogyan mindig is. Talán jobban kedvelte az egyedüllétet. Caim megértette ezt. E magányos síkvidékek némaságra születtek. A horizont vonala a fekete földet és a még feketébb eget választotta el.

Caim sálként használt ingébe temette az arcát, és érezte, ahogy a gyapjú beleakad a borostáiba. Az elmúlt két nap javarészében a robbanáson tűnődött, amely kis hííán végzett velük. Ám hiába kergették körbe-körbe egymást a gondolatai, nem sikerült döntésre jutnia. Vajon megtámadták őket, esetleg az egész csak balszerencsés véletlen lehetett? Caim már hallott magtárakról, amelyek ugyanígy borultak lángba, olyan lakóházakról viszont még nem, ahol váratlanul robbanás történt volna. Leginkább arra a tűzre emlékeztette ez, amely miatt annak idején leégett az othiri lakása. Vajon véletlen egybeesés lehet?

- A rohadt kurva életbe! - ordított el magát Dray. - Nem érzem a lábujjaimat.

Caim lenyelte, amit hirtelenjében felelni akart. Dray és Malig szakadatlanul panaszkodtak, amióta eljöttek a városból: a hidegre, az esőre, a sötétségre és az elemózsiára, de főként arra, hogy azelőtt voltak kénytelenek útnak indulni, hogy rendesen „megismerkedtek" volna hölgyismerőseikkel. Másrészről Aemon alig pár szót szólt az indulásuk óta. Caim hátranézett a csapat végén egymagában lovagló szőke eregothira. Valószínűleg a piacon látott rabszolgalányon mereng. A fiú túlságosan érzékeny. 

Ám amikor Caim lehunyta a szemét, ő is a lányt látta maga előtt. Védtelenül és egyedül a mohó tömeggel szemben. A haj ától eltekintve egyáltalán nem hasonlított Zefire, Caim mégsem tudta kiverni a fejéből. Szóval ki is az érzékeny? 

- Ott kellett volna maradnunk - jelentette ki Dray. - Mit ártott volna még néhány nap? Azok a lányok! Ó, szentséges istenek! Maradnunk kellett volna.

- Igen, a francba is, azt kellett volna - kontrázott Malig. - Nem is volt annyira vészes az a tűz. Azok a lányok készen álltak, én pedig már hetek óta nem voltam fehérnéppel.

Dray felkacagott.

- A pokolba, Mal. Ahogy ott csorgattad a nyálad, szerintem még sosem lehettél.

- Menj a bús picsába, Dray! Jolietben a lányok fele megvolt. Emlékszel Marsára?

Caim kikerült a lovával egy hatalmas gödröt az úton. Előttük néhány magas vándorkő feküdt a síkságon, akár holmi hatalmas hógolyók. Talán találnak egy szélvédett helyet, ahol pár órára lefekhet- nének.

- Hamer húgára? - kérdezte Dray.

- Pontosan. Szerinted az a lány ott nem Marsára hasonlított?

- Melyik lány?

- Amelyiket épp megvenni akartak azok a tagok. Tudod, a téren.

- A piacon?

- Aha.

- Az istenekre! - harsant fel Aemon hang'a a sor végéről. - Másról nem vagytok képesek beszélni?

Caim hátrafordult. A többiek időközben beérték.

- Mi a gond? - Malig elnevette magát. - Talán nem tetszenek a lányok?

Aemon arca elfehéredett.

- Sosem mondtam ilyet, de nem szabadna úgy beszélnetek.

- Hogy beszélnünk? - Malig közelebb ösztökélte a hátasát Aemon-hoz. - Kurvára úgy beszélek, ahogy akarok.

- Mal - szólalt meg Dray. - Hagyd!

Malig kiköpött a földre.

- A pokolba ezzel! Tudni akarom, hogy az öcséd szerint hogyan nem szabadna beszélnem. Talán azt hiszi, miatta befogom a.

Aemon ökle kemény puffanással csapódott Malig állkapcsába. Malig lerúgta a lábáról a kengyelt, és elrugaszkodott, lerántotta magával a lóról Aemont. Caim Drayre pillantott, aki meg se moccant, noha Malig jócskán erősebb és durvább volt a testvérénél, Aemon beteg lábáról nem is beszélve. Amikor viaskodás közben Malig a fiú fölébe került, Caim fejében megfordult, hogy közbe kellene avatkoznia, de egy kemény ütéstől a termetes férfi a földre bukfencezett. Aemon talpra szökkent.

- Én megmondtam - jelentette ki Dray.

Malig felült, a fejét csóválta.

- Fogd be!

Aemon visszaszállt a nyeregbe, és kivárt, semmit se szólt. Caim visszafordította a paripáját. Most talán egy ideig csendben maradnak. 

Egil időközben megállt valamivel arrébb az úton. Amikor abbahagyták a civakodást, ismét megindult előre. Valószínűleg azt hiszi, mindnyájan bolondok vagyunk. És én is kezdem azt hinni, hogy így lehet. 

A csillagok rubintvörös kristálypontokként ragyogtak fel, ahogy a szénszürke alkonyi ég lassanként koromfeketévé sötétedett. Máskor, egy másik helyen csodálatosnak tűntek volna.

- Szervusz, szerelmem! - Kit csókot nyomott Caim homlokára, amikor megjelent felette.

- Láttad a tűzijátékot? - kérdezte súgva Caim.

- Igen! - Kit kuncogott. - Malignak lehetett volna annyi esze, hogy nem kezd ki Aemonnal.

- Nem azt. A városban. A robbanást.

Kit átlebegett eléje. Miközben Caim elmesélte a lánynak, mi történt, Kit ruhája, vagy inge - a combja tetejéig alig ért le -, türkizkékből komor lilává változott.

- Ott kellett volna lennem - jelentette ki, amikor Caim végzett a beszámolójával.

- Ez sokat segített volna.

- Sajnálom. Azt. azt hittem, nem akarod, hogy veled legyek.

Caim felsóhajtott. Az ő hibájából történt. Az utóbbi időben másképp, zárkó- zottabban viselkedett.

- Ne rágd magadat emiatt! Örülök, hogy visszatértél.

Kit közelebb hajolt.

- Tényleg? Akkor mondd ki!

Caim némán kiejtette a szót, amit Kit hallani akart, aztán a lány Caim ölébe huppant, és átkarolta a férfi nyakát.

- Így már jobb. Nos, van valami előttünk.

Éles fütty hasított bele a levegőbe, Egil pedig futva megindult vissza a csapat felé. A lámpása nem égett.

- Oltsátok el a lámpákat! - sziszegte a vezető.

Dray elfújta a lángot, majd visszaeresztette a burát.

- Mi az?

- Előttünk fáklyákat látni - válaszolta Egil a fagyos levegőben fehéren gomolygó lélegzettel. - Húszan lehetnek, vagy még annál is többen.

Caim felmérte maguk körül a terepet. Lapos volt, akár egy deszka, a havas síkságon felgyűrődő néhány buckát meg pár elszórt sziklát kivéve.

- Errefelé tartanak?

- Nehéz megállapítani, de úgy tűnik, keresztezni fogják az utunkat. Ha csendben maradunk, nem lehet semmi baj.

Caim Kitre pillantott, de Egilnek tette fel a kérdést:

- A Medve törzs tagjai lehetnek?

- Felettébb valószínű. Meglehetősen mélyen járunk már a területeiken.

- Pontosan ugyanezt akartam mondani - jegyezte meg Kit. - Fehér Medvék, akik a tavaszi otthonaikba tartanak nyugatra. De nem tudnak róla, hogy itt vagytok.

- Még nem - súgta alig hallhatóan Caim.

A többiek odaléptettek hozzájuk a lovakkal. Malig kezében csatabárddal nyújtogatta a nyakát, hogy körbekémleljen.

- Valami gond van?

- Nem biztos. - Caim a nyeregkápa- gombra tekerte a gyeplőt, és leszállt a lóról - Mindenesetre megnézem, mi a helyzet.

Dray meglazította kardját a hüvelyében.

- Veled megyek.

Amikor Malig és Aemon is leszállt a paripájáról, Caim nem vitatkozott velük. Az úttól nem messze álló, jégpáncél fedte sziklacsoportra mutatott.

- Vidd oda az állatokat a szél elől, és takard le őket, de a nyergeket hagyd rajtuk!

- Olyan a szemed, akár a macskáé - állapította meg a fejét csóválva Egil.

Miközben a vezető megindult a lovakkal, Caim leellenőrizte a késeit.

- Ne maradjatok le! - mondta. - Ha mégis elszakadnánk, itt találkozunk.

Caim a választ meg se várva nekiiramodott. Csizmája alatt ropogott a vékony hóréteg, de a hangot elnyelte a szél.

Kit libbent melléje.

- Caim, ez cseppet sem vicces. Mégis, mit csinálsz?

- Csak egy pillantást vetek rájuk - suttogta válaszként bizonytalanul. Amióta eljöttek a legutóbbi városból, valami nem hagyta nyugodni. A nemrégiben történtek miatt úgy érezte, mintha üvegszilánkok halmában igyekezne megkeresni egy gyémántot. A robbanás tetőzte be mindezt. Életét külső erők befolyásolták, és eljött az ideje, hogy szembenézzen velük.

- Egy pillanat. - Kit közelebb rebbent, és átölelte a férfi vállát. A lány pihekönnyű érintésétől Caim megreszketett.

- Tessék. Érzel valami. mást?

Caim ökölbe szorított kézzel menetelt előre, nehogy a többiek előtt taszítsa el magától a lányt. Kit a szokásosnál is ide- gesítőbben viselkedett. Épp csak Caim valóban érzett valami, valamiféle tétova nyomást, ahol a bőrük érintkezett. A megszokott bizsergésnél többet, de most nem volt ideje effélékkel szórakozni.

- Ne! Ezt tüstént hagyd abba!

Kit elhátrált tőle, ajka haragosan lefity- tyedt.

- Jól van. Sajnálom.

Caim a fejét csóválva keresztülhajolt a lányon. Ahogy az eregothiakat vezette, ismerős nyugalom telepedett rá. Egy pillanatra mintha a régi idők tértek volna vissza. Aztán Dray elkáromkodta magát, Malig pedig kárörvendőn kuncogott, Caim pedig a legszívesebben mindkettővel végzett volna.

- Látok valamit - mutatott előre Aemon. - Amott.

Caim is észrevette őket. Tőlük északra több fénypont járt imbolyogva a síkságon. Az egyenetlen terepen előresietve Caim talált egy rövid sziklataréjt, és lekuporodott mögé. A többiek követték a példáját, csizmájukkal árkot vájtak a hóba, hogy megvethessék a lábukat. A fénypontok fáklyákká növekedtek, megvilágították az állati maszkokkal fedett arcokat. Két tucat északi lovagolt nagytermetű, bozontos paripákon. Kettős oszlopban haladtak - szerencsére - nyugat felé. Caim úgy tervezte, hogy nyugton maradnak és megvárják, amíg eltűnnek a szemük elől, mert így biztosra vehetik, hogy valóban elmentek. Úgy határozott, hogy egész éjjel lovagolni fognak. Ha a területet járőrcsapatok ellenőrizték, akkor jobb mielőbb túljutni rajta.

Kiáltás vonta magára Caim figyelmét. Az élen haladó északi lovasok megtorpantak. Előre-hátra lengették fáklyáikat, mintha keresnének valamit. Aztán az egyik ló harsányan felnyerített, mire az egyik fáklya a földre hullott, és kialudt.

Caim hunyorogva nézte, ahogy újabb lovasok tűntek fel nyugat felől, és nekirontottak a medve-törzsbélieknek. A tompa fényben kivehette a felemelkedő és lesújtó acélt, hallotta a fegyverek és emberek ádáz összecsapását.

- Mi folyik ott? - kérdezte Malig, és felállt, hogy jobban lásson.

Caim tüstént visszarántotta.

- Csend legyen! És húzd le a fejed! Két csapat harcol egymással. Nem tudom, kik lehetnek, csak annyi bizonyos, hogy mindketten északiak.

Dray felhorkantott.

- Ez nekünk kedvez. Lekötik egymást, amíg mi odaosonunk, és leszedjük, aki megmaradt.

- Ti hárman nem mentek sehova - jelentette ki Caim. - Maradjatok, ahol vagytok, amíg én közelebbről megnézem őket.

- Miért? - kérdezte Malig. - Nekünk mi közünk ehhez?

Caim elnyomta magában a késztetést, hogy megfojtsa őt.

- Még nem tudhatjuk. Ami titeket illet.

- Veled akarok menni - vetette közbe Aemon.

- .itt maradtok - fejezte be a mondatot Caim. - Ha veszélyesnek látjátok a helyzetet, menjetek vissza a lovakhoz!

- No és te?

- Velem ne törődjetek! Tartsatok északnak, és megkereslek benneteket.

- Baromság - morogta Dray.

Caim nem törődött a megjegyzéssel, és megindult felfelé a sziklataréjon, aztán lemászott a túloldalán. Mégis, mit művel? Felesleges kockázatot vállal. Vagy mégsem? Bárhogy volt is, az ösztöneire hallgatott. Körbepillantott, és Kitnek nyomát sem látta.

Az északiak elsőként feltűnt oszlopa mostanra harcosok kisebb csoportjaira bomlott fel, de még mindig ők voltak előnyben és létszámfölényben. Amint e létszámfölény lassanként megmutatkozott, a támadók hirtelen megfutamodtak. A védők üldözőbe vették őket, elszakították a lemaradozókat, és úgy tűnt, mintha támadóik fölébe kerekednének. Ekkor hóhantok robbantak ki a talajból, és emberek bukkantak elő: hatalmas bárdokkal és pörölyökkel felszerelkezett harcosok. Egyszerre két oldalról csaptak le a Medve törzs oszlopára.

Caim egy tüskés bokorcsoport mögé osont, és hasra vágta magát. A medvetörzsbélieket mind lekaszabolták. Üvöltést és nyögést sodort magával a szél. Caim újabb fejmaszkokra lett figyelmes, és egy pillanatra villogó agyarú farkasoknak látta őket, aztán ismét vassisakokra ültetett macskafejek körvonalaivá bomlottak.

Egy északi harcos állt meg Caim rejtekének közelében. Teste izmoktól dagadt, sűrű fekete szakálla a melléig ért. Hosszú nyelű csatabárdjának pengéjéről vér csöpögött, a másik karjára kerek fapajzs volt felcsatolva. Sisakjának tetejét egy nagytermetű, fehér macska fejéből készült magas fejdísz ékítette. Előre-hátra ingott, mintha zsákmány után kutatna. Caim a fogát csikorgatta, amikor apró hangok szólongatták csivitelve a sötétb ől. Árnyak szivárogtak elő az aljnövényzet alól, és érintették meg, másztak fel a két karján. Fagyos simogatásukba belereszkettek az izmai. Éhségük átragadt Caimra, beléol- tották a vágyat, hogy szálljon be a véron- tásba, és érezze kezében a halál erejét.

A vért a késeimen, ahogy a hóra csöpög. 

Caim elhessegette a késztetést, miközben maga alá húzta a lábát. A küzdelem véget ért. A macskaemberek éppen összegyűjtötték a gazdátlan lovakat, és az elesettektől összeszedték, ami használható. A tetemek véres halmokként feküdtek a hóban. Caim pont azon tanakodott, hogy vajon mihez kezdjen, amikor valami megroppant a háta mögött. Amikor mindkét kését előrántva hátraperdült, Drayt pillantotta meg, ahogy tőle jó tízlépésnyire lekuporodva közeledik, a nyomában Aemonnal és Maliggal. Mielőtt Caim inthetett volna a klánbélieknek, hogy vonuljanak vissza, fáklyafény vetült rájuk, és egy rekedt hang bődült fel. Caim kis híján leharapta a nyelve hegyét. A csatabárdos férfi vágtatni kezdett feléjük, lova gőzpárát fújt ki a hideg éji levegőbe. Caim felmérte az őt az északitól elválasztó távolságot. Ha ezt gyorsan le tudná vágni, akkor talán sikerülne észrevétlenül elszökniük.

A gyors leszámolással és meneküléssel kapcsolatos ábrándok hamvukba holtak, amikor ismét lódobogást és a jég ropogá- sát lehetett hallani hátulról. Caimnak nem kellett hátranézni ahhoz, hogy tudja: még több barbár nyargalt oda, és vágta el a menekvés útját.

- Most mit tegyünk, Caim? - kérdezte Dray. Ő és a többiek már előrántották a fegyvereiket, és egymásnak vetett háttal álltak.

Caim átgondolta, mire számíthat, ha támadnak, ő maga megmenekülhetne, efelől kétsége sem volt, de a többieket letarolnák, és kardélre hánynák. Egy sóhaj kíséretében visszacsúsztatta hüvelyükbe a késeket, majd felemelte a kezét.

- Tegyétek le a fegyvereket! - mondta.

- Egy frászt! - ordította Malig.

Caim vállat vont.

- Akkor meghaltok.

Még több északi érkezett. Hangjuk ide- oda cikázott a fogcsikorgatóan fagyos levegőben. Caim nem tudta, mit mondhatnak egymásnak, de a legrosszabbat feltételezte. Aztán öblös hang szólalt meg nimeai nyelven.

- Ti nem a Törzsektől származtok.

Caim megkereste tekintetével a bárdos férfit. A súlyos sisak alatt nehéz lett volna kivenni a vonásait az éjfekete szakáll és a bal orcáján végigfutó ráncos sebhely kivételével. Hosszú láncinget viselt, amely a térdéig leért, és pár helyen berozsdásodott, felette pedig fehér szőrmebundát, azokhoz a palástokhoz hasonlót, amilyeneket Caim az eregothi klánvezéreken látott.

- Valóban nem - felelte Caim.

A beszélő hozzá pár lépésnyire léptetett a lovával.

- Kik vagytok?

Caim elárulta a nevét, aztán a társaiét. Hallotta, hogy a háta mögött valaki motyog. Valószínűleg Malig. Még mindannyiunkat megölnek miatta, ha nem vigyáz. Caimnak elég volt egyetlen pillantást vetnie az északiakra, hogy megállapítsa, a kegyetlenségük a gyilkosnál is gyilkosabb. Élvezték a mészárlást. Voltaképp Soloroth északi harcosait juttatták eszébe.

- Megláttuk a tüzek fényét - magyarázta Caim. - És idejöttünk, hogy megnézzük, mi az.

A beszélő felkacagott, de az emberei némák maradtak.

- Wulfgrim vagyok, Grimhild fia, a Hóoroszlánok maradékának törzsfőnöke. Nincs messze innen a táborunk. Velünk jöttök, és leültök velünk a tüzünk mellé.

A meghívás nem kérdésként hangzott el, és Caim eleve nem is számított ilyesmire. Két lehetőségük maradt: velük tartanak, vagy megkísérelnek fegyverrel utat törni maguknak. És mivel nem hívhatta segítségül az árnyakat, az utóbbi ötlet eleve kudarcra ítéltetett.

- A közelben vannak a lovaink.

Wulfgrim jelt adott, és az emberei felkészültek az indulásra.

Caim szenvtelen arccal megfordult, és elindult a kis csapat élén. Aemon és a többiek tőle vártak útmutatást, de nem volt mit mondania nekik. Ezúttal improvizálniuk kell majd.

Visszafelé rövidebbnek tűnt az út. Az északiak köröttük lovagoltak, harsány nyelvükön társalogtak érthetetlenül. Nevetgéltek. Amikor megérkeztek a helyre, a lovaikat ott találták szorosan egymás mellé húzódva, Egilnek viszont hírehamva sem volt.

- Hová lett...? - kérdezte volna Dray, de Caim elkapta a tekintetét, és alig észrevehetően nemet intett a fejével. - Hová lett a vizes tömlőm? - fejezte be a mondatot Dray. - Teljesen kiszáradtam.

Amint a figyelő tekintetektől kísérve nyeregbe szálltak, és megindultak, Caim lassan végigpásztázta a pusztaságot. Egilnek nyoma sem volt.

* * *

Caim belefújt egymáshoz szorított két markába, de az ujjbegyei alig éreztek valamit a melegségből. Wulfgrim, az északiak vezére azt mondta, hogy nincs messze a táboruk, de már több mint egy gyertya- rovásnyi ideje lovagoltak. Legalább észak felé tartottak, többé-kevésbé. Ezenkívül kissé nyugatnak, de pillanatnyilag komolyabb gondja is akadt ennél. Mint például az, hogy életben maradjon.

- Mondtam, hogy tartsd távol magad ettől - szólalt meg Kit, mielőtt felbukkant volna Caim előtt. Mindörökké fiatalos arcát aggodalom gyűrte ráncokba.

Caim a keze fölé kuporodott. Így, hogy körbevették az eregothiak és az északiak, nem sokat mondhatott a lánynak. Vajon ezen a ponton számít még, hogy bolondnak tartanak-e, vagy sem? Valószínűleg nem, de még nem szánta el magát erre a lépésre, bármennyire bosszanthatja a dolog is Kitet.

- Nem tetszenek nekem ezek az alakok. - Kit szétvetett lábbal ráült Caim lovának nyakára, amitől az állat felkapta a fejét, és prüszkölt egyet. - Nem olyanok, mint Egil. Hanem, másmilyenek.

- Mint Soloroth vademberei - súgta Caim olyan halkan, hogy maga is alig hallotta a szavait. De Kit megértette.

- Pontosan. Szóval hogyan is akarsz kimászni ebből a slamasztikából?

Bárcsak Caim tudta volna.

Kit közelebb hajolt.

- Nincs semmiféle terved, ugye? Caim, azok az emberek nem szórakoznak. A vezérük, az a Wulfgrim pedig velejéig ocsmány.

Caim a hanghordozásából érezte, hogy Kit nem testileg visszataszítót értett ez alatt.

- Mindig óvatos vagyok.

Kit a fejét csóválta.

- Közel sem elég óvatos. Ha az lennél, most a tengerparton hevernénk ahelyett, hogy ezen a jégpoklon keresztül vánszorognánk.

Caim nem vitatkozhatott, de a zsigerei- ben érezte, hogy valamiképp mégis idejött volna. A hívogató érzés már oly régóta beköltözött a lelkébe, hogy nem is emlékezett arra, hogy ne érezte volna. Caim épp válaszolni akart, amikor az északiak hangosan kurjantottak, és az egész csapat a havat felkavaró vágtába kezdett. Apró fénypontok tűntek fel előttük, tábortüzek ragyogtak az alacsony, jég fedte sziklacsúcsok között. Lándzsás, magas férfiak várták őket. Odakiáltottak valamit nekik, amire Wulfgrim jókedvű üvöltéssel felelt. A lovasok éljeneztek.

A tábort harmincegynéhány kerek, bőrökből összefércelt sátor alkotta fél tucat tűzrakó hely körül. Két hosszú dombhát közötti letaposott terület szolgált legelőként. Az északiak lábpányvával karókhoz kötötték ki a paripáikat, és lenyergelték őket, aztán kint hagyták az állatokat a hidegben. Kinyitották a kamrákat, és körbeadták a tartalmukat. Üstök és lábasok kerültek elő, és rögvest főni való étel került beléjük. Miután Caim leszállt a nyeregből, egy bozontos szőke szakállú, fiatal északi lépett oda, hogy elvezesse a lovaikat. Malig morgott valamit a bajsza alatt, de Dray rácsapott a vállára.

- Déliek! - Intette őket magához Wulfgrim, amint letelepedett a tűzhöz. - A vendégeim vagytok!

Caim a többiekre nézett, és bólintott nekik, aztán együtt odamentek a vezérhez. Csak a hóra ülhettek le. Caim lassan ráereszkedett a köpönyegére. Wulfgrim levette, és maga mellé állította a sisakját. A fejdíszt koronázó oroszlánfej egészen óriási volt; a vadállat legalább akkora lehetett, mint egy póni. A törzsfőnök egy zsákból előkeresett egy patinás ezüstkupát, majd egy hatalmas bőrtömlőből tejszerű italt töltött bele. Miután alaposan meghúzta, átadta Draynek, aki beleszimatolt, majd kortyolt egyet belőle.

- Te ott! - Wulfgrim Caim felé bökött. Az arcán végigfutó sebhely dühösen vöröslött a tábortűz fényében. Erős karján további sebhelyek. - Mi dolgotok errefelé? Déliek nem járnak a pusztaságban. Előfordul, hogy kereskednek lent, a hegyeknél, de ennyire északra nem szoktak eljutni.

Caim kivárta, hogy hozzá kerüljön az ital, mielőtt megszólalt, és majdnem megfulladt a száját megtöltő sűrű, összeállt masszától.

- Bölénytej - jegyezte meg Wulfgrim, miközben Caim igyekezett lenyelni. - Kancavérrel keverve.

Caim átadta a kupát Aemonnak. Rettenetes íze ellenére az ital felmelegítette a zsigereit, és bizsergette a kezét.

- Fizetségért a kardunkkal szolgáltunk a Déli Földeken, ahogyan ti nevezitek a vidéket. Azért jöttünk északra, hogy izgalmasabb szórakozást találjunk.

Wulfgrim újratöltötte a kupáját.

- Jobb szórakozást? Ulfric, gyere, és hallgasd meg a délieket, akik úgy beszélnek a háborúról, mintha az játék lenne.

Termetes északi pillantott oda egy másik tábortűztől, szakállára vér csorgott, ahogy egy félig átsült húsdarabot rágott.

- Tál hundr skyrf na vurd. 

Wulfgrim felnevetett.

- Azt mondja, kopasz kutyák falkájához hasonlítotok.

- Hogy én kutya lennék? - kérdezte Malig eléggé hangosan ahhoz, hogy az egész táborban hallani lehessen.

Malig már a csatabárdjáért nyúlt volna, de Caim a földre rántotta a kezét, és azt sziszegte:

- Maradj csendben! Ez itt nem holmi falusi vásár.

A törzsfőnök halkan elnevette magát, és megint alaposan meghúzta a kupát.

- Ne törődjetek Ulfrickal. Évekkel ezelőtt egy déli szépség elrabolta a szívét, és ő még mindig a lány után sóvárog.

Egy asszony lépett oda hozzájuk, kezében mindegyikük számára egy-egy hússal teletűzdelt nyársat tartott. Kit megszaglászta, és vállat vont, amit Caim úgy értelmezett, hogy az étel nem mérgezett vagy valamilyen fertőzés hordozója. Észrevette, hogy nem sok nő tartozik a törzshöz, és még a fiatalok is elgyötörtnek tűntek. Akkor értette meg, miért, amikor az egyik távolabbi tábortűznél egy északi férfi megragadta, és a hideg földre teperte a mellette elhaladó fehérnépet. Különösebb bevezetés nélkül rámászott a nőre, és meghágta. A többi északi közül senki sem figyelt oda a nyögdécselésükre, habár Malig az arcán széles vigyorral figyelte az eseményeket.

- Egy kevés nekem is elkelne ebből.

Dray egy darab porcogót pöccentett a tűzbe.

- Csak óvatosan, Mal! Azok az asszonyoroszlánok valószínűleg leharapnák a szerszámodat, hogy belefőzzék valami raguba.

Caim a vendéglátójukra pillantott, de Wulfgrim kajánul vigyorgott, és ajka mögül a fogainak lapjába vésett függőleges rovátkák bukkantak elő. A többiek jóízűen elfogyasztották az ételüket, Caim viszont csak apró falatokat harapott le a rágós húsból. Amikor ismét hozzákerült a tejes tömlő, továbbadta anélkül, hogy ivott volna belőle. Aemon szintén tartózkodott az ivástól, és az ételéhez sem nyúlt. Legalább egyvalaki józanul gondolkodik. 

Amikor végzett az evéssel, Caim a nadrágjába törölte zsíros ujjait.

- Wulfgrim, miért harcoltok a Medve törzzsel?

Wulfgrim a tűzbe köpött egy korty italt, amitől sisteregni kezdtek a lángok.

- Az Éj nyelje el egytől egyig mindegyik lelkét! Harcolunk velük, igen. Mind megöljük, akire ráakadunk. Austrivegr bjern foera bel! 

Caim nem értette az utolsó mondatot, de az északiak harsány nevetéssel és hur- rogással reagáltak rá.

- Vérbosszú - állapította meg Dray, és nagyot böffentett, ahogy elvette szájától a tömlőt.

- Úgy van. - Wulfgrim megpaskolta maga mellett a csatabárdot. - Amikor még az apám volt a törzs főnöke, a földjeinket egy hét alatt sem lehetett átszelni lóháton. A többi törzs félt próbára tenni a pengéinket. Aztán eljött a Sötétség. Az ég elfeketült, és a Párkák kegyetlen sorssal sújtottak minket. Most a Medve törzs uralkodik a pusztaságon.

Jókora darab porcogót hajított a tűzbe.

Caim a táncoló lángnyelveken át nézte az északi férfit. Közel sem volt annyira együgyű, mint amilyennek Kit leírta. Caim megértette, Wulfgrim miért harcol, hogy megőrizze népe hatalmát és méltóságát.

- Ha észak felé indulunk tovább, a Medve törzs még több tagjával találkozunk?

Wulfgrim szeme résnyire szűkült a füst mögött. Ajka vastagon és vörösen ívelt szakálla zsíros fürtjei között.

- Úgy van. Megerősödtek a Sötét Fejedelem szárnyai alatt, de ez sem fog'a megvédeni őket, amikor megindulunk ellenük.

Caim a homlokát ráncolta. Keegan apja, Hagan annak idején említett egy északi sötét nagyurat. Aztán ott volt az a férfi, akit Sybelle látomásában pillantott meg. Ám mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, Wulfgrim felállt. Úgy tornyosult föléjük, akár egy őskori óriás.

- Aludjatok! Majd reggel beszélünk.

Aztán eltűnt az éj sötétjében.

Malig csettintett a nyelvével.

- Egy kissé bogaras, mi?

- Mondhatjuk - felelte Dray, miközben megint átvette a tömlőt. - De a büdös francba is, ezek a pusztaságiak átkozottul jó tüzes kumiszt készítenek. Éreztétek benne azt a kis valamit? Talán szegfűszeg lehetett. El kéne kérnünk a receptjét.

Ismét alaposan meghúzta a tömlőt.

Caim előrehajolt.

- Mindhármatoknak elég tiszta a feje a gondolkodáshoz?

Aemon felpillantott a tábortűzről.

- Én egy kortyot sem ittam.

- Tudom, de amióta eljöttünk a legutolsó városból, mintha köd telepedett volna az elmédre. Nekem az a fontos, hogy itt legyél. - Caim tekintete végigpásztázta a sátrakat és a tábortüzeket. - Fogalmam sincs, mit akarnak tenni velünk, szóval legyen helyén az eszetek, és tartsátok kéznél a fegyvereket. Felváltva fogunk aludni. Ha bármi történne, maradjatok együtt, és próbáljatok eljutni a lovakhoz. Aemon, te fogsz elsőként őrködni.

Dray a tömlőre meredt.

- Hé, mi van, ha megmérgezték a tejet?

Caim szorosan a vállára húzta a köpönyegét, és leheveredett a hóba. A házilag erjesztet ital förtelmes utóízt hagyott a szájában.

- Akkor leheld ki csendben a lelkedet, hogy mi azért aludhassunk egy keveset!

Amíg a többiek letelepedtek, és dörmögve sértéseket vágtak egymás fejéhez, Aemon odasietett Caimhoz.

- Szerinted mi történhetett Egillel?

- Remélem, volt annyi esze, hogy minél messzebb elmenekült innen.

Aemon egy rövid pillantást vetett a tábortűzön túl elterülő fagyott síkságra.

- Aha.

Caim szerette volna lehunyni a szemét, de mostanra szorongás telepedett a szívére, és nem hagyta nyugodni. Ezek az északiak közönséges embereknek tűntek, de a tekintetük mögött megfoghatatlan kegyetlenség rejtőzött. Valami nem emberi.

Kit jelent meg a férfi mellkasán. Caim egy pillanatra megesküdött volna, hogy meglepő - de igencsak élvezetes - módon érezte, ahogy a lány ránehezedik. Ám aztán tovatűnt az érzés, Kit pedig felette lebegett, száját egy kissé rosszallóan szorította össze.

- Most mihez fogsz kezdeni, Caim?

Mivel nem tudta biztosan, mire gondolhatott a lány, Caim nem válaszolt. Kit a mellére fektette a fejét, amitől Caim egész testén delejes borzongás futott végig.

- Leszünk még valaha kettesben?

A vágy, hogy magához szorítsa a lányt, hirtelen elragadta Caimot. Érte nyújtotta a kezét, de karja lehanyatlott. Kit hajának éteri glóriáján át a pislákoló csillagokat látta.

- Fogalmam sincs - súgta bele a lány hajába.

Lehunyta a szemét, és a tűz pattogását hallgatta. Amikor ismét felnézett, Kit már eltűnt.