HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Caim oldalra lépett a láncra vert rabszolgák útjából, futó pillantást is alig vetett az ostorcsattogásra menetelő, megbéklyózott férfiakra és nőkre.

Elfáradt. Nem csupán testben, lélekben is. A fellegvár derengett fel fenyegetőn és bevehetetlenül a fejében. Vajon hány árnyszerzet élhetett odabent? Ahhoz túl sok, hogy fölébük kerekedhessen. Hadseregre volt szüksége, de csak Maligra és Drayre, meg két szökött rabszolgára támaszkodhatott.

Caim befordult egy sarkon, és háttal a falnak támaszkodott. Majdnem magához hívta az árnyakat, de még időben észbe kapott, ahogy a koszos vörös köpönyeget viselő északi papok csoportja elhaladt előtte. Az utcán lézengő néhány ember, rabszolgák és harcosok egyaránt félrehúzódtak előlük.

Amint a papok eltűntek szem elől, Caim átkelt az utca túloldalára, és két zömök lakóépület között besurrant egy szűk sikátorba. A zegzugos mellékutcán rövid sétával annak a fogadónak a hátsó udvarába jutott, ahol a csapatát hagyta. Csak remélni merte, hogy időközben nem keveredtek bajba.

Gyertya égett a közös szobában, a megolvadt viasz bádogtányérra csurgott. Caim a szobájuk ajtajához lépett, és felemelte a reteszt. Koromsötét volt odabent. Caim hunyorgott, de a szeme nem alkalmazkodott a homályhoz. Megperzselődött fűre emlékeztető szag csapta meg az orrát. Jobb kezével lenyúlt, amint átlépte a küszöböt. Árnyakra számított, de furcsamód egyetlen árny jelenlétét sem érezte. Hangot sem hallott. Aztán valami keresztülcsusszant a padlón. Kemény bőr. Csizma. Caim óvatosan előhúzta hüvelyéből gladiusát, és oldalra húzódott, kikerülve a helyet, ahonnan érzése szerint a zaj eredt.

Caim egy lépést akart tenni előre, de a gigájára feszülő kar hátrarántotta. Ösztönösen a kar felé kapott, miközben felemelkedett a földről, de a támadó őrjítően erősnek bizonyult, izmai és inai akár a megkövesedett tölgy. Fehér foltok jelentek meg Caim szeme előtt, aztán eszébe jutott a kardja. Hátradöfött, a hasat célozta, de pengéjének hegye lepattant valami keményről. Miközben a fehér foltok egyre növekedtek és lüktettek, Caim fordítva fogott rá a markolatra, és a válla felett szúrt hátra a karddal. A torkát szorongató kar engedett egy keveset, Caim pedig hátrarúgott, és előre-hátra csapkodta a fejét, amíg ki nem szabadult. Amint a sarka földet ért, Caim megperdült, és előrántotta suete kését. Halványan ki tudta venni a hatalmas termetű férfi körvonalait: oly óriási volt, hogy Caim először Malignak vélte, de ekkor hűvös érintést érzett a bokáján, és a homály eloszlott. .

Hoek állt előtte. Széles csíkban vér csorgott le az arcán, de a seb láthatólag nem lassította le a súlyos léptekkel nekilóduló óriást. Caim lebukott a kinyújtott karok elől, és mindkét késével előredöfött. Nem akart halálos sebet ejteni, ám önkéntelenül is a beleket és az ágyékot célozta meg. A pengék átszakították a gyapjúból készült ruhadarabokat, de az alatta lévő testet elérve megakadtak, mintha páncélba ütköztek volna, csak a csattanás hangja maradt el. Caimnak nem jutott ideje ösz- szeszednie magát, mielőtt Hoek teljes súlyával ráugrott. Erős ujjak markoltak az arcába és a vállába. Caim szabdalkozva kiszabadította magát, de Hoek ezúttal sem torpant meg, mintha egyáltalán nem érzett volna fájdalmat. Caim oldalra vetődött. Az egyik függőágy mellett talpra gördült, és Drayt pillantotta meg a kötélalkalmatosságban heverni. Malig egy másik függőágyban feküdt. Mindketten úgy meredtek a mennyezetre, mint akit elkábítottak.

Caim odakiáltott nekik:

- Mi lelt benneteket? Keljetek fel!

Fény terült szét a túlsó sarokban. Caim megkockáztatott egy pillantást a válla fölött a sarok felé, ahol Shikari állt mosolyogva, tekergőző lánggal a kezében. Mostanra rozsdavörösbe öltözött át... Ó, a francba! 

Shikari az asherjhagok palástját viselte. Hosszú zsinegen fekete medál lógott a nyakában. Caim hunyorított. A medál alakja szögletes pártázatú toronyra emlékeztetett. Caim már látott ilyet.

Tüdejéből kipréselődött minden levegő, amikor Hoek a fejénél fogva megragadta, és a földre lökte őt. Hatalmas csizma emelkedett a levegőbe, de Caim oldalra hemperedet, mielőtt a talp a koponyájára taposhatott volna. Árnyak tűntek elő a hosszú mennyezeten. Neszezésük visszhangot vert Caim fejében, megnehezítette, hogy összpontosítson. Aztán Hoek ismét rávetette magát. Caim vagdalt, amit csak ért - kezeket, csuklót és térdkalácsot -, mígnem Hoek félszáz sebből vérezve hátratántorodott. A hatalmas termetű férfi eltátotta a száját, mintha hirtelen megértette volna, mit csinál, aztán az arcvonásai elernyedtek, és újra támadott.

Caim megacélozta magát. Kései remegtek a kezében. Érezte, hogy hamarosan elveszíti az önuralmát. A szobában terjengő vérszag lassanként letaglózta. Az árnyak noszogatták, hogy engedjen, adja át magát a gyilkos ösztönnek. Hoek háromlépésnyire megközelítette.

Kettőre.

Egyre.

Caim rászabadította az árnyakat. Lezúdultak a mennyezetről, éjfekete áradatként özönlötték el Hoekot. A férfi vadul kapálózott, mintha el akarna úszni az árnyak elől, míg végül megadta magát a lába, ő pedig a halk csivitelés közepette a földre rogyott. A hemzsegő sötétségen át Caim látta, ahogy a hatalmas termetű férfi karjának színe sápadt fehérből feketébe, majd szürkébe vált. Caim a gondolataival elhessegette az árnyakat. Eleinte ellenálltak, de kitartó utasítására végül odébb szivárogtak. Ahol nemrég még Hoek hevert, most több-kevésbé ember alakú, borzalmas, foltos lény hevert, de elnyúltabb karokkal és görbe karmokban végződő, tányérnyi kezekkel. Göcsörtös kidudorodások fedték kopasz koponyáját.

Számára megfejthetetlen okokból az árnykígyóra emlékeztette Caimot, amely egykor az othiri lakásán támadott rá. Az Árny ismét utolérte.

Caim a szoba túlsó végében álló Shikarira meredt, aki még mindig a kezében tartotta a táncoló lángokat. A no szeme tüzes fénnyel ragyogott.

- Jarnfleinben nem sétáltál bele a csapdámba - szólalt meg Shikari. - De tudtam, hogy újra rád találok, sarj. Jutalmam bőséges lesz, amikor a Nagyúr trónja elé vezetlek.

Élve biztosan nem. Caim ellökte magát a faltól a nő felé, késeit előreszegezte.

.aztán hátraugrott, amint a szeme sarkából észrevette a feléje lendülő bárdot. Az éle közvetlenül Caim válla felett csapódott a falba, szilánkokra zúzva a fát.

- Ne! - ordította Shikari. - Élve van szükségem rá!

Caim megfordult, és odasuhintott a késeivel, de felrántotta a kezét, amikor Malig szakállas ábrázata villant elő a tűz fényében. Caim Malig karja alá bukott, és mögéje került.

- Mal, mi a picsa ütött. ?

Caim felszisszent, amint árnyak csapata tapadt a törzséhez, átfolytak a zekéjén és az inge szövetén, hogy fagyos karmokkal a bőrébe vájjanak. Mielőtt reagálhatott volna, egy lándzsa döfött feléje a homályból. A hegye a mellbimbója alatt találta el, de lecsúszott az árnyak rétegéről, és nem szúrta át a tüdejét. Dray rögtön ezután alacsony ellendöféssel próbálkozott, de Caim félrecsapta a lándzsát. Mi a hét pokol folyik itt? Malig és Dray bolondok, ez kétségtelen, de nem ennyire bolondok. Caim hárította Dray újabb döfését, és egészen közel lépett hozzá, de ahelyett, hogy társa szívébe mélyesztette volna a pengéit, az egyik kés gombjával homlokon vágta. Draynek a szeme sem rebbent, és teste előtt keresztbelendítette a lándzsát, Caim pedig kénytelen volt hátraugrani. Malignak sikerült kiszabadítania a csatabárdot, és megint nekirontott Caimnak.

Az eregothiak egymásnak vetett vállakkal közeledtek felé. A tűz fényében szemük tusfeketének tűnt, akár a tintahal váladéka. Caim hátrált, amíg a sarka a falba nem ütközött. Társai néma elszántsággal nyomultak előre, ütéseik szakadatlanul záporoztak, de Caim folyamatosan hárított vagy kitért. Az eregothiak lassan mozogtak, mintha olajban úsztak volna, de nem volt hová menekülni előlük. Mögöttük Shikari furcsa, hipnotikus dallamot dúdolt, miközben tenyerében a lángok egyre tekergőztek, és egészen olyannak hatottak, mint két apró figura, akiket ide-oda irányított. Valahányszor elfordította a csuklóját, az eregothiak előrelendültek.

Caim félreperdült, hogy elugorjon Dray döfése elől, miközben Malig kétkezes lendítéssel sújtott le rá. Rés nyílt közöttük, Caim pedig keresztülrontott rajta. Mielőtt három lépést tehetett volna, narancssárga lángok csaptak fel előtte a padlóból. Caim hátrahőkölt a pokoli hő elől. Dray és Malig rángatózó mozdulatokkal megfordult, és megint rátámadt. Caim elhajolt a nyaka felé irányzott bárdcsapás elől, majd megperdült a sarkán, és dobott.

A gladius pörögve áthatolt a tűzfüggö- nyön, és cuppanós hanggal telibe talált. A lángok füstpamacsokká foszlottak Shikari kezében, ahogy a nő lepillantott a két melle közül előmeredő markolatra. Csuszamlós érzés szaladt végig Caimon, mintha láthatatlan fonál kötötte volna össze a varázslónővel. Amint Shikari a földre rogyott, energialöket robbant Caim belsejében. Oly gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogta, mi zajlott le. Ahogy a különös életerő szétáradt a testében, Caim felemelte suete kését, hogy kivédje az eregothiak következő támadását, de azok mozdulatlanul álltak, fegyvereik ernyedten lógtak a kezükben.

Caimnak erőt kellett vennie magán, hogy egy mélyet sóhajtson, aztán az orrán át kifújta a levegőt. Dray felnyögött. Malig megrázkódott, és prüszkölt, mintha egy jeges tóba vetették volna. Ám a tekintetükből kitisztult a fekete hályog.

- Mi a. ? - kérdezte volna Dray, de hangja rekedtesen elcsuklott.

Caim mindkettejüket megragadta, és az ajtó felé taszította. Amint az eregothiak kint voltak, Caim visszarohant az égő szobába. A lángok függönye mostanra átterjedt a falakra és a mennyezetre is, és a kövek úgy táplálták, akár a gyújtós. Caim hozzáfogott, hogy gyors átjárót alakítson ki a tűzfal túloldalára, aztán eszébe jutott az árnyugrás, amit rövid párviadaluk során az árnyharcostól látott. Anélkül, hogy pontosan tudta volna, mit kell tennie, Caim arra koncentrált, hogy a szoba túlsó végében legyen. Semmi sem történt, csupán a tűz tombolt hozzá közelebb, és arcán verejték csorgott le a perzselő forróságtól. Már majdnem feladta, amikor éles fájdalom nyilallt belé a szeme mögött. Gyomra felfordult, aztán talpra érkezett Shikari teteme előtt.

A nő még mindig mosolygott. Vér borította a mellkasát, teljesen eláztatta az amulettjét. A fekete torony felbámult Caimra, ugyanaz a jelkép, mint amit Soloroth páncélján látott. Kitépte a pengét a tetemből, fogta a felszerelésüket, majd a bensőjében szétáradó friss energiát megcsapolva tényleges átjárót nyitott.

Füst szivárgott át a kőfalak találkozásainál, amikor Caim kilépett a házból. Dray összegörnyedve állt az udvaron, és köhögött. Malig bamba tekintettel meredt a terjedő tűzre. Szakálla vége megpörkölődött.

Caim végigsimított az arcán, és tenyere fekete lett a koromtól. Nyaka és válla sajgott, ahol Hoek, vagy bármi volt is a férfi, belemarkolt.

- Mi történt? - kérdezte Dray, amint levegőt kapott.

Malig a fejét ingatta.

- Istenverte álmot láttam. Az ágyban feküdtem, és valaki a fejemben sétálgatott, de mozdulni sem tudtam. Aztán megláttam Caimot.

Dray Caimra sandított.

- Én is hallottam a hangot. Meg akartalak ölni.

Caim felnyergelte a lovát.

- Vége van. Induljunk!

- Hova megyünk? - érdeklődött Malig.

- Van egy tervem, nagyjából. Viszont lehet, hogy nektek nem fog tetszeni.

Malig felhorkant.

- Micsoda birkabaszó meglepetés.

* * *

Caim új szobája ablakánál ült, és kibámult a város fölött a távoli, sápadt szirtekre. A tűz után másik vendégfogadót kerestek, de Caim szemére azóta nem jött álom. A belé áradt energia bizsergett a testében.

Előre-hátra mozgatta a csuklóját, és figyelte, ahogy a napnyugta koszos szürkesége vak éjszakává sötétedik. A keze végre nem remegett tovább, de az előtört érzések megmaradtak. Próbált nem gondolni a valamire, amivé Hoek átalakult, és hogy ez mit jelent, sem arra, hogy meg kellett volna ölnie Drayt és Maligot, ha az eldobott kés nem töri meg Shikari varázslatát. Az előtte álló küldetésre összpontosított. Kit, ha hallasz engem, gyere vissza! 

Soha nem volt szükségem még ennyire rád.

Ennek igazsága az elmúlt pár nap alatt tudatosodott benne. Kit volt az egyetlen, aki megértette őt. Ő tudná, mit kell tenni, tudná, ha Caim egyszerűen eldobni készülne az életét egy reménytelen álmot hajszolva. Hallgatni fogok rád, Kit. Csak kérlek, gyere vissza! 

Kopogtattak az ajtón. Dray kémlelt be.

- Készen állsz?

Caim magára húzta a kabátját, és ellenőrizte a késeit. Malig a folyosón várt. Mindkét férfi olajtól és parafintól bűzlő, nehéz zsákot cipelt. Szótlanul lementek a lépcsőn, majd ki a hátsó ajtón. Caim elalvás előtt elmesélte nekik a tervét. Egyiküknek sem tetszett, de számukra ugyanannyi forgott kockán e küldetésben, mint Caim számára.

- Meg kell bosszulni az öcsém szellemét - jelentette ki Dray. Ha igaz volt, ha nem, Caim nem mondhatott nemet azok után, hogy idáig elhozta őket. Mindannyian egyformán alászálltak ebbe a pokolba.

Az utcán csak kevesen figyeltek oda rájuk. Caim minden résbe és zugba bekémlelt, végigpillantott minden sikátoron, amíg a kőépületek labirintusán átvágva végül ki nem értek a pusztaságba. Az alacsony hegyek csillogtak a homályban, akárha csillagporba burkolóztak volna. Caim lénye legbelsejére összpontosított, ahonnan különös képességei eredtek, és mint korábban, most is elfojtotta őket. Ezúttal nehezebbnek bizonyult, mivel a friss energia kitörni igyekezett belőle, de Caim jobban érezte magát, amint az érzet csillapodott. Nem tudta megmondani, miért, csupán azt érezte, hogy a fellegvár kevésbé rémisztette meg így, hogy elleplezte a képességeit.

- Saronna csöcsére! - káromkodta el magát Malig, amikor a szírt tetejére értek.

- Annak idején apám traktált mindenféle történetekkel az óriásokról, akik várakat építettek idefent északon. Azt hiszem, igaza lehetett.

- A feladatra koncentrálj! - emlékeztette Caim.

A külső védfalak úgy nyúltak az égbe, akár egy föléjük tornyosuló gigantikus fekete hullám. A kapubástya előtt vörös fényű lámpások világítottak. Caim kelet felé vezette őket, a fal egyik hajlata körül, és közben valami hasadékot keresett, de a falak tömörnek bizonyultak, a masszív tornyok mind kifelé dőltek, és úgy helyezték el őket, hogy tűz alá vehessék róluk a behatolókat. Miután körbegyalogolták a fellegvár közel kétharmadát, és semmire sem leltek, amit kihasználhattak volna, Caim megállt. Intett a csapatának, hogy maradjanak, ahol vannak, és közben fohászkodott, hogy ez egyszer engedelmeskedjenek neki, odaosont egy ránézésre vakfoltot képező falívhez, amelyre a két legközelebb eső torony egyikéről sem lehetett közvetlenül rálátni. A gyors szemrevételezés megerősítette a gyanúját. Egykor talán kaput tervezhettek erre a szakaszra, vagy az alapkőzet egyenetlensége más elrendezést kívánt meg. Bármi volt is az ok, Caim nem pazarolta az időt. Odasziszegett a többieknek, hogy jöjjenek.

Miközben Dray és Malig kitekerte az átalvetőikből előhúzott köteleket, Caim az egyik kötél végét az övéhez erősítette. Aztán megkereste az első fogódzót, és megindult felfelé. A mellvédfal túl magas volt a kapóhoroghoz, de a sziklatömbök közötti réseket kellően tágaknak találta ahhoz, hogy megkapaszkodhasson rajtuk. Caim az illesztésekbe szorította be az ujjait, majd lábról lábra felhúzta magát. Karja és válla lassanként égni kezdett a megerőltetéstől, ám ekkor Caim kényelmes tempót vett fel. A legnehezebbnek a fal tetején kinyúló őrtorony bizonyult. Caimnak függeszkedve kellett megkeresnie a fogást a kiszögellő kőépítmény körül és fölött. Átmászott egy lőrésen, majd lekuporodva földet ért a pártázat túlsó oldalán. A fal tetején végigfutó járda mindkét irányban szabadnak mutatkozott. Caim leoldotta a kötelet az övéről, ráerősítette a kiemelkedő párkányra, aztán erőteljesen rántott egyet rajta.

Amíg várt, Caim odafentről is szemügyre vette a fellegvárat. Erebus három egymáson nyugvó szinten épült. A legalsó és legszélesebb szinten kevés ablakú, hosszú épületek álltak. A középső gyűrűt alacsony falakkal körülvett, takaros birtokokra osztották fel. Büszke tornyok nyúltak a falak fölé, egyenesek és kecsesek, tetejükön elvékonyodó csúccsal. Minden épület ugyanabból a fekete gránitból épült, mint a rabszolgakereskedők városa, de simára csiszolták, amitől minden felület selymes fénnyel ragyogott. Embereket viszont nem látott, sem világot az ablakokban, és nem hallott neszeket. Innen letekintve úgy tűnhetett, mintha Caim lenne az egyetlen élő az egész fellegvárban.

Széles lépcső vezetett a legmagasabb szinthez. Caim a tekintetével követte felfelé a fellegvárat uraló piramis sima, ferde falait, és hirtelen eszébe ötlött a Sybelle szentélyében megtapasztalt látomás.

A mozgás lelassult, amikor a ciklopszi város központjában magasodó masz- szív építményhez, egy ugyanabból a fekete kőből emelt piramishoz közeledett. Az épület oldalában sötét ablak tátongott, Caim pedig megállapodott egy keskeny erkély előtt. Bő köpenybe burkolózó férfi ált rajta, és figyelte az alant elterülő várost. Az arcát árnyak fedték el, a szeme viszont az újhold sötét fenségével ragyogott. Caim erőt vett magán, hogy szemrebbenés nélkül nézzen bele a megszállott tekintetbe. Volt benne valami...

Most itt volt, lenézett arra a helyre, amiről tudat alatt azt remélte, hogy csak egy torz elme szüleményének bizonyul. Gondolatok örvénylettek a fejében, édesapja és édesanyja emlékképei, és felhorgadt benne a régi düh.

Caim hátrafordult, amint Dray feje bukkant fel a pártázat mögül. A fekete hajú eregothi sóhajtva áthúzta magát a peremen, Aemon lándzsáját a hátához szíjazva hozta magával.

- Azt a rohadt szentségit! - ámult el Dray, ahogy lepillantott a fellegvárra.

Amikor Malig is felért, Caim leeresztette a kötelet a fal belső oldalán, és lesegítette őket. Amikor már jó néhány ölnyi vel lejjebb jártak, Caim lassan lefelé kezdett csúszni. Mire földet ért, Dray és Malig már elrejtőzött a fallal szemközti épület árnyékában. Caim utolérte őket, majd megmozgatta sajgó vállát, hogy enyhítsen a fájdalmon.

- Hátborzongató ez a hely - morgott Malig. - Mintha egy temetőben lennénk.

- És átkozottul sötét is - tette hozzá Dray.

- Nem kockáztathatjuk meg, hogy fáklyát gyújtsunk - válaszolta Caim. - Szóval ne maradjatok le!

Az utcákat fényesre csiszolt ónixra emlékeztető, hosszú fekete kőtéglákkal fedték be, amelyek oly szorosan simultak egymáshoz, hogy szinte észre sem lehetett venni az összeillesztéseket. Mintha egy üvegfolyón sétáltak volna. A sikátorokban nem bűzölgött szemét, a bejáratok mellé nem halmoztak fekáliát vagy trágyát. A városok megszokott zajai helyett csupán a szél süvített gyászosan az üres utcákon. Ám ahogy végighaladtak az éjsö- tétbe borult házsorok között, Caim érzékei peremén settenkedett valami. Pár percig a fülét hegyezte, aztán meghallotta őket. Az árnyakat. Rengeteget. De távol tartották magukat tőle.

Caim és csapata átkeltek egy széles sugárúton, melyet kétoldalt hosszú ruhákba öltözött férfiak és nők szobrai szegélyez - tek. Mindegyik szobor a város tetején magasodó piramis felé nézett. Két kovácsoltvas kapu között ráleltek a második szintre vezető lépcsőre. Látni lehetett, hogy Dray és Malig iparkodnak csendben maradni, de minden apró nesz, amit csaptak, visszaverődött a falakról, és ettől megrándult Caim arca.

A sugárúttal párhuzamosan mentek tovább, a legfelső szintre felvivő utat keresték, amikor Malig alig hallhatóan felsziszszent. Caim megtorpant, és figyelt. Csizmák dübörgése visszhangzott mögöttük. Caim egy rövid vaskerítéshez intette az eregothiakat az egyik mellékutcába, majd odaszorította őket a falhoz. A lábdobogás egyre erősödött, mígnem a katonák - fekete páncélt viselő északiak - csapata elmasírozott mellettük. Az útjukat megvilágító fáklyák fájdalmasan fényesnek tűntek a sötétben. Caim lélegzetét visszatartva kivárta, amíg csizmájukat csattogtatva el nem tűntek a szeme elől.

Malig felsóhajtott.

- Lassan túl öreg leszek az efféle isten- telenséghez.

Caim rákoppintott társai mellkasára, aztán megint kilépett az utcára. Lassabb tempóban követték a katonákat. Miközben utánuk lopóztak, Caim valamiféle terven törte a fejét. Egyszerűen a piramishoz akart eljutni, ahol a látomás szerint az édesanyját tarthatták, de minél közelebb értek, annál inkább elbizonytalanodott. Valamiféle előnyt kellett kicsikarnia. Rendesen a képességeire és az árnyakra támaszkodhatott, de kétségesnek tartotta, hogy ez alkalommal elégségesnek bizonyulnának. Aztán eszébe jutott a nő a gyaloghintóban. Mint amikor tiszta whiskyt öntenek a tűzre, fellobbant benne az energia, és újabb hívogató érzés kerítette a hatalmába. Fel, a város magaslatai felé mutatott, de a piramistól valamivel nyugatra.

Caim megállt az utca közepén, és elgondolkodott a friss fejleményen. Korábban már csapdába csábították az ösztönei, és egy derék embert veszített emiatt. Vajon érdemes ismét megbíznia bennük? Mi más választásom lehetne? 

- Minden rendben? - kérdezte Malig.

Caim bólintott, aztán megindult az új vonzás forrása felé. Felkaptattak két hosz- szú lépcsőn, el egy sor elegáns kastély előtt - mindegyik üresnek és lakatlannak tűnt -, majd át egy száraz csatornát átívelő kis hídon. A hívogatás minden egyes maguk mögött hagyott utcával egyre határozottabbá vált, úgy vezette Caimot, akár a tengerészek tájolója, míg egy kisebb palotához nem irányította. Másképp nem lehetett leírni. A főépület két emelet magas volt, széles, szögletes ablakokkal. A tető fölé két kerek torony nyúlt ki. Kő boltívek fedték a hátravezető gyalogösvényt. A hívogató érzés egyenesen e felé csábította Caimot.

Százlépésnyivel arrébb mellékutcára leltek a palotától tovább vezető sugárúton. Amint Dray és Malig behúzódtak oda, Caim megérdeklődte, hogy megvan-e mindenük, amire szükségük lehet.

- Hát persze. Tudjuk, mi a terv. - Malig előszedte a palackokat a zsákjából, aztán sorban lerakta azokat a sikátor egyik fala mentén. Minden palack bedugott szájából egy darab pamutszövet lógott ki. - Menynyi ideig kell majd várnunk?

Caim felpillantott az égre. Az alkony időközben valódi éjszakává sötétedett.

- Nem sokáig. Amint jelzek, hogy szabad az út...

Malig intett neki, hogy induljon már.

- Tudjuk, tudjuk.

Caim még egy utolsó pillantást vetett Drayre, aki a lándzsájára támaszkodva állt, és kémlelte az elhagyatott várost.

- Felkészültél, Dray?

Az eregothi bólintott, de tovább figyelt. Teljesen feszültek az idegei. Elpattannak, ha még jobban növekszik a nyomás. De Caimnak nem maradt más választása, hacsak nem akarta lefújni az akciót. Nem, most vagy soha. 

Otthagyta őket, és végigosont a sugárúton a kastélyhoz. Életnek nem volt jele a palotában, de amikor Caim már majdnem odaért, tompa fájdalmat érzett a mellkasában, ugyanolyat, mint az árnyharcos közelében. Miután ellenőrizte a késeit, átlopakodott a sugárút túloldalára, felszökkent, és áthúzta magát a magas falon.

Hangtalanul szaladt keresztül a feketefehér murvával felszórt gyepen. Amikor a főépület sarkához ért, a legelőnyösebb utat kereste felfelé. Azt tervezte, hogy felmászik a palota tetejére, és felülről kezdi a kutatást - ahogy mindig is szokta. Gondosan visszafojtva a belsejében buzgó energiákat, valamint remélve, hogy ezzel el tudja rejteni a jelenlétét a közelben tartózkodók elől, Caim felmászott a gyalogösvény boltíveire, ahonnan felugrott, aztán a felső emelet egyik ablakának párkányába kapaszkodott a meredek tető alatt. Sem reteszt, sem zsanért nem talált; az ablakot úgy tervezték, hogy mindig zárva legyen. Caim sziszegve elkáromkodta magát, aztán odapillantott a ház másik oldalán lévő ablakokra. Ugyanilyen volt mindegyik. Ez megnehezíti a dolgokat. 

Mivel döntésre kényszerült, inkább felhagy-e a tervével, vagy be nem vett módszerrel próbálkozik, Caim több szívverés- nyi ideig hallgatózott. Ezen a szinten eddig nem látott őrséget, de a legkisebb nesz is messze elhallatszott a fellegvárban. Miután semmit sem hallott a saját lélegzésén kívül, Caim mély levegőt vett, majd a csizmája sarkával berúgta az ablak kellős közepét. Az üveg szilánkokra tört, Caim pedig csak nehezen állt ellen a késztetésnek, hogy visszarántsa a lábát. Előhúzta az egyik kését, és kiütögette az egyben maradt darabokat, aztán becsusz- szant.

Egy folyosón ért földet, baloldalon egyetlen csukott ajtóval; az ablaktól úgy tizennégy lépésnyire a folyosó elkanyarodott jobbra. Csizmája alatt megroppantak az üvegszilánkok, ahogy Caim az ajtóhoz óvakodott. Lenyomta a kilincset, és benézett a szerény méretű hálószobába. Egyszerű, alacsony ágy állt benne egy keskeny faliszekrény mellett, egy faasztalon mosdótál és porcelán éjjeli edény. A hívogató érzés a palota belsejébe csábította. Gyors léptekkel eljutott a folyosó végéig, aztán még hat lépést tett a sarok után, mielőtt balra fordult; két újabb ajtó nyílt az előcsarnokból. Caim ellenőrizte őket, és egy szintén üres hálókamrát meg egy lomtárat talált, benne ágyneművel teli polcok és egy szeméttartó. Továbbment a következő sarokig, érezte, hogy az idő apró szemcséi szaporán peregnek fejének homokórájában. Kétszárnyú keményfa ajtót pillantott meg maga előtt. Ha bezárták, vagy - az istenek óvjanak tőle -, belülről elreteszelték, nehezen fog átjutni rajta.

Hacsak nem hívja segítségül az árnyakat. Eljátszott a gondolattal, de ha használja a képességeit, azzal elárulja, hogy itt jár. Caim a baloldali ajtószárny kilincsére tette a kezét, és benyomta az ajtót. 

Ahová belépett, az csak a ház tulajdonosának hálószobája lehetett a fényes keményfából kifaragott, hatalmas baldachinos ágyból, meg a hasonló stílusú magas szekrényből és női öltözködő asztalból ítélve. Caim tekintetét az ágy vonzotta magára, ahol egy hosszú fekete hajú asz- szony hevert az ágytakarón. Caim három erőteljes lépéssel az ágy mellett termett. A nő zárt, elefántcsontfehér köntöst viselt, mely élesen elütött bőrének füstös színétől. A szeme csukva volt.

Caim gladiusával megbökte a nő nyakának mélyedését. Az asszony a pilláit rebegtetve felnyitotta a szemét, és oldalra hemperedett volna, de Caim erősebben odaszorította a torkához a pengét.

- Ne mozdulj! - suttogta.

A nő megdermedt, de meg sem próbált elszökni. Caim ezt biztató jelnek vette, és azt fontolgatta, mi legyen a következő lépés. Meglehetősen biztosnak érezte, hogy ugyanaz az asszony az, akit a gyaloghintóban látott. Ez arra engedett következtetni, hogy fontos személy lehet. Talán nemes.

- Van még valaki a házban?

A nő bólintott, határozottan, de csak egyszer. A keze viszont kissé remegett. Caim nem érzett más jelenlétet.

- Ülj föl! - Miután a nő engedelmeskedett, Caim megkérdezte:

- Még hányan? Merre vannak?

A nő feltartotta egyik hegyes körömben végződő ujját, és a padlóra mutatott.

- Egy őr?

Az asszony a fejét rázta, és dörgölő mozdulatot tett, mintha egy sima felületet törölgetne, talán tisztogatna valamit.

Amikor Caim rákérdezett, hogy egy cseléd-e, a nő bólintott.

Caim magában nyugtázta a dolgot. Ez kissé megkönnyítette a helyzetet, feltéve, hogy a nő igazat mondott. A lehető legelkeserítőbb módon hiányzott neki Kit. E pillanatban kifejezetten elkeltek volna a lány különleges képességei.

- Jól van. Elveszem a kést. Ha sikoltasz, vagy segítséget hívsz.

A nő megrázta a fejét. Virágos parfümillat terjedt szét a levegőben.

Caim visszahúzta a gladiusát.

- Ki vagy?

A nő megérintette a helyet, ahol a kés hegye átszúrta a bőrét.

- Dorcasnak hívnak. Itt élek.

- Egyedül? Úgy értem, csak a szolgáddal?

A nő bólintott, aztán megrázta a fejét.

- A férjem is itt lakik, de most nincs itthon.

Caim a fölébük tornyosuló piramis felé bökött az állával.

- Mi az a nagy épület felettünk? Egy templom?

- Nem, nem. igazán. - A nő vékony szemöldöke majdnem összeért nemes vonalú orrnyerge felett. Minden porcikája nemességet sugallt. Kifinomultságot. - Nem a pusztaságból származol.

Caim a nő torkától egy hüvelyknyire tartotta a kést.

- Csak a kérdéseimre válaszolj! Az ott az Árnyak Nagyurainak a székhelye?

- Az Árnynak csupán egyetlen Nagyura van, a mi hűbérurunk és mesterünk. Fogalmam sincs, ki vagy, de hatalmas veszélynek tetted ki magad azzal, hogy idejöttél. Erebusban semmi sem történhet az Árny Urának tudta nélkül. Ha a délieknek kémkedsz.

Caim ismét a nő torkához szorította a pengét, hogy elhallgattassa.

- Hány harcost tart maga mellett ez a Nagyúr? Nem az északiakra gondolok, hanem a hozzád hasonlókra.

- A hozzám..? Ó. - A nő a késsel mit sem törődve előrehajolt, így Caim kénytelen volt visszahúzni a pengét. - Te vagy az, akit emlegetnek. A sarj.

- Ki emlegetett? A férjed? És mi. ? - Próbálta elharapni a kérdést, de az mégiscsak kicsúszott a száján. - Miféle sarjról beszélnek? Kinek gondolnak engem?

- Te vagy az, akire régóta várnak.

Caim olyannyira csak a nő válaszára összpontosított, hogy kis híján fel sem figyelt a szegycsontja mögött támadt bi- zsergésre. Egy árnyjelenlétre, de nem a nőére. A forrása.

Fekete rések nyíltak szét a szobában. Caim gondolkodás nélkül saját átjárót hasított magának, és átugrott rajta.

Levegőért kapkodva ért földet az utcán. A teste mintha lángra kapott volna belül.

Nekitántorodott egy kerek torony falának, és előrenyúlt, hogy megtámaszkodjon. A nő palotájától pár utcányira volt. Caim ellökte magát a toronytól, és amilyen gyorsan csak tudott, rohanni kezdett a sugárúton.

Mire a mellékutcához ért, ahol Drayt és Maligot hagyta, a fájdalom alábbhagyott, de több árnyjelenlét lüktetését érezte. Amikor a sikátor bejáratához ért, borospalack nagyságú és alakú tárgy röppent feléje, fényes lángcsóvát húzva maga után. Caim lebukott, és karját védekezőn a feje elé kapta, amikor a robbanás szinte beszakította a dobhártyáját. Fényszilánkok hatoltak át a szemhéján, üveg csörömpölt az utca kövezetén. Dray és Malig hajította el az egyik olajos flaskájukat. Vagyis.

Caim sietve befordult a mellékutcába, és egy nála valamivel magasabb férfival találta szembe magát, aki tompa fényű fekete bőrvértezetet viselt sisakrostélyos fekete sisakkal. Caim hátrahajolt, hogy kitérjen a bal szeme felé száguldó tőr elől, aztán ösztönös mozdulattal hárította egy másik tőr döfését. Caim magasról indított suhintással akart visszavágni, de meghátrált, amikor újabb kínzó fájdalom hasított a mellkasába. Az árnyharcos jobbra-balra elmozogva közeledett feléje, fekete vérte- zete elnyelte a lángoló olaj fényét. Ellenfele válla fölött Caim meglátta, ahogy Dray egy másik árnyharcost iparkodik féken tartani, miközben Malig újabb flaska kanócát igyekezett lángra lobbantani. Átjáró nyílt a sikátor túlsó végében, és egy harmadik harcos lépett elő kezében fekete, ívelt pengéjű alabárddal.

Caim csuklója belesajdult, amikor újabb két tőr döfését hárította. Fogalma sem volt, fel tud-e tartóztatni három árnyharcost. Hátrálni kezdett, hogy nagyobb teret biztosítson a helyezkedéshez, és akarata ellenére felnyögött, amikor hirtelen újra fájdalom nyilallt a mellébe. A válla felett gyors pillantást vetett a háta mögé, ahol egy negyedik árnyharcos bukkant fel. Caim ereiben elhűlt a vér, amikor felismerte a jövevény kardját. Vele küzdött meg a romoknál, neki sikerült kis híán végeznie Caimmal. Caim ügyet sem vetett a testét görcsbe rántó agóniára, és magához szólította az árnyakat. Mindenfelé ott gyülekeztek a sikátorban, fent, a tornyok tetején, a járdán kúszva, és ha Caim esélyt akart a győzelemre, mindenképp szüksége volt rájuk.

De nem engedelmeskedtek.

Caim teste megfeszült, arcát hideg veríték borította el. A kardforgató fát súroló fém suttogásnál is halkabb csusszanásá- val húzta elő pengéjét. A tőrökkel felszerelkezett harcos közben magas és alacsony döfések villámgyors váltakozásának ritmusába lendült bele. Caim mélyen beszippantotta a levegőt, és összpontosította a képességeit. A sikátor elmozdult, ő pedig a kardforgató háta mögé érkezett. Előrevetette magát, aztán lebukni kényszerült, ahogy egy lángoló palack zúgott el a füle mellett, majd szétrobbant az utca túloldalán, de a kardforgató addigra eltűnt.

Caim felkészült, hogy egyszerre mindkét támadójával összecsapjon, de a tőrökkel küzd ő harcos elhátrált, és védekező pozíciót vett fel. A sikátorban lévő árnyharcosok úgyszintén visszavonultak, miközben Malig újabb palackkal ügyetlenkedett. Dray levegőért kapkodva görnyedt a lándzsájára. Caim körbekémlelt. Mintha csak Liovard ismétlődött volna meg, ám ezúttal rosszabbnak tűnt a helyzet. Ez csúnyán fog végződni, valószínűleg úgy, hogy mindannyian vérbe fagyva heverünk majd a földön. 

Ám a halál közelsége egyáltalán nem bosszantotta annyira, mint az, hogy már ilyen közel került a céljához, amikor elbukik.

A kardforgató harcos jelent meg fél tucat lépésnyire tőle. Modoros nimeai kiejtéssel szólalt meg.

- Tedd le a fegyvert!

Caim felmérte a távolságot maga és a tőrrel küzdő harcos között. Kis szerencsével leteríthetné azt a harcost, hogy a kardforgatóra koncentrálhasson. Az árnyakat hívta, de azok továbbra is haboztak. Mit akartok tőlem? 

Úgy érezte, elég erős ahhoz, hogy újabb árnyugrást kíséreljen meg. Menekülésre esélye sem lehetett. Caim felkészült, hogy a tőrökkel küzdő harcos mellet terem, hogy meglephesse. Csak egyszer próbálkozhat vele.

Épp támadni készült, amikor karcsú alak jelent meg közvetlenül előtte. Caim már majdnem elmetszette a torkát és a hasát, amikor felismerte benne Kitet. Mindössze annyi ideje maradt, hogy észrevegye, a lány anyaszült meztelen, mielőtt Kit a karjaiba omlott. Caim értetlenül tátotta el a száját, ahogy elkapta a lányt, de egyetlen szó sem hagyta el az ajkait. Érzelmek vihara tombolt a fejében, hogy itt látta és érezte Kitet. Az alvilág Isteneire, emberré vált! 

Kit félig lehunyt szemmel pillantott fel rá, és elmosolyodott.

- Caim.

Caim megdermedt, és körbepillantott. A tőrökkel küzdő harcos áthelyezte a súlypontját. Malig odanézett, és elbizonytalanodott.

Caim Kitet magához ölelve hátralépett. A lány haja vadvirágoktól és napfénytől illatozott. Teste szorosan hozzásimult az övéhez, amitől Caim még erősebben érezte ruhátlanságát. Hogyan lehetséges ez?

És minden létező szent nevében miért épp ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy megmutassa, mire képes? Ám bármi volt is a válasz, a megjelenése mindent megváltoztatott. Caimnak ki kellett juttatnia innen. Mit sem törődve a szégyennel, hogy magára kell hagynia a csapatát, Caim arra összpontosított, hogy egy távoli helyre nyisson átjárót valahol délen. Visz- szajövök, ha tudok. Ha mégsem, haljatok harcoshoz méltó halált, barátaim! 

Caim hátratántorodott, amint az egyensúlya a feje tetejére állt. Még erősebben magához szorította Kitet, nehogy elejtse. Az átjáró nem jelent meg, ehelyett éles fájdalom nyilallt a halántékába. A gladius tompán megkondult, ahogy a kemény kövezetre hullt, utána pedig a suete kés következett.

Az árnyharcosok rájuk rontottak, kitépték a karjaiból Kitet, őt pedig a földre döntötték. A tőrharcos vékony zsineggel ösz- szekötözte Caim kezét, miközben a lándzsás férfi ugyanezt tette Kittel, de a lány mintha csak félig lett volna a tudatánál. Caim csak ekkor vette észre a lány mellén a vért, és a két szúrás helyét a szíve fölött.

A kardforgató odasétált, és felvette a földről Caim késeit; a suejéj az övébe csúsztatta, de a gladiust egy pillanatra feltartotta maga elé, és csak ezután rakta el. Malig felbőszült tekintettel meredt előre, ahogy hasonlóképp megkötözött kézzel végigvezették a sikátoron, Dray viszont ugyanott maradt, ahol volt, és az öccse lándzsáját szorongatta. Az árnyharcos mondott valamit, Dray pedig egy lépést tett előre. Caim észrevette, hogy az eregothi csípője elcsavarodik, és lendületet ad neki, ahogy elhajítja a lándzsát. Az árnyharcos ellépett előle, de túl lassan, mivel a lándzsa hegye a jobb szemébe fúródott, keresztülhatolt az agyán, majd a koponyája túloldalán robbant elő. Dray visszanyerte az egyensúlyát, és elfordult volna, de két lépés között hirtelen megtorpant. Fekete kard hegye meredt elő Dray nyakából, és vékony csíkban vér bugyogott le a gallérjára, miközben össze- csuklott a földön. A kardforgató harcos állt a háta mögött.

Malig felüvöltött, és viaskodni kezdett, amíg fogvatartója a földre nem taszította, és néhányszor keményen fejbe nem rúgta. Caim megfeszítette és elernyesztette az izmait, de nem reagált. Abból, ahogy Dray elterült a földön, látta, hogy nem lehet már segíteni rajta. A kardforgató gyors rándítással lerázta fegyveréről a vért, aztán visszacsúsztatta a pengét a hüvelyébe. A sisakrostélya semmit sem árult el arról, érzett-e bármit is az imént kioltott élet miatt.

Átjáró nyílt meg a sugárút közepén. Az egyik árnyharcos a karjában tartva átvitte rajta Kitet, a másik pedig a sarkánál fogva utána vonszolta Maligot. Caimot egy tarkójához szorított tőrheggyel talpra ösztökélték. Mögöttük, a sikátorban árnyak tömege lepte el Dray és a halott harcos holttestét. Caim felsóhajtott, amint az átjáró éjfekete mélységeibe taszították, és az utca eltűnt a lába alól.