TIZENHETEDIK FEJEZET

A sós szél fehérlő tajtékot köpült az óceán hullámain a szírt alatt. A magasban fehér madarak köröztek rikácsolva. A horizont alá bukó nap fényétől megfájdult az ember szeme, de annyira nem ragyogott, hogy elvakítson.

Balaam beszívta a levegőt, és hagyta, hogy eltöltsék az illatok. Volt valami a vízben, annak végtelen kiterjedtségében és kifürkészhetetlen mélységeiben, a hullámok ritmusában. Balaam lehunyta a szemét, és felidézte a szülőföldjét, a számtalan éjszakát, amikor kiállt a partra atyja háza mellett, a Drechenvelti Prefektorátusban, és az éjfekete tavakat bámulta.

A hívás nem hagyta, agya rejtett zugaiban noszogatta őt. Balaamban felmerült, hogy ellenáll neki, miközben még egy utolsó pillantást vetett a végtelen kék vizekre. A tűz, amely lángba borította a palástját, már kialudt, de a kudarc miatti szégyenérzet vele maradt. Lelki szemeivel ismét végigélte a jelenetet: a tökéletesen felállított csapdát, felgyorsuló szívverését, miközben arra várt, hogy a sarj a gyilkos terepre érjen, a verem éteri börtönéből kiszabadított démont. Aztán a párviadalt. Balaam már a küzdelem minden mozzanatán átrágta magát, alaposan kielemzett minden lépést, minden csapást, minden lélegzetvételt. A tökélyre vitt küzdelem tánca volt. Elegáns, vad és becsületre méltó. Amíg félbe nem szakították őket.

Abban hibázott, hogy nem kalkulált a külső beavatkozással. Most már úgy érzete, hogy maradnia kellett volna, befejezni a sarjjal vívott csatát, még ha ez a vereségével végződött is volna. Jobb meghalni, mint szembenézni e gyalázattal. 

Az átjáró egy durván faragott falú kamrában tette ki, mélyen a fellegvár alapjai alatt. Éles fordulók során áthaladva a folyosó végére ért. Lélegzete párállott előtte, amikor belépett a gigantikus barlangba. A sziklából kivájt üreg több mint száz arasz szélesen nyúlt el az egyik végétől a másikig. Áttetsző jégujjak zúdultak lefelé a likacsos falakon, és verték vissza a középen elhelyezett obszidián urna soha ki nem hunyó kék lángjának fényét. A tűz nem melegített, de Balaam szinte észre sem vette a földalatti barlangüreg hidegét. Dühe és szégyene melegítette őt.

Az Árny Ura a csarnok túlsó végében állt. Válla megroskadt, háta kissé meggörnyedt, mintha hatalmas súlyt cipelne. Balaam higgadtságot erőltetett magára, ahogy keresztüllépdelt a göröngyös köveken. Az udvarban mindenki tudta, hogy az uralkodó gyakran lejár ide egymagában. Arról, hogy mit művel idelent, mindenféle gonosz pletykák terjedtek, de kevesen ismerték az igazságot. Amint Balaam elhaladt a tűztartó urna mellett, a túloldali fal beleveszett a semmi kútjába. Nem, nem a semmiébe. Valami többe, és egyben kevesebbe. 

Ez volt az eredeti átjáró, amely ebbe a világba juttatta őket. A sziklafalba ágyazódva feketén és áthatolhatatlanul sötétlett, akár a csillagtalan égbolt. Sokan úgy hitték, hogy az átjáró végleg eltűnt, elpusztította azt az Árny Nagyura, de Balaam és még néhány bizalmas tudták, hogy uruk elrejtette az átjárót a földbe, és efölé építette meg fellegvárát. Balaam gyomrát mégsem az átjáró rántotta görcsbe, hanem a benne ragadt, szánalmasan apró alak. A régi időkből emlékezett Isabethre. Az Úr leánya oly életvidám és oly lélegzetelállítóan szépséges volt, ám a most előtte álló, eltorzult, kőszerűen szürke szobor alig emlékeztetett már a lányra. Kivéve a tekintetét. Hiába ágyazódott testének hosszú évek alatt megková- sodott anyagába, szeme máig megőrizte a lázadás szikráját.

Sötét alakzatok örvénylettek az üresség felszíne alatt. Balaam mozdulatlanul állt, levegőt is alig mert venni, amint tusfekete csáp nyúlt ki az átjáróból, és érintette meg az Árny Nagyurát. Abraxus megborzongott, lecsukott szemmel állt, mintha az elragadtatás vagy a gyötrelem kerítette volna a hatalmába. Pillanatok múltak el így. Amikor a Nagyúr megfordult, már nem az a vénséges öregember volt, aki Lord Oriax kivégzésénél ítélkezett, hanem erős és egészséges, egy ifjabb férfi kiállásával, jóllehet a tekintete még mindig kissé kiüresedettnek tűnt, mintha órák óta bámult volna a semmibe. Talán pontosan ezt tette.

- Néha úgy érzem, mintha el akarna pusztítani. De tűrni fogom, amíg szükséges.

Balaam a háta mögött összekulcsolta kesztyűs kezét.

- Nagyuram?

Abraxus közelebb lépett az átjáróhoz, amíg arca csupán pár hüvelyknyire került a leányáétól. Az üresség hátborzongató energiái lüktettek és vonaglottak, mintha felkavarta volna őket az Árny Urának közelsége.

- Ő volt az én büszkeségem, Balaam. Az én csodálatos ékkövem. Neked vannak gyermekeid?

- Nincsenek, nagyuram.

- Bölcs döntés. E helyt halt meg atyád. Tudtad?

- Nem, nagyuram.

- Itt történt. Az árulók akkor hatoltak be, amikor meditáltam. Atyád mindnyájukkal végzett. Amikor visszatértem az éterből, az őrlámpás mellett feküdt.

Balaam semmit se szólt. Nem volt mit mondania, de egy pillanatra elképzelte, hogy kardot ránt, és átvágja a nagyúr torkát, végignézi, ahogy a fekete vér a földre ömlik. Katona vagyok. Kizárólag azért élek, hogy szolgáljak és meghaljak. E hitvallásba kapaszkodott, miközben összeszorította a két kezét. Az Árny Nagyurának lánya kibámult rá az ürességből.

Abraxus elfordította a tekintetét az átjárótól.

- Megtaláltad?

Balaam részletesen beszámolt a rajtaütésről, semmit sem hagyott ki. Amikor kudarcának pillanatához ért, gyomra ösz- szeszorult, és hideg veríték ütött ki a homlokán, de nem hagyta abba, és mondandóját az új tervvel zárta le, hogy északiak csapataival keresteti meg a sarjat.

Abraxus bólintott.

- Jól van, Balaam. Tégy belátásod szerint! Ebben az ügyben teljes bizalmamat élvezed. De van még egy feladatom a számodra.

Balaam fejet hajtott. Bármilyen küldetés jobb annál, mint hogy folytassa ezt a komédiát, még az is, ha átvezénylik egy Erebustól távoli harcmezőre. És Dorcastól is távol. 

Lord Malphas lépett elő az árnyak közül, a láng túloldalán. A főudvarmester makulátlan szürke öltönyruhát viselt, hosszú kabáttal.

- Az egyik Talliánusod engedély nélkül elhagyta Erebust.

Immár ismét az enyémek?

Lord Malphas feltartott egy fekete sisakot.

- Deumas, ha jól emlékszem a nevére. A Nagyúr trónjának lábánál hagyta ezt.

Balaam elvette tőle a sisakot, körbeforgatta. Igen, Deumasé volt. A nő hűtlensége nem érte meglepetésként.

- Fel kell kutatnod az árulót! - jelentette ki Malphas. - El kell távolítanod, és bizonyítékot kell hoznod azt illetően, hogy végeztél vele.

Balaam összeszorított állkapoccsal meghajolt Malphas előtt.

- Ahogy parancsolod, nagyuram.

Az Árny Ura Balaam karjára helyezte sovány kezét.

- A kiválasztottam vagy, Balaam. A leghűségesebb alattvalóm. Ne hagyd, hogy bárki feltartóztasson, és akkor csakhamar elbánunk a sarjjal. Úgy járul majd színünk elé, akár egy acsargó korcs, de az ereje semmivé válik, amikor szembesül, amikor szembesül.

- Szembesül a te hatalmaddal, nagyuram - fejezte be a mondatot Malphas.

- Igen - felelte meggyőződés nélkül Abraxas. - Hajtsd végre a feladatokat, melyekkel megbíztalak! Mindössze ennyit kérek.

Balaam ismét meghajolt, ahogy az Árny Nagyura előrelépett, és eltűnt a szemük elől, magukra hagyva kettejüket a csarnokban. A főudvarmester kartávolságnyira megközelítette a hölgyet, belebámult annak üres, üveges tekintetébe. Az átjáró felülete most simának tűnt, akár a fekete üveg.

- Ismerted őt - fordult Balaamhoz Malphas. - Ugye?

- Egészen fiatal koromtól fogva a Nagyúr házában nevelkedtem. Ismertem az egész családját.

Lord Malphas szembefordult vele, vonásai simák voltak, akár egy füstös márványlap.

- Elfeledtem, hogy Talliánusnak neveltek. Mindig tudni szerettem volna, milyen lehet szolgaként leélni az életet, teljesen valaki más akaratának vetni alá magad.

Balaam erősen megszorította a sisakot, nehogy Malphas arcába vágja. Deumas helyesebb döntést hozott, mint sejtette. Ez az alak egy kígyó. Balaam próbálta magában tartani a véleményét, ám mégis kicsúszott a száján.

- Kétlem, hogy felfoghatnád, mennyire megtisztelő egy hatalmas úr szolgálatában állni.

Malphas szája megrándult, mintha nem tudná eldönteni, elmosolyodjon-e vagy a szemöldökét vonja össze.

- Ne vallj kudarcot a feladattal, amit rád bíztak, Talliánus! A tieid egyikének eme árulása aggodalmat keltett az udvarban.

- Nem fogok kudarcot vallani.

- Nagyszerű. Nehogy a végén még a te híres hűségedet is meg kelljen kérdőjeleznünk.

A főudvarmester távozott. Az öröklámpás éles fénye végigömlött az Árny Nagyurának csapdába esett lányán, mély árnyékokba vonta a szemét és nyaka mélyedését. Vajon hallotta, amit beszéltek? Tudta, hogy a fia a pusztaságot járja, valószínűleg azért, hogy idejöjjön?

Balaam szemügyre vette a sisakot a kezében. Aztán saját átjárót hozott létre, és kilépett rajta a barlangból.