HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
- A freeholdi Armenis. Dalros Vicencho. Háromujjú Fur. Furio. Az a selypítő mecantiai bajvívó.
A nevek visszahulltak Caimra, ahogy sorra előrángatta az emlékezetéből, és hangosan kimondta őket. Azok listája, akiket életében megölt. Némelyiknek nem tudta a nevét, arra viszont tökéletesen emlékezett, hogyan néztek rá a haláluk pillanatában. Az a rengeteg vér. Gyilkos vagyok. Máshoz soha nem értettem.
Ismét a falhoz bilincselve bámult fel a lámpásokra. Teljesen kimerült, de aludni mégsem tudott. Hamarosan meghalok. Azután örökké alhatok már.
- Chiel... Nem, hogy is hívták. Az őrült Chellish. Igen. Edric Klapsur.
Caim felpillantott a csuklóját a falhoz rögzítő béklyóra. Vér csorgott le a jobb kezéről, és kérgesedett meg a bilincs körül. Caim rántott egyet rajta, de túl szoros volt, és a fémpántnak nem volt játéka. És még ha sikerülne is kiszabadulnia a kalo- dából, hová mehetne? Az ajtó tömör vasból készült - látta, amikor kivitték meg behozták -, és kívülről zárták. Mindenét elvették a kisruhája kivételével. Hát, öregfiú, azt hiszem, ez itt a vég.
Vajon hogyan végeznek majd vele? Lefejezik? Felnégyelik? Ez kissé túlzónak tűnt volna a fekete trónuson ülő csendes férfitól. Talán leküldenek valakit ide, hogy metssze el a torkom, és gyorsan tudja le a dolgot.
Épp folytatni készült a nevek felsorolását, amikor hirtelen mozgásra lett figyelmes a cellája túlsó végében. Elhalványultak volna a fények? Noha a szűk zárkában nem léteztek árnyak, abban a sarokban semmit sem tudott kivenni Caim. Csak szürkés ködöt látott.
Ő az. Az Árny Ura előtti kihallgatása óta várta a kardforgató árnyharcos visszatértét. Nem tudta volna megmondani miért, de volt valami a tekintetében, ami azt sugallta Caimnak, hogy egyfajta kapcsolat köti össze őket. Igen, mindketten gyilkosok vagyunk. Felismerjük a magunkfajtákat.
- Csak állni akarsz ott, és engem bámulni?
Mivel nem érkezett válasz a homályos sarokból, Caim megrántotta a láncait, és elkáromkodta magát.
- El akarod vágni a torkomat? Akkor ne tétovázz!
Caim addig küzdött üvöltve a béklyóival, amíg ki nem fulladt, és neki nem roskadt a falnak, de hiába erőlködött, nem kapott választ. Felmordult, leszegte a tekintetét, és a padlót bámulta, miközben a vér hangosan lüktetett a fülében. Pár perc elteltével felnézett. A köd mostanra szertefoszlott. Ismét egyedül volt. Vagy szép lassan megtébolyodom ebben az istjnjkvjrtj kazamatában.
Megzörrent a cella ajtaja. Caim mély lélegzetet vett. Ha leoldják a láncokat, akárcsak egy pillanatra is, vesszek meg, ha nem viszem valamelyiküket magammal! A fájdalommal mit sem törődve mindkét kezét ökölbe szorította. A katonák teljes páncélzatot viseltek, de talán sikerülhet bepréselni az ujját a sisakrostélyukba. Kinyomhatja az egyikük szemét. Kiránthat egy tőrt a hüvelyéből, és a páncélgallér alá döfheti. Kifújta a levegőt, és majdnem megfulladt, amikor kitárult az ajtó.
- Caim?
Csak képzelődöm. Nyelni próbált, de torka összeszorult. Megtébolyodtam. Ez nem lehetséges.
Sápadt arc kémlelt be a cellába. A lány szeme elkerekedett, amint belépett.
- Caim!
A következő pillanatban ráborult. Caim a lány hajába temette az arcát, félt elhinni, hogy valóban ő az. Aztán észrevette a véres kést a lány kezében.
- Kit. Mi történt? Bántottak?
Kit csókot nyomott Caim szájára. Ajka szomjazón tapadt szerelméjére, nyelve simogatón kereste az övét, és Caim egy pillanatra teljesen elfeledkezett a fogságról, az egymástól elválasztva töltött időről, mindenről. A pillanat tőle akár örökké is eltarthatott volna. Amikor Kit végül elhúzódott, Caim még nem nyitotta fel a szemét. Aztán érezte, hogy a lány a béklyóival motoz. Caim szeme felpattant, és Kit mellét látta közvetlenül maga előtt, és cseppet sem bánta.
- Nekem nem esett bajom - felelte Kit, miközben a karikán függő kulcsok közt válogatott. - De veled, úgy látom, durván elbántak.
Caim javasolta neki, hogy próbálkozzon a kis vaskulccsal, amit korábban mintha a fogvatartói használtak volna.
- Honnan szerezted azt a kést?
A Caim jobb csuklóját szorító bilincs felpattant, és Kit nekiveselkedett a másiknak.
- Nem messze innen egy kantinból csentem el.
Caim felsóhajtott, amint keze szabaddá vált, és bizsergés futott végig a tagjain. Jobb kezéből nedvesség szivárgott elő.
- Na és a vér?
Kit a markolattal Caim felé átnyújtotta a kést.
- Tessék. Indulnunk kell. Tudsz járni?
- Megpróbálhatom. - Még Kit segítségével is csak fájdalmas erőfeszítés árán sikerült felállnia. Lába remegett, és mindkét térde felsajdult, ahogy teljes súlyával rájuk nehezedett. Ám amint talpon volt, kissé jobban érezte magát. Ahogy lassanként elmúlt a zsibbadtság, jobb keze lüktetni kezdett.
- Szóval elárulod végre?
- Mit áruljak el? - kérdezte Kit.
Caim végigmérte a lányt. Kit rövid sárga köpenyt viselt, ami csak pár hüvelykkel ért a feneke alá. Idomtalan rongy volt, de rajta átkozottul jól mutatott.
- Valóságos vagy.
Kit rácsapott Caim karjára - a jó karjára.
- Mindig is valóságos voltam, tökfej. Csak eddig nem tudtál megérinteni.
- És nem panaszkodni akarok, de.
- Hosszú történet. De ígérem, hogy mindent elmesélek, amint kijutottunk erről a helyről.
- Szándékosan tetted magaddal ezt, Kit? Miért akartál. ?
- Miattad. Rendben? - Félrehúzott egy elszabadult tincset a szeméből. Ez annyira Kitre jellemző mozdulat volt, hogy Caim a legszívesebben megint megcsókolta volna érte.
- Nem tudtam volna elviselni, ha megtérsz ahhoz a sárasszonyhoz.
- Zefihez?
- Láttam, hogy visszamentél a palotába. Mindent hallottam. Én csak. esélyt szerettem volna kapni, hogy veled lehessek. Egy igazi esélyt.
Caim szorosan magához húzta. Kit egy pillanatig ellenállt, aztán beleolvadt a karjaiba.
- Én is szeretlek - súgta Caim.
Végül eleresztette a lányt, és a cella ajtajához mentek. A folyosó üres volt.
- Miért nem használtad az árny barátaidat, hogy kiszabadulj? - érdeklődött Kit, miközben a kínzókamrával ellentétes irányba vezette Caimot.
Több ajtó előtt elhaladtak, és Caim eltűnődött, vajon kik lehetnek bezárva mögöttük.
- Próbálkoztam, de itt nem engedelmeskedtek. Valami megváltozott. Tudod, hol tartják fogva Maligot?
Kit újabb folyosóba fordult be. Ennek a végén fényesebb lámpás világított, nagyjából negyvenlépésnyire tőlük.
- Hogyan változott meg?
- Nem jönnek elő minden alkalommal, amikor hívom őket. És még amikor megjelennek, akkor is más. Mintha nem bírnának magukkal.
- Sosem bírtak magukkal, Caim. - Kit megtorpant, így Caim is kénytelen volt megállni. A férfi felszisszent, amikor sérült keze hozzáért a falhoz.
- Amit az imént mondtál, eszembe juttatja.
- Micsodát? - Kit nem válaszolt azonnal, de Caim nem hagyta annyiban. - Micsodát, Kit?
- Az édesanyádat.
- Mit akarsz ezzel mondani?
Kit továbbindult.
- Amikor délen élt veled és az édesapáddal, szinte sosem használta a képességeit. Nem különösebben érdekelt. Az igazat megvallva, inkább örültem neki. Mindig nyugtalanított valami az árnyak közelében. És úgy sejtem, édesapád hasonlóképpen érzett. De édesanyádnak időnként hasogatni kezdett a feje, és ilyenkor napokra ágynak esett. Most, hogy jobban belegondolok, amióta eljött északról, egyszer sem, tudod, táplálkozott. Ennek talán köze lehet a te problémádhoz is.
Caimnak eszébe jutott, hogyan lakmároztak az árnyak a halottakból, hogyan szürcsölték a vért. Mostanában valahányszor ölt, úgy érezte, neki is velük együtt kellene innia a vérből.
- Éhesek.
Elsuttogott megjegyzésnek szánta, de Kit a gyomrába öklözött.
- Ez lesz a megoldás! Csak adj többet enni az árnyaknak, és megint engedelmeskedni fognak neked!
- Erről szó sem lehet.
- Miért nem? Mi a különbség aközött, ha csak enni adsz nekik, mint ha pénzért ölnél? Ez valójában sokkal jobb lesz. Magasztosabb célt fog szolgálni.
- Nem, Kit. - Ellökte volna magát a lánytól, ha nem érzi úgy, hogy ettől arccal a földre bukna. És a lánynak olyan átkozottul finom illata volt.
- Fogalmad sincs milyen végignézni, ahogy lakmároznak. Tudni, hogy ezt neked köszönhetik. Szörnyetegnek érzem magam tőle. Többé nem teszek ilyet.
- Hallgass rám! Az őrség szobája alig pár emelettel felettünk.
- Nem fogom megtenni.
- Még akkor sem, hogyha ez a halálodat jelenti? Anélkül, hogy viszontlátnád az édesanyádat, a napot, vagy akár azt az átkozott sárasszonyt?
Caim magában szitkozódott. Kit nem tisztességes eszközökkel küzdött. Ám mielőtt Caim összeszedhette volna a bátorságát, hogy feleljen, a lány hozzátette:
- Caim, nem győzheted le ezeket, ha nem nyered vissza teljesen az erődet. Ezt neked is tudnod kell.
Szerinted nem tudom?Valahányszor lecsukta a szemét, újra végignézte a kudarcait. Aemon halálát. Drayét. Nem volt elég erős ahhoz, hogy megvédhesse őket. És most itt volt Kit, hús-vér alakban, és a lánynak kellett támogatnia. No de ha megadná magát árny örökségének, vajon elveszítené azt, ami még megmaradt az emberi leikéből? Kas hangja szólalt meg a fejében.
Caim, egész életedben a fény és a sötétség között egyensúlyoztál. Talán itt az ideje, hogy megválaszd, melyik oldalra állsz, és ott is maradj.
Kit ismét megtorpant, és Caim mellkasára tette a kezét.
- Ihatsz az én véremből.
- Kit! Nem! - Caim félretaszította a lányt, és tovább bicegett a folyosón. Előtte egyre erőteljesebben ragyogott a fény.
Kit hangosan fújtatva beérte, és megint Caim hóna alá csúsztatta a fejét. A folyosó egy kis szobába nyílt. Caimban halványan felderengett, hogy már járt itt, amikor behozták a börtönbe. Akkor három börtönőr kockázott a középen álló asztalnál. Most csak egyvalaki hevert arccal a teteme körül szétterjedő vértócsában a padlón. Kit anélkül, hogy szemébe nézett volna, rántott egyet Caim karján.
- Erre!
Caim elképedve követte őt egy újabb szűk helyiségbe. Itt vetkeztették le, és motozták meg. A boltíves folyosón kívül, ahol eredetileg bevonszolták ide, még két ajtót látott. A kését a combjánál tartva óvatosan benyitott az egyiken, és egy raktárra lelt. Nyalábba kötött ruhák, cipők és más személyes holmik álltak halmokban a polcokon, és lógtak kampókon, mindenféle öltözék a parasztgúnyától a finom selymekig és divatos fövegekig. Caim a földön talált rá a saját ruhájára, az övvel együtt, rajta a még mindig hüvelyében nyugvó suete késsel, de a gladius eltűnt. Körbekémlelt, amíg felhúzta a nadrágját, de nem látta nyomát.
- Mennünk kell - súgta Kit. - Bármelyik pillanatban megjelenhet a többi őr.
Caim kijött, és óvatosan felhúzta sérült kezére a zekéje ujját.
- Nem figyelted meg, milyen időközönként váltják egymást?
Kit fújt egyet, és haragosan meredt rá.
- Nem. De ha nem megfelelő módon szöktetlek, bármikor visszavihetlek a celládba, hogy ott rohadj még egy keveset.
- Csodásan csinálod. - Feltartotta az övét. - Megtennéd?
Kit rácsatolta az övét Caim derekára, miközben Caim a feje fölé tartotta a kezét. A lenyúzott bőrből újra szivárogni kezdett a vér, de arra nem vesztegethették az időt, hogy bekötözzék. Caim fej'é- ben megfordult, hogy kesztyűt húz rá, de úgy vélte, Kit nem szívesen vonszolná őt maga után, ha elájulna. Caim felsziszszent, amikor a csizmába bujtatta sérült lábát. Az övébe csúsztatta a henteskést, és ép kezével előhúzta a suetét. Kit úgy állt ott, mint aki mindjárt elsírja magát.
- Minden rendben? - kérdezte Caim.
Kit egyik kezét elhúzta a szeme előtt.
- Jól vagyok. Csak szeretnék mielőbb kijutni innen.
A boltíves folyosóból rövid átjáró vezetett a fel- és lefelé egyaránt futó lépcsőhöz. Kit felfelé indult meg Caimmal, aki a lány karjába kapaszkodott. Caim immár valamivel erősebbnek érezte magát, de miután olyan sokáig kellett várnia, hogy megérinthesse őt, nem szívesen engedte el Kitet.
Egy emelettel feljebb értek, és Caim arra számított, hogy Kit továbbmegy - cellája több szinttel az utcaszint alatt volt -, de a lány egy nyitott ajtón vezette át. Amikor meglátta a fa zárkaajtók sorát, Caim rájött, miért.
- Malig erre lesz?
Kit bólintott, és előhúzta a karikára felfűzött kulcsokat.
- Szerintem itt tartják bezárva a foglyok zömét.
Szerencsére egyetlen kulcs nyitotta az összes zárat, így nem kellett minden ajtóhoz megkeresni a megfelelőt. Kit Caim mögött állt, míg az sorra bekémlelt a zárkákba. Az első kettő üres volt, habár förtelmes bűz tört ki belőlük. Aztán Caim belökte a harmadik cella súlyos ajtaját, és fény áradt be a sötét helyiségbe. Malig hátát a szemközti falnak vetve ült felhúzott térddel. Deréktól felfelé mezítelen volt. Testét és karját sűrű barna szőrzet borította. .'
- Dray? - kérdezte. Te vagy az?
Caim keserűen nyelt egyet. Miféle rémálmokat láthatott ez az ember, ha azt hiszi, hogy a halott barátja jött el érte?
- Caim vagyok, Mal. És elhoztam egy barátomat.
Malig feltápászkodott. Karján és néhány helyen a mellkasán, a szőre alatt hatalmas lila és fekete zúzódások sötétlettek, de máskülönben úgy tűnt, nem esett különösebb bántódása. Legalábbis a testének nem.
Malig kisétált a zárkából, hosszú haja a vállára omlott.
- Rád számítottam a legkevésbé, Caim, hogy a rosseb esne ebbe az egészbe, ő kicsoda?
- Kit. Egy barátom.
Kit rákacsintott Caimra, és kezet nyújtott.
- Örülök, hogy végre hús-vér alakban is megismerhetlek, Malig.
Caim elfojtotta a késztetést, hogy megcsapja a lány hátsóját.
- Kiszökünk innen.
- Benne vagyok - válaszolta Malig.
- Tudod, hová rakták a holmidat?
- Fogalmam sincs róla. De elég, ha egy kardot adsz a kezembe. Vagy egy jó csatabárdot. Legközelebb nem fognak el élve a rohadékok.
- Jobban szeretném, ha nem lenne legközelebb. - Caim Kithez fordult. - Most merre?
- Vissza kellene mennünk a lépcsőhöz - felelte a lány. - Azon lehet a leggyorsabban kijutni az épületből, de a felettünk lévő emeleteken többen őrködnek.
- Tökéletes - jelentette ki kegyetlen mosollyal Malig. - Dray vérfolyón akarta a túlvilágra átküldeni Aemont. Én amondó vagyok, hogy nyissuk meg a zsilipeket.
Caim szorosan Kit mellett hágott fel a lépcsőn. Lépteik csattogásától eltekintve telles csend honolt, Caim gyomra mégis görcsbe szorult. Egyetlen figyelmeztető kiáltás, egyetlen éber őr elég, hogy esélyük se maradjon. A következő emeleten üresen állt az őrszoba. Malig talált egy hosszú köpönyeget, amit a vállra teríthetett, és egy kardokkal teli keretet. Kipróbált néhány pengét, megsuhintotta őket, és egy másfél kezes, széles pengéjű hosz- szúkard mellett döntött.
Caim hátrapillantott a lépcsők felé. Fogalma sem volt, innen merre induljanak tovább. Az árnyharcosok átjárót nyitottak, és azon keresztül vitték le a kazamatákhoz. Ha minden erejét visszanyerte volna, most ezt a módot is választhatná. Kit ajánlata zúgott a fejében. Ihatsz az én véremből.
Visszatuszkolta a gondolatot a többi gondja mellé. Összpontosítania kellett.
- Innen merrefelé megyünk?
Kit a szoba túlsó végéből nyíló ajtóra mutatott.
- Azt hiszem, az a város egyik alsó szintjére juttat ki minket.
- A picsába a szökéssel! - Malig hozzácsapta újonnan szerzett kardját a kőpadlóhoz, amitől élesen megpendült az acél. - Gyerünk, csapjunk mészárlást a disznók között! Drayért és Aemonért.
- Nem - Caim tudta, hogy mit kell tennie, de már így is elegen meghaltak az ügyéért. - Mal, te kijuttatod Kitet a fellegvárból. Amint visszaértek a városba, keress vagy lopj lovakat, és induljatok meg délnek.
Kit fenyegetőn rábökött az ujjával.
- Szó sem lehet róla, Caim! Nélküled egy tapodtat se mozdulok innen. Mindketten megyünk, vagy mindketten maradunk.
- Be kell fejeznem, amit elkezdtem.
- Jól van - vágta rá Kit. - Akkor veled tartok.
- Már nem tündérföldi vagy.
Malig értetlenül sandított Kitre.
- Hogy micsoda?
- Fogalmam sincs, hogyan sikerült megcsinálnod - folytatta Caim -, de többé nem hagyom, hogy miattam kockára tedd az életed.
- Erről nem te döntesz - csattant fel a lány.
- Felesleges civakodni - szólalt meg Malig. - Mindannyian megyünk, hogy egy kis vért onthassunk.
Caim közelebb lépett Kithez. A lány szeme olyan volt, akár két hatalmas ibolyakék tó, amely akármelyik pillanatban túlcsordulhatott.
- Nem veszíthetlek el - súgta. - Kérlek, menj. Ha még tehetem, megkereslek, miután.
- Nem fogsz. De ha már nem akadályozhatlak meg, akkor emlékezz erre! - Lábujjhegyre emelkedett, és elnyíló ajkakkal megcsókolta Caimot. Meleg, réz ízű folyadék csordult a férfi nyelvére. Caim próbált elhúzódni, de Kit még erőteljesebben hozzásimult. Caim egyre kevésbé küzdött azért, hogy elszakítsa magát, ahogy lassanként zsongás támadt benne. A gyomrából eredt, és szétterjedt az egész testébe, színtiszta, fehéren izzó energiával töltötte fel. Megtisztította minden kimerültségtől és fájdalomtól. Már sajgó keze sem zavarta. Mire kinyitotta a szemét, a világ átalakult. A szoba falai elevenen lüktettek - apró sötétségek szivárogtak le a falakon, és köszöntötték őt halk csiviteléssel.
- Mégis mit.?
Kit a kézfejével letörölte vérző ajkát.
- Nevezzük nászajándéknak! Most menj, és verd szét őket!
Nászajándék?
Caim Maligra pillantott, az eregothi pedig horkantott egyet.
- Tőlem aztán ne várj csókot! És ne is aggódj. Kiviszem innen a barátnődet. Biztosan meg tudod csinálni egyedül is?
- Valahogy elboldogulok.
Kit a lépcső felé intett.
- Az majdnem a legtetejéig felvisz. Azután nem tudom. És számíts őrökre!
Caim bólintott.
- Megértettem. Jobb, ha indultok.
Malig kikémlelt a másik ajtón.
- Szabadnak tűnik az út. Gyere, kislány!
Kit egy pillanatra megtorpant a küszöbnél.
- Vigyázz magadra, Caim!
- Úgy lesz.
Malig szalutált a kardjával.
- Nem hagyom, hogy baja essék, főnök. Menj, adj nekik!
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Caim magához hívta az árnyakat. Úgy siettek hozzá, mint annak idején, a testéhez tapadtak, apró karmaikkal csimpaszkodtak a bőrébe. A legrosszabb a lenyúzott kéz volt, de az árnyak már-már gyengéden tekeredtek köré, és burkolták be izgő-mozgó második bőrként.
Caim kesztyűt húzott frissen begyógyult kezére. Vére hevesen és egyenletesen lüktetett az ereiben. Verejtékcsepp csordult le oldalt az arcán, végig az állkapcsán, és állt meg tétován az állán. Aztán lehullt, Caim pedig eltűnt, mielőtt a csepp földet érhetett volna.