Dél-lzrael, Negev-sivatag, július 3. hétfő, 07:11, helyi idő szerint

Sátor borult föléje: nem a Szolgálat szintetikus, narancssárga lapja, hanem durva szövésű sötétszürke vászon. 

Lora émelygett, és óvatosan balra fordította zúgó fejét. Olyan sátorban feküdt, amilyet csak filmeken látott eddig. 

„Egy beduin sátor!” 

A bejárat félig leeresztett fekete-fehér csíkos szövetlapja alatt a sivatag korai napja tűzött be. A sátrat mintha nem lakták volna, mindenfelé hanyagul bedobált limlomok hevertek. A limlomok között puffos, mocskos párnán, egykedvűen maga elé meredve, a barkós pakisztáni férfi ült. A hátát fa borosrekeszeknek támasztotta. 

A beégetett felirat szerint a bor a közelből, Ramat Aradból, Izrael egyik legjobb borvidékéről származott. 

Lora érezte kezén a bilincs vasát, és ahogy lenézett, a bokáján és a térdén kábelösszefogó műanyag pántokat látott. 

A pakisztáni szeme megrebbent. Előrehajolt. Elmosolyodott. 

– Felébredt – állapította meg feleslegesen. 

„Fecsegős – gondolta Lora. – Egy darabig elhúzhatom az időt fecsegéssel, mielőtt megölnek. Csodák mindig történnek. Csoda kell!” 

– Nem tudom, hogy mi a szándékuk, de elkéstek. A jelentésem már az illetékesek kezében van… 

– Ne próbálkozzon, Banks kisasszony! Vagy Banks ügynök? Nem küldött semmiféle jelentést! Nem volt elég magabiztos. Előbb bizonyítékot akart. Megkapta. Néha kifejezetten hátrányos a tudományos alaposság. 

– De hiszen maga is tudós! 

– Igen, az vagyok. Tudós az Igaz Hit szolgálatában. Isten tudósa, áldassék a neve! Tudja, Banks kisasszony, lényegesen egyszerűbb a Hit tudósának lenni, mint tudósnak a maguk gőgös, önmagába zárt rendszerében. 

– Nem ismerték el, mi? 

– Ha akartam volna, ha kitartóbb lettem volna, ha kinyaltam volna minden segget, amit elém tolnak, ha beálltam volna a maguk taposómalmába, elfogadtam volna a maguk részrehajló szabályait, megtagadtam volna a hitemet, valószínűleg elismertek volna. De nekem megvoltak a magam szabályai. És legfőképpen azt nem viselem el, hogy a Hit legnagyobb ellenségei mondják meg, hogy tudós vagyok-e vagy nem! Nem volt kellemes, hogy, miután hazatértem a maga kedves országából, tíz beküldött cikk közül egy felet fogadtak el a maguk lapjai. Nyilván! A szerkesztőbizottságokban zsidók ülnek, a bírálók zsidók! Nem fognak egy muszlimtól semmit sem közölni. Most elismernek. Az iszlám közösség elismer. És a mennybe jutok. Maga pedig a pokolba. Valljuk be, elég gyötrelmesen… 

– Meg akarnak kínozni? 

– Zain efendi hajlott rá, de lebeszéltem róla. A mi tervünk szempontjából célszerűbb, ha abba döglik bele feltűnés nélkül, amiért ideküldték. 

– Miről beszél? 

– Erről. – A férfi a háta mögé, a borosrekeszekre bökött. 

– Nem. 

– De. Ha ebben a járványban hal meg, senkinek nem fog feltűnni. 

– Vakcináltak madárinfluenza ellen… 

– Nem ez ellen a törzs ellen. Meg fog szépen halni, és a tervünk titokban marad. Győzni fogunk! 

„Ez őrült. Fanatikus őrült…” 

– Mindenkit nem itathatnak meg borral… 

– Ne legyen már olyan ostoba, Banks ügynök! Ez csak egy próba volt. Kísérlet. A vektor és a disztribúció próbája. Ezerhatszáz fertőzött, ötszáz halott, eddig – látszólag semmiség. De fényesen bizonyítja a Hit sikerét! Amikor megszervezzük, hogy minden kóser élelmiszer, amit hőkezelés nélkül fogyasztanak, a vektorunkkal fertőzött legyen, ennek a cionista szarfészeknek mindörökre vége! És senki sem vádolhatja majd az Igaz Hitet! A vírust nem manipulálta senki. 

– Miért? 

– Ez szent harc. Dzsihád. Egy hitetlen ezt nem értheti meg! 

– Nagyon is értem. Nincs magának lelkiismerete? 

– A dzsihád harcosainak tetteiért az egész muszlim közösség vállalja a morális felelősséget! 

– Megkérdezték őket, hogy vállalják-e a felelősséget milliók haláláért? 

– Felesleges. Minden igazhitű tudja a kötelességét. 

– Maguk egyszerűen hülyék! Felelőtlen hülyék! 

– Csak azért nem pofozom szét, hogy ne legyenek külsérelmi nyomok a szétrohadó testén… Ne merjen sértegetni! 

– Akkor is hülyék. Magának tudnia kellene, hogy mivel játszik. Ez halálos vírus… 

– Ha ölni kell, halálos fegyvert válassz! 

– Azt is tudnia kellene, hogy az influenza az egyik leggyorsabban változó vírus. 

– Igen. És? 

– Ezt a törzset csak néhány mutáció választja el attól, hogy a tüdőben található receptorokhoz kötődjön. 

– Igen. És? 

– Minden fertőzött ember egy virológiai laboratórium, hogy az a néhány mutáció végbemenjen, és ez a halálos vírus a légutakon át terjedő fertőzéssé váljon… 

– Akkor miért nem vált azzá eddig? 

– Mégiscsak ostoba maga! Mind ez idáig összesen nem volt annyi beteg – laboratórium –, mint amennyit itt maguk megfertőztek! Minden egyes beteggel annak az esélye nő, hogy egy halálos, világméretű járvány szabaduljon el! Ami nem fogja majd kímélni a muszlimokat sem! 

– Nem vagyok ostoba! – morogta a pakisztáni. – Legyen meg Isten akarata! 

Nehézkesen felállt, a lomok közül előhalászott egy széles, görbe pengéjű tőrt, és felfeszítette a legfelső rekesz tetejét. Kivett egy üveg bort, és Lorához kacsázott vele. Megtorpant. 

– Szart! – szitkozódott angolul. – Nincs dugóhúzóm… Várjon! 

A bort visszatette a ládába, és kicsörtetett a sátorból. 

Lora megfeszítette a testét, és felült. Felállni nehezebb volt összekötözött térdekkel, és mire sikerült, azok ketten visszaértek a sátorba. 

Zain gondolkodás nélkül hanyatt lökte, aztán ülő helyzetbe rántotta. Mögé kerülve átkulcsolta a vállát, és befogta a szemét. 

Lora moccani sem tudott. Zain karcsú testében hihetetlen erő feszült. 

A pakisztáni mellé térdepelt, és valamit hadart arabul. Minden gyengédség nélkül befogta a lány orrát. 

Lora egy ideig visszatartotta a lélegzetét, de végül feladta. Kinyíló szájába azonnal ömleni kezdett a bor. Megadta magát. 

Nem akarta, hogy abból a szarból egy mikroliter is a tüdejébe jusson. 

Miután módszeresen beletöltötték az egész üveget, Zain elengedte. 

Könnyeivel küszködve lihegett a takarókon. 

Zain hadart valamit, a pakisztáni kisietett a sátorból. Messziről bűzlő kecskesajttal és lapos kenyérrel tért vissza. 

– Egye meg! – förmedt a lányra Zain. 

– Nem akarjuk, hogy kihányja – magyarázta a pakisztáni. – Egyen!