Beér-Seva, Soroka kórház, Dél-Izrael, Negev-sivatag, július 2. vasárnap, 20:46, helyi idő szerint

Az adatok egyszerre a képernyőre ugrottak, és többé nem volt kétséges, a kóser bor szűrletéből híg savas kezelés után a madárinfluenza vírusának DNS-e szaporodott fel a kvantitatív PCR-on. Nem is akármilyen titert jelezve! 

Az a vírus, amelynek a szekvenciáját már unalomig ismerte. A jellegzetes mutációkkal. 

– Átkozottak – mormogta Lora. – Ezért megfizettek! 

Megírja a jelentést, a hadsereg egy órán belül megszállja a várost, és a gazembereket börtönbe zárják. 

Nem lesz több halál. És hazamehet végre. 

Kinyújtózkodott. 

– Ne mozduljon! – hallatszott egy hang a háta mögül. Az a hang! Az affektáló brit akcentus. – Ne forduljon hátra, mert azonnal lelövöm. – Hideg és kerek fémtárgy szorult a tarkójához. – Tartsa a kezét! – Hideg csattanások, és hideg fém a bőrén. Bilincs. A feltámadott Zain eljött érte! Szerencsére nem tudja, hogy kit is bilincselt meg valójában. – Leeresztheti a kezét! Tegye az ölébe! Most kitöröl a számítógépből minden adatot, ami a borra és a vírusra vonatkozik! Kezdje! Ne próbálkozzon! Van velem valaki, aki szakértő a virológiában. 

Lora bénultan engedelmeskedett. Nem is próbálkozott, hogy megmentse valamelyik állományt. Amikor véletlenül rossz fájlt próbált kitörölni, halk köhögést hallott a háta mögül, egy ismeretlen hangot. 

Ahhoz képest, hogy egy egész délutáni munka eredményeit semmisíttették meg vele, elég gyorsan ment. 

Hogy ellenkezhetne egy kísértettel? 

– Kész! – hallotta Lora az ismeretlen hangot. 

„Brit akcentus, de nem a szigetekről, inkább valamelyik egykori gyarmatról…” 

– Biztos benne? 

– Egészen. A minták még hátravannak. 

– Hogyan? 

– Mindent magunkkal viszünk. Az egyszer használatos eszközök már a gyűjtődobozban vannak, azokkal nem kell foglalkozni. Ellenőrizni kell, rakott-e el mintát! 

És Lora, mint egy távirányítású automata, vezette el foglyulejtőit a gyorslaborba, adta át nekik a bor maradékát, és ugyanabban a hipnotikus állapotban vette ki a mélyhűtőből a szűrleteket. Tudta, hogy csak eltávozáson lévő halott. Zain és társa olyan zavartalanul mutatták meg arcukat, hogy nem maradt kétsége a szándékaik felől. Megölik. 

„Ha nem itt a kórházban, akkor valahol a városon kívül. És balesetnek álcázzák.” 

Szeretett volna valami jelet hagyni, egy apró nyomot, de a gondolkodása megbénult attól, hogy látszólag ugyanannak az embernek a hatalmába került, aki egyszer már fenyegette az életét, és akitől csak úgy tudott megmenekülni, hogy brutálisan elpusztította. 

A másik még félelmetesebb volt a maga módján. 

Tudósnak látszott, legalábbis otthonosan mozgott a laborokban, nem olyan megjátszott lazasággal, mint a másik. És otthonos volt az analízis-programokban, a terminológiában… 

Egy virológus kolléga… 

Félelmetes volt a gondolat, hogy a tudomány embere hidegvérű gyilkos is egyben. Nem volt kétsége, hogy az az alacsony, barkós, nagy szemű, sötét bőrű férfi az értelmi szerzője, talán fizikai kivitelezője annak a borzalomnak, amely a várost sújtja. 

Nem látszott arabnak. Ha Zain perzsa, akkor perzsának sem. 

„Talán indiai. Vagy pakisztáni. Nem mindegy, ki öl meg? Megölni Zain fog…” 

A pakisztáni átnézte a hűtőt, és Zainhoz fordult. 

– Itt végeztünk. Mehetünk. 

– Biztos? 

– Zain! Én megbízom a szakértelmében. Bízzon meg ön is az enyémben! 

„Zain! Az nem lehet!” 

– Lehet, hogy a biológiában profi, de csapnivaló ügynök! – jegyezte meg epésen Zain. – De ebben az esetben ennek sincs sok jelentősége. 

„»Ebben az esetben!« Meg fognak ölni! És nincs semmim, amivel megállíthatnám őket!” 

Ez volt az utolsó gondolata. Zain közelebb lépett, és valamit az arcába fújt. Arra sem volt ideje, hogy a szagot azonosítsa.