Beér-Seva, Doda étterem előtt, Dél-Izrael, Negev-sivatag, június 29. csütörtök, 13:14, helyi idő szerint

Zain csábmosolyának vaskos realitása mintha elfújta volna Lora rémálmait, napok óta nem aludt olyan jól, mint előző éjjel, de ugyanaz a vaskos realitás az éjszakai nyugalom után romba döntötte a napját. Csak az az arc járt a fejében, amelynek minden vonását örökre eszébe véste két évvel azelőtt. 

Végül nem bírta tovább, fejfájásra panaszkodva valósággal kiszökött a kórházból, és meg sem állt a Dodáig. A terasz üres volt, bár az utcára nyíló, svarmát áruló, tágas ablaknál kisebb sor állt. Zain láthatóan nem szerette a svarmát. Lora benyitott az étterembe, egy szempillantással felmérte az ebédelőket, és visszalépett az utcára. Zain nem volt bent sem. 

Beállt a svarmára várók sorába, és tűnődni kezdett azon, vajon mire is számított. 

Előző este Zain mozgása a Dodában arról árulkodott, hogy gyakori vendég. Egyedül ült, bőségesen bevacsorált, és bár alkoholt nem ivott, csábmosollyal ajándékozott meg minden rápillantó nőt. 

Jóképű volt a maga keleti módján, bár azzal a ritka fajta barna szempárral nézett a világba, amely hidegebb és élettelenebb, mint a leghidegebb jégkék szem. 

A szemére nem emlékezett tisztán a múltból: napszemüveget viselt, a folyékony nitrogénes kezelés után pedig emberre sem igen emlékeztetett… 

A forróság ellenére megborzongott. 

A sor hamar elfogyott előle, de mire a pulthoz ért, a sülő hús és szószok illata meghozta az étvágyát. 

Kissé nehéz volt megértetnie az árussal, hogy a sült krumplit külön kéri, nem a pitába gyömöszölve, de kezdte már megszokni, hogy a világnak ebben a sarkában a sült krumpli kissé mást jelent, mint otthon… 

Felcsípett egy kólát, és a svarmát majszolva visszaindult a kórházba. 

Zain feltűnt a sarkon. 

Lora csaknem megfulladt a félrenyelt falatban. 

A férfi egyenesen a Dodába tartott, és nem mutatta jelét, hogy felismerné. Sem az előző estéről, sem korábbról. 

Köszönet Lökött Lorának… 

Feltűnés nélkül sarkon fordult, és Zain után sietett. 

Menet közben a svarma maradékát sajnálkozva bedobta egy kukába, erőlködve felhajtotta a kólát, és a dobozt az étel után hajította. 

Zain belépett az étterembe. 

Lora három méterrel lemaradva a nyomában. 

Benyitott, körülnézett. A népek szerencsére inkább az étvágyukkal voltak elfoglalva, mint a rövid időn belől másodszor benyitó lökött amerikai tyúkkal. 

Zain nem volt sehol. 

A konyhaajtó kinyílt, a keretben megjelent az álompincér. Mögötte mintha Zain karcsú, öltönyös alakja bukkant volna elő a konyha gőzei és ipari berendezéseknek látszó eszközei között. Aztán az ajtó becsukódott, a pincér megindult Lora felé, és a lány vöröslő arccal kihátrált a vendéglőből. 

„Zain, aki nem Zain, mert kísértetek nincsenek, pláne csábosan vigyorgó kísértetek nincsenek, törzshelye a Doda. 

Még a konyhába is bejáratos. Miért baj ez? 

Valaki hasonlít valakire, valaki bejáratos egy istenverte konyhába… Miért baj ez? 

Nem baj!” 

De érezte, hogy minden logika ellenére baj. 

Nagyon nagy baj. 

Valójában nem is akarta tudni, hogy miért.