Beér-Seva, Soroka Kórház, Dél-lzrael, Negev-sivatag, június 27. kedd, 14:27, helyi idő szerint

A vírusanalízis ugyanazt az eredményt adta, mint a korábbi eseteknél. A vírus genomja néhány jelentéktelen mutációt leszámítva megegyezett a két évvel korábbi egyiptomi törzsével, ugyanaz a bázikus inszerciós mintázat a hasítóhelyen. A kisebb mutációk mind olyan régiókban fordulnak elő, amelyeknek a tudomány állása szerint semmi közük a virulenciához vagy a terjedés módjához. És a virulenciatesztek is ugyanazt fogják mutatni holnap, erre nagy összegben mert volna fogadni. Halálos, de nem különösebben virulens törzs. 

Sóhajtva kibújt a védőruhából, és átöltözött. Mielőtt Izraelbe jött, úgy döntött, átmenetileg visszatér Lökött Lora egy könnyített változatához. Nem akart komplikációt, reménytelen udvarlókat. Hallott történeteket a mediterrán vérmérsékletről, és egyáltalán, hallott történeteket az izraeli vallási fanatikusokról. Mindkét oldalról… 

Csak Petert akarta. 

Érezte, ha nem történik változás, akármilyen változás, hamarosan összeroppan, mint Irit. Sajnálta, hogy nem tudott valami vigasztalót mondani. 

Hazudni. 

Lassacskán kezdett fizikailag is kimerülni. A rémálmok nem tettek jót. És napi tizennégy óra munka sem. Délutánonként a kibucokat járni és gyanús madarakat keresni, madártetemeket gyűjteni, vírust izolálni, ha a szimptómák a betegségre utalnak. 

Szembenézni a parasztok gyűlöletével, ha pozitív az eredmény. 

És égő tollak szaga úszik a száraz levegőben. 

Vagy csak úgy érzi. 

Fejébe nyomta vászonkalapját, felkapta a hátizsákját, és kicsörtetett a laborból. 

A kórház előcsarnokában örökké egykedvű Jim várta, repatriált amerikai zsidó, egyszerre sofőr, tolmács, laboráns és idegenvezető. Aki titkon visszavágyik Brooklynba, de ezt semmi áron nem vallaná be… Illetve, hogy első nap elvitte a Szabadság-szobor kicsinyített másához, és ahogy nézte azt az idétlen, törpe kópiát, felért egy vallomással. 

– Hi, Lora! – tápászkodott fel a férfi lusta mozgással. A fehér kipát rózsaszín kislánycsatok tartották gyérülő hajában. Az állandó amerikai műmosoly már lekopott róla, és arca felvenni készült a vén izraeliek beletörődő, ironikus kifejezését. 

– Őrjárat a pokolba, Jim – válaszolta lemondóan Lora. – Ma megint negyvenen kerültek be. Öt család. 

– Huszan ki is kerültek – tódította Jim sötéten. – Mi a mai menetrend? 

– Sde Moshe. 

– Jelentettek valamit? 

– Semmit. De ők a sorosak. 

– Remélem, nem lesz semmi. 

– Én is. De nem számít. Nincs kapcsolat az itteni megbetegedések és a beteg madarak között a kibucokban. 

– Honnan veszed? 

– Érzem. – Elérték a jelöletlen, fehér Humvee-t. Lora megkerülte a terepjáró orrát, és felkapaszkodott az anyósülésbe. – A labort feltöltötted? – Hátrakapta a fejét a szállítómodul felé. 

– Természetesen. Megérzések, he? 

– Több annál. A beteg madarak többsége az idei vírussal fertőzött. Akad, amelyik azonossal, mint az emberek, akad, amelyik egyikhez sem hasonlít, egészen új mutációja van, vagy valami régi törzs maradéka. És, hál’ istennek, nincs egyetlen beteg sem a kibucokban. 

– Mindez jelent valamit? 

– Nem tudom. Valami új vektorra gyanakszunk, ami a városban terjeszti a vírust. 

– Macskák? 

– Ki tudja? 

Természetesen szóba kerültek a macskák, mint a beteg madarak potenciális vadászai. Valójában eddig több állat hullott el, mint ahány haláleset történt, és a helyi járványügyisek fontolgatni kezdték a begyűjtésüket és megsemmisítésüket. Lora kissé nyugtalanul gondolt Perecre. De Perec biztonságban van… 

Jim valószínűleg kötelességének érezte, hogy Beér-Seva szépségeiből minél többet megmutasson, mert mindennap más útvonalon hozta és vitte a városból. Néha olyan utcácskákon át, amelyekbe a Humvee igen nehezen gyömöszölte be magát, és Lora nem igazán értette, miként kerültek ki belőlük… 

– Állj! – sikoltotta, és a sofőr olyan erővel taposott a fékbe, hogy a lány homloka a szélvédőnek ütődött. – Juj! 

– Jól vagy? Mi történt? 

– Nem tudsz finomabban megállni? – kérdezte Lora szemrehányóan. Megtapogatta a homlokát. Nem vérzik. De szép kis púp lesz belőle… 

– De tudok. Viszont a háborúban megtanultam, hogy ha parancs jön, satufék. Miért nem kötötted be magad? 

– Még nem volt időm… 

– Miért sikoltoztál? 

Lora hátrafordult. 

– Mintha láttam volna valakit. 

– Ismerőst? Amerikából? Hol? 

– Tévedtem. Lehetetlen. Az illető két éve halott… 

Nem tette hozzá hangosan: 

„Én öltem meg. A saját kezemmel. Kezdek összeomlani.” 

Zaint vélte látni, ahogy befordul a sarkon. Belenézett a visszapillantóba. Az utca üres volt. Áthajolt Jimhez. Ott is. 

Lora nem hitt a szellemekben.