Bay City, Konténerkikötő, június 28. szerda, 21:46

A székházhoz ment először, remélve, hogy viszontlátja a Fűrészest. 

Tiszta éjszaka volt, messziről látszott, hogy valamennyi lakótorony foglalt. Disznóland „alsó tízezre” már az igazak, legalábbis a részegek álmát aludta. 

Peter csendben elővette a lámpát, és közelebb lopakodott. Nem akarta felébreszteni őket. 

Megkönnyebbülésére az első alvó homlokán nem volt semmiféle jel. A második a hasán feküdt, nem merte maga felé fordítani a fejét. 

A harmadikon ott tündökölt a klán-hieroglifa. 

Nem a Dragonettié, és nem az, amit Williams homlokán látott. 

Nem fáradt vele, hogy jól-rosszul lerajzolja a sötétben. 

„Ez őrület!” 

Továbblépett, a következőnek nem volt jegye. 

A következőnek igen. 

A következőnek is… 

Azután odaért a Fűrészeshez. 

De nem a ritkás szürkés-rőtes szakállú, meghatározatlan korú részeges szuszogott a raklapok tetején. 

És hieroglifája sem volt. 

A Fűrészes elveszett. Jelölve vagy jelöletlenül. 

„Lefogadom, megvan valamelyik hullaházban. Jeggyel a homlokán, üres erekkel…” 

Beleborzongott a gondolatba. 

„Lemerül az elem!” 

Lekapcsolta a lámpát. 

„Hány szerencsétlen húzódik meg itt a konténerek között? – gondolta, miközben a régi raktárház felé baktatott. – Hányat jelöltek meg? Hánynak fogják kiszívni a vérét? És miért?” 

A jövőbeli gyógyszerből származó haszon nem tűnt számára meggyőző indoknak. De elkövettek már rettenetesebb bűnöket is – kevesebb pénz reményében. 

A Mérsékelten Lecsúszottak Ligája is aludt már a rámpa alatt. Összebújva, mint a riadt verebek. Peter közéjük világított az UV-lámpával. Ha a kuszaságban nem is tökéletesen kivehetően, de szinte valamennyi látható homlokon ott virított valamilyen vámpír-jel. 

Nem próbálta megkeresni az öreg hölgyet, maga is álmos volt már az előző éjszakai kényszerű virrasztás után. 

Lekapcsolta a lámpát, és tanácstalanul megindult hazafelé. 

A munkamániás figura autója éppen kifelé tartott a parkolóból, mint felszállásra készülő hangtalan, éjfekete idegen űrhajó. Nem a szokott helyén, a placc közepén parkolhatott, hanem egészen közel a bejárathoz, mert ott húzott el közvetlenül Peter előtt. A füstüvegen nem látott át, de mintha két alak körvonalai sötétlettek volna a kocsi belsejében. 

Aztán felgyorsult, és keresztülszáguldott a térségen. Csak a kerekek surrogása hallatszott, aztán az sem. 

„Éjszakai lopakodó”, gondolta vidáman Hathorn, aztán megmerevedett. Ízlelgette a gondolatot, nem szerette a gondolatot, gyűlölte a gondolatot, de kénytelen volt elfogadni az észszerűségét. 

– A Vámpér kocsija! – nyögte félhangosan. 

De a rendszámtáblát már nem tudta leolvasni.