Dél-lzrael, Negev-sivatag, július 3. hétfő, 14:17, helyi idő szerint

Lora részeg volt. Kecskesajt ide, kemény kenyér oda, egy üveg kóser bor a falhoz vág egy akkora nőt, mint ő. 

A két rohadék régen elhúzott. Összepakolták a borocskájukat, elmentek, és otthagyták fekve a szőnyegeken. 

Talán aludt is valamicskét. 

„Furcsa, hogy elaludtam. A Halál költözött a gyomromba, én meg alszom.” 

Megpróbált józanabbul gondolkodni. 

„Menthetetlen vagyok. Ha vissza is érnék a kórházba… Ha kiszabadulnék innen… Ha tudnám, hogy hol vagyok!” 

A sátor bejáratára leeresztett takaró meglebbent. Fekete burnuszos alakok nyomakodtak be. 

Három vén arab. 

„Nem arabok, beduinok!”, intette magát Lora. 

– A perzsa ránk bíz asszony – kezdte a legöregebb minden bevezetés nélkül. – Őrizzük, míg meghal. Aztán vigyük vissza a városba, és dobjuk a testét a kutyáknak. 

– Asszony! Szinte gyerek! – vetette közbe a másik. 

– Ez igaz. De nem számít semmi! A mi törzsünk mindig békében él Izráel fiaival. Ez a mi földünk, és nem akarjuk elkergetni innen – mondta a harmadik. 

Lora biztatóan rájuk mosolygott. Meg fogják erőszakolni? 

– Nem akarunk halál. Nem akarjuk város meghal. Nem akarjuk gyermekasszony meghal. Nem akarjuk amerikaiak idejön, és megöl mindenki. 

– Perzsa mond, asszony meghal madárkór. Nem akarjuk madárkór a táborban. 

– Perzsa nem muszlim. Úgy beszél, mint muszlim, de a szívében Sejtan lakik. 

– Vendégkent jön, igazhitű az igazhitűhöz, de amit kér, vendégjog meggyalázás. 

– Visszavisszük gyermekasszony város határába. 

– Mindnyájan Isten kezében vagyunk. 

– Legyen meg az Ő akarata! 

Lora csak kapkodta a fejét, a bortól még mindig mámorosan, ahogy handzsárok villantak, és a lábára szorult műanyag pántok a szőnyegre estek. 

A legfiatalabb beduin durván felrángatta, a középső erővágót húzott elő a burnusza alól, és egyetlen nyisszantással elvágta a bilincs láncát. 

– Köszönöm, köszönöm! 

Nem válaszoltak, csak kivezették a sátorból, a kút oldalánál hasaló tevéhez. A legfiatalabb intett, hogy másszon a nyeregbe, aztán maga is mögé zöttyent. 

Valamit kiáltott, az állat nehézkesen, imbolyogva felállt, és hányingert keltő ügetéssel kifutott a táborból. 

Félelmetesen gyorsan elérték a város délkeleti csücskét, ahol csütörtökönként a beduin piacot tartják. A férfi megállította a tevét, és Lorát egyszerűen lelökte a nyeregből. A lány kissé imbolyogva, de a talpán ért földet. 

– Köszönöm! – próbálkozott még egyszer. 

– Ne köszönd, asszony! Ha a dédapám idején lennénk, rabnőmmé tettelek volna! – Megpödörte a bajuszát, héjaszerű arca vigyorgásba szaladt, hangosan felnevetett, és megfordította a tevét. 

Elvágtatott. Lora egyedül maradt a város azon részén, amely jobbára inkább sivatag volt, mint a város maga. De közel volt, szinte karnyújtásnyira, a városháza ronda tornyai látszottak. 

– Ha én meg is döglök, legalább megmentem a szaros seggeteket! – kiáltotta a város felé, és dülöngélve elindult a gödrös úton.