Bay City, Első Vonulat, július 3. hétfő, 01:22

– Jó éjsza…! – A vámpír kedélyes hangját elvágta a nehéz ajtó. 

Hathorn várt néhány percig, amíg biztosra nem vette, hogy a vámpír nem tér vissza. 

Felkelt, kinyújtózkodott, és lustán a munkaasztalhoz sétált. 

Kinyitotta a szekrényajtót, és az asztalra rakosgatta az ötliteres, barna ezüstnitrátos palackokat. Ha a vámpír merő kíváncsiságból bekukkantott volna a szekrénybe, első pillantásra nem veszi észre az aljukon az ujjnyi vastag laza üledéket. Szerencsére inkább porszerű csapadék, nem nagy kristályok. Azok hajlamosak spontán beindulni… 

Egy gumicsővel óvatosan leeresztette a folyadékot csaknem a csapadék felszínéig. A rázkódástól még nedvesen is beindulhat az egész, és akkor nem a vámpírból lesz lecsó holnap reggelre… 

„Ráadásul ehetetlen lecsó, tele üvegszilánkkal.” 

Az ajtóhoz sietett. Egy spatulával türelmesen feszegetni kezdte a műanyag padló szélső kockáját a küszöbnél. Nem volt túlságosan nehéz, a kockákat évekkel azelőtt ragasztották, a ragasztó könnyen elmorzsolódott. 

Egy óra alatt felszedte a kilenc kockát az ajtó elől. Tenyerével ledörzsölgette a maradék ragasztót róluk, és amennyire tudta, eltávolította a sárga szemetet a helyükről is. 

„A robbanó azidok brizáns szerek, fiam. Nem kell lefojtani őket, hogy kifejtsék a hatásukat. Ellenkezőleg!”, hallotta távolról az apja hangját. 

„Nem fogom, Apa!” 

Nagyon óvatosan a felszedett padlórészhez cipelte az üvegeket. 

A vámpír nagyon gondosan és nagyvonalúan szerelte fel a laborját. Egy egész doboz impregnált asztalterítő-papírt talált. Nem szűrőpapír, de elég sok nedvességet felvesz. Leterítette az elsőt, és a nedves zagyot ráöntötte. 

„Eddig megvolnánk. És egyben.”