Bay City, Peter Hathorn lakása, június 27. kedd, 06:00, és Izrael, 16:00, helyi idő szerint

– Kicsit elgyötört vagy, kölyök! 

– Nem alszom jól, Kandúrka. 

– Az az én területem volt eddig… 

– Komolyan. Ezek a rémálmok… Kezdem azt hinni, hogy nem is rémálmok. 

– Hát akkor? 

– Idegösszeomlás. 

– Ne butáskodj! 

– Tényleg. Ma ébren és fényes nappal láttam Zaint. 

– Ez súlyos. Gyere haza! 

– Azt hittem, őt láttam. De igazából nem volt ott senki. Üres volt az utca… Kandúrka, te hiszel a kísértetekben? 

– Én mostanában a Vámpérokban hiszek… 

– Ne hülyéskedj! Láttam… Vagy nem láttam… Nem tudom. 

– Mindenre van természetes magyarázat. Láttál valakit, aki emlékeztet Zainra. 

– Kölyök, te valóban meg tudsz különböztetni két arabot egymástól? Vagy két akármilyen izraelit? 

– Ne hülyéskedj, Kandúrka! Úgy néz ki, hogy itt mindenki szőke és kék szemű… 

– He? 

– Orosz bevándorlók… 

– Ja. 

– Ma is azok a gyerekek… 

– Betegek? 

– Szerencsére nem. Csak a szülők… 

– Baj. Szegénykém… 

– Ezt nem lehet megszokni. Csak Zain hiányzott innen… Mondj valami vidámat! 

– Felvettek. 

– A Szolgálathoz? 

– Oda bizony! 

– Kandúrka, az Öreg behívatott? 

– Miért hívatott volna be? 

– Nem érdekes… Azt hittem. 

– Lora! – Hathorn elnevette magát. – Behívatott. Feladatot adott… 

– És? 

– És… Átmentem a vizsgáján… 

– Ne mondj többet! 

– Nem mondok. 

– Úgy örülök! 

– Az Öregnek tervei vannak velünk. 

– Tudom. De az még odébb van. Kandúrka, olyan büszke vagyok rád…