Bay City, Konténerkikötő, június 30. péntek, 21:42

A halk szárnycsapásokat hallotta meg először. Aztán csend lett, és valamivel közelebbről óvatos léptek halk surrogása hallatszott. 

Nem mert kikémlelni a raklap mögül, csak szorosabban fogta a lámpáját. 

Valami felsziszegett: szóróflakon összetéveszthetetlen hangja. 

Léptek, sziszegés. 

„Most szórja a szevót!” 

Még összébb húzta magát. A lépteknek súlya lett, kavics és szemét csikorgott, a sziszegésbe egyértelműen belevegyültek a porlasztott folyadék nedves felhangjai. 

A léptek a szomszéd raklaphalomnál torpantak meg. 

Sziszegés. 

A két lakótorony közötti hézagban magas, robusztus alak tűnt fel. Fekete kabátjának szegélye csaknem a betont söpörte, valószínűtlenül fehér kezében áramvonalas fekete szerkezetet tartott, mely mintha az alkarjából nőtt volna ki… 

Hathorn nem mert moccanni, csak a tekintetét emelte feljebb. 

A köpeny magas gallérja és hollófekete haj keretében a kézhez hasonlóan valószínűtlenül fehér, kifejezés nélküli profil vonult el a látóterében. 

Az alak megállt, a kéz felemelkedett, a köpeny meglebbent, sziszegés hallatszott, és a Vámpér kilépett a raklapok keretéből. 

Peter végighallgatta, ahogyan valamennyi székházmenti lakos megkapja a maga adagját. Akkor a lépések zaja megszűnt, azonosítatlan motoszkálás hallatszott a Fűrészes egykori lakótornya felől. Csend. A lépések sietősen közeledtek, a köpenyes alak újra elhaladt előtte, hogy a lépések három raklapnyival odébb újra megtorpanjanak. 

Deszkák nyikorogtak, valaki felnyögött, mintha nehéz súlyt emelne, aztán a léptek újra felhangoztak, de már súlyosabban, a beton hangosabban csikorgott alattuk. 

„Ez elkapta valamelyiket! Most viszi! És most védtelen!” 

Óvatosan lerázta magáról a szeméthalmot, felállt, és a ködben eltűnő alak után settenkedett. 

„Egek! Ez egy óriás!” 

Pedig ő is megütötte volna Nagy Frigyes gárdistáinak magassági mércéjét… 

Közelebb ért. 

Az óriás, vállán egy élettelennek tűnő emberi testtel, hallhatóan szuszogott. 

„Egy vámpír nem szuszog!”, gondolta Hathorn, és felemelte a rúdlámpát. Figyelmeztetés nélkül ütött, egyenesen az óriás halántékát célozta, de a vámpír valamit meghallhatott az utolsó pillanatban, mert emberfeletti gyorsasággal fordulni kezdett. Az ütés a homlokán érte, megtántorodott, halk, fájdalmas kiáltással ledobta emberi terhét, mellbe lökte az ütés sikertelenségétől meglepett Hathornt, és elszaladt. 

Peter a drótkerítésnek zuhant, és nem esett el, bár másodpercekig tartott, mire visszanyerte az egyensúlyát, és újabb tíz másodpercekbe, amíg felülkerekedett orvosi énjén, és a földön heverő hajléktalannal nem törődve arrafelé futott a ködben, ahová a vámpír menekült. 

Nem hallott lépteket, bár mintha szárnycsapások surrogása jött volna a ködből, egy konténer oldalának tompa dobszava. Arrafelé futott, nehezen kapkodva a levegőt, míg rá nem jött, hogy az álarc akadályozza a lélegzését. De nem merte levenni. Egy mély szippantás a szevóból a ma esti kaland végét jelentené. Lehet, az életének végét is. Futás közben szabad kezével a dereka felé kaparászott, és maximumra csavarta a pumpa szabályzótárcsáját. Nem elegendő, de könnyebben lélegzett, mint előtte. 

Eléugrott a konténerfal, párhuzamosan futott vele, amíg egy keskeny, alig méternyi széles benyílót nem talált. Egy konténer megdördült odabent, gondolkodás nélkül befutott, a lámpa fénye csak egy satnya alagutat vágott a ködbe, csak néhány négyzetmétert volt képes kivenni a tompa színekre festett fémlemez falak tagolt felszínéből. 

Dördülés. 

A lámpát a betonra irányította. Nem látott vérnyomot, pedig egy fejseb kegyetlenül kellene hogy vérezzen. 

„Nem erre jött! Elvesztettem.” 

Lelassult, megállt, visszafordult. 

„Megnézem, mi van a hajléktalannal…” 

Fentről hirtelen valami nagy és fekete zuhant rá, egy halottfehér kéz letépte az arcáról a maszkot, és a fekete szerkezet az arcába sziszegett. 

A szevo szaga volt az utolsó emléke.