Az őrök hangosan és zörögve elvonultak, a holnapi meccs esélyeit taglalva, kutyáik unottan kocogtak mellettük.
Kiszállt lapos fekete autójából, és úgy mozdult az éjszakában, mint az árnyék. Talán nem is volt egyéb. Annak kellett lennie.
Máskülönben hogyan is érné el a célját?
A várost eső áztatta, a nehezen véget érő nyári esők egyike. Hosszú, fekete Burberry esőkabátja feltűnés nélkül rejtette el alakját, a felhajtott magas gallér már néhány lépésről felismerhetetlenné tette lehetetlenül fehér arcát.
Nem is arc volt talán, csak halottfehér maszk.
A falak mentén haladt.
Mint az árnyék.
Nem félt. Még a városnak ezen a részén sem, a kikötőhöz közel, ahova jóérzésű ember még nappal sem igen teszi a lábát. A végtelenül hosszan elnyúló raktársorok között, ahol a kutyás biztonsági őrök csak kétszer teszik tiszteletüket egy éjszaka során, szigorú menetrend szerint.
És ő ismerte a menetrendjüket, talán még önmaguknál is jobban.
Csakúgy mint azok, akiknek az éjszakai nyugalma függött attól, hogy ismerjék azt a menetrendet, akiknek talán csak ez a kétes, olcsó mámorral könnyített és rémálmokkal terhelt éjszakai nyugalom maradt meg emberi életükből.
Az áldozatai.
Nem válogathatott. Ezek a konténerek között megbúvó, falak tövében heverő, raklapok alá behúzódó, éjszakára a prizmába rakott betoncsövekbe kúszó, kartondobozba takarózó roncsok. Mostanra már elhelyezkedtek szánalmas fészkeikben, benyakalták az olcsó szeszt, amely a mámort vagy a rémálmokat hozta el nekik arra a hat órára, amíg a járőr másfelé jár. Az őrök előszeretettel eresztették rájuk a kutyákat, rugdosták őket félholtra, gyakorolták rajtuk a gumibotok, tonfák és viperák helyes és hatékony használatát.
Ők azok, akik senkinek sem hiányoztak, senkinek sem hiányoznak, és nem is fognak hiányozni senkinek.
És elegen vannak ahhoz, hogy kielégítsék az ő igényeit.
A vérükkel.
Persze nem most. Még nem.
Ideje van a vetésnek, és ideje az aratásnak.
Az első, aki mindig a szakszervezet konténerházának eresze alá fészkeli be magát.
Ő lassan kész lesz arra, hogy vérét vegye. Ma megkapja a második csípést, és két hét múlva…
Középkorú férfi, de matuzsálemnek látszik a rendetlen szakáll és bozontos haj mögött, eldurvult arcbőrével és pórusos orrával. Ahogy alszik, ráncai valamennyire kisimultak – valamikor talán még jóképű is lehetett… De mindez őt nem érdekelte. Egészen közel elhúzta a tenyerét az alvó arca fölött. A hajléktalan arca megrándult, mintha áram ütötte volna meg, de nem ébredt fel, az olcsó gin, melyről a barna papírzacskóból kigurult üveg és az alvó szájából szivárgó összetéveszthetetlen bűz is árulkodott, megtette magáét.
„A láz elmúlt – gondolta. – Jöhet a második forduló!”
Az alvó sápadt bőrű keze élettelenül hever a test köré gyűrt kartonon. Sóvárogva méregette a kézfejen, a vékony bőr alatt az erek göcsörtös ága-bogát.
– Még nem – mormogta alig hallhatóan. – Ideje van a vetésnek…
Aznap éjjel megtalálta mind a húsz áldozatot, akik a másodig csípésre vártak.
Akik készen álltak rá, megkapták, akiknek még várniuk kellett néhány napot, várni fognak.
Mindegyikük csuklójára ráhúzta az olcsó, kínai selyemzacskó aranysárga behúzófonalát, melybe öt darab egydollárost rakott. Ha eddig kihúzták, most már életben kell maradniuk…
És meglátogatta a többit is, akik már megkapták az elsőt, de még nem voltak készen a másodikra, akik többnyire láztól vacogva hevertek vackaikon, félig eszméletlenül, a csípés erejétől és a szesztől. És pénzt hagyott nekik is, öt dollárt, vérvörös selyemzacskóban. A zacskóra rabszolgaujjak a szerencse ősi kínai írásjelét hímezték.
Volt, akiket nem talált meg.
De ez természetes, vannak, akik egyszerűen nem élik túl az első csípést. De ez is természetes, és az ő céljait szolgálja. A gyengék vére értéktelen…
Elégedetten szállt vissza az autójába. Elvégzett mindent, amiért jött, és még talált tucatnyi újat, akik természetesen megkapták az elsőt. És megkapták a pénzüket is. Az életük árát.
Kölcsönbe kapták. Az egyetlen tulajdonukra, önmagukra, melyre ugyan egyetlen bank sem adna hitelt, de amely nála biztos fedezet.
És megfizetnek majd kamatostul.
A vérükkel.
A hatvanhatos telep sarkánál hangosan és zörögve befordultak az őrök.
Beindította az elektromos motort, és a lapos, fekete autó csendesen, csak a nedves aszfalton hersegő gumik zajától kísérve elhagyta a raktárnegyedet.
Mint az árnyék.