Beér-Seva, Doda étterem, Dél-lzrael, Negev-sivatag, június 28. szerda, 20:02, helyi idő szerint

Jim jóféle New York-i zsidó humorát Peter valószínűleg értékelte volna, de Lorának kevés türelme volt hozzá a lelkileg kimerítő nap után. 

„Túl sok halál…” 

Kötelességtudóan reagált a viccekre, melyek – jól tudta – Jim részéről sem őszinték igazán, csak arra valók, hogy elfeledtessék vele a napot. Jim jó lélek, mediterrán szenvedéllyel és egy amerikai meleg érzékenységével… 

„Nem lehet neki könnyű itt… Nekem sem…” 

Beleturkált az ételbe. Nem a hagyományos zsidó konyha szürke ízei, hanem a Földközi-tenger melléki Izrael bonyolult növényi gazdagsága borította el ízlelőszerveit, de nem tudott jó étvággyal enni. 

„Túl sok halál…” 

– Mióta az eszemet tudom, minden évben volt madárkór… 

A hangos társaság a szomszéd asztalnál odavonzotta a pillantását. 

– …és sohasem volt komoly járvány. 

– Akkor miért zárta le a hadsereg a várost? 

– Nem tudom. Páran meghaltak… Igyunk! Lehet, hogy ez az utolsó! 

– Efa, te hülye vagy! 

De felemelték a poharukat, és jót húztak a borukból. Diákoknak látszottak a Ben-Gurionról… Onnan még senkit sem hoztak be. Biztonságban érezték magukat. Különben is, huszonévesen ki fél a haláltól? 

„Én… De hát maholnap harminc leszek.” 

– Rendeljek bort? Kóser… Finom. – Jim észrevette, hogy a szomszéd asztal felé mélázik. 

– Nem… Dehogy is. Hallod, miről beszélnek? 

– Hallom. – Jim arca elfelhősödött, aztán felderült. – Gyerekek. Tudod, az én népem Mózes óta a lelkiismeretével küzd. Most végre vigadunk. A halál árnyékában. 

– Csak nem Magyarországról származnak az őseid? 

– Nem. Miért? 

Lora felnevetett. 

– Volt egy magyar osztálytársam a koleszban. Ő mondta: „A magyar sírva vigad.” 

– Tudnak valamit. Tényleg ne rendeljek valami italt? 

– Talán egy sört. Illik ehhez a kajához? 

– Ezért ajánlottam a saksukát. Eheted mindenkor, ihatsz hozzá akármit. Nem sértesz hagyományt. 

– Akkor egy sört. 

Jim két sört rendelt a pincértől, aki úgy csoszogott, és szeme olyan világfájdalmasan kókadt lefelé, mintha népének valamennyi terhét hordozná a vállán. Az álmában és reggel látott pincér viszont egész este nem tűnt fel. 

Lora a bejárat felé nézett, és megmerevedett. 

Zain lépett a helyiségbe. 

Egyenesen feléjük tartott, keze eltűnt a zakója alatt, és bár a férfi nem nézett rájuk, Lora megfeszítette az izmait, és készült, hogy a földre vesse magát. 

Aztán Zain elment mellettük, és a mozdulatból egy suta, asztal mellé hajlás lett. 

Elvörösödve felegyenesedett. 

– Azt hittem, leejtettem valamit… 

Feltűnés nélkül Zain után fordult. A férfi leült az asztalához, elkapta a pillantását, és szélesen, sármosan rámosolygott. 

Lora szeretett volna elájulni. 

„Nincsenek kísértetek! Ha kísértet lenne, felismert volna. Kísérteties hasonlóság…” 

– Látom, akadt egy hódolód – jegyezte meg kajánul Jim. – Nekem se lenne ellenemre éppen… 

– Neked adom – sziszegte Lora. – Ha akarod, két darabban…