Bay City, Területi Járványügyi Központ, Igazgatási Épület, Északi Folyosó, június 19. hétfő, 09:45.

Peter Hathorn egyre nyomorultabbul érezte magát, amint egyre mélyebbre hatolt a Járványügyi Központ igazgatási épületébe. A laboratóriumi szárnyat már megszokta, végül is minden munkanapján legalább tíz órát ott töltött, de a bürokraták birodalmában minden alkalommal valami megmagyarázhatatlan kényelmetlenség fogta el. 

Pedig minden alkalommal nagyon kedvesek és segítőkészek voltak vele, szinte semmit sem kellett tennie a belépésekor, csak aláírni pár papírt, minden szépen elő volt készítve a lapos dossziéban, amit megkapott az első nap. Nem úgy, mint a kórházban. De valamiért hiányzott neki az a fajta lezserség. 

Ugyanazt a dossziét szorongatta a hóna alatt. Igaz, kissé megvastagodott: a Járványügyi Hírszerző Szolgálathoz benyújtott jelentkezésének anyaga is benne volt már. 

„A nevem Hathorn. Peter Hathorn" – próbálta elsütni magában, magáról az ostoba viccet, ami Lora nevével sokkal jobban hangzott. 

– Nem vettek fel. Eccerű. Nem voltam elég jó. De ezt miért a nagyfőnöknek kell bejelenteni? Vagy elkúrtam valamit? Ahhoz se kell a nagyfőnök. Burns bácsi simán kitenné a szűrömet. Szemrebbenés nélkül. De nem kúrtam el semmit… Lora. 

Éktelenül hiányzott neki a lány. 

Sohasem képzelte volna, hogy ennyire hiányozni fog. L. E. Lora Előtt. Mintha új időszámítás kezdődött volna az életében onnantól, hogy a járványos fojtogatás megoldása után a lány hozzá költözött. A magány, mely addig úgy rakódott rá, mint kagylóra a héja, minden pillanattal vastagabbra hízva, egyszerre megszűnt, és vele együtt hirtelen eltűnt a héj is. Ami egyben védőpáncél is volt. 

És, hogy Lora elment, ott maradt páncél nélkül. 

„Idő kellene, hogy újranőjön. De minek újranöveszteni, ha három hónap múlva megint le kell vetni? Mi a szart akar tőlem a nagyfőnök?” 

Lora a Szentföldre ment, Izraelbe, a Hírszerző Szolgálat gyakorlatán vesz részt. Rutingyakorlat, a frissiben kipattant madárinfluenza-járvány kivizsgálására. 

„Rutingyakorlat! Már eddig többen belehaltak ebbe a kitörésbe, mint az összes eddigibe kilencvenhét óta…” 

Lépései felgyorsultak. 

„Csak nem azért hívat a főkutya személyesen, mert Lorával történt valami? Ostobaság! Ostobaság…” 

Már szinte futott. 

Féltette a lányt. Az hiába nyugtatta, hogy a madárinfluenza nem terjed a hagyományos módon, és hogy mindig védőruhát fog viselni, ha a vírus közelébe megy, Peternek nagyon nem tetszett az egész. Nem féltékenységet érzett, egyszerűen csak félt, hogy elveszíti a lányt. 

Vagy így, vagy úgy. 

Ha egy ostoba betegség miatt veszítené el, azt valószínűleg nem viselné el, de ha valaki más, új, egzotikus, izgalmas és magánál értékesebb és vonzóbb valaki miatt, abba simán belebolondulna. Nem bízott magában, két év múltán sem hitte el egészen, hogy Peter Hathorn bármiféle vonzerőt is jelenthet egy olyan lánynak, mint Lora Banks. 

Azt zokszó nélkül eltűrte, hogy a lány hónapokat töltött Atlantában, a kiképző központban. Akkor szinte minden hétvégén találkoztak, és azok a hétvégék, mindig másik városban, újdonságukkal csak fenntartották a kapcsolat varázsát. De Loramama csak belföldi járatokra tudott kedvezményes repülőjegyet intézni, legalábbis minden hétvégére. Izrael egészen más tészta. 

Megtorpant a titkárság ajtaja előtt. 

„Dr. Nathan Stormwald, igazgató”, hirdette a névtábla az ajtókeret mellett. Meg egy csomó más nevet, melyek semmit sem mondtak neki. Egy éve dolgozott már a Járványügyben, és az érdeklődés teljes hiányával szemlélte a menedzsment tagjait. Stormwaldról legalább tudta, hogy világhírű járványügyi szakértő. 

Rendbe szedte a lélegzését, megköszörülte a torkát, és benyitott. 

A recepciós titkárnő íves pultján névtábla jelezte, hogy a termetes, de egyáltalán nem elpuhultnak tűnő fekete asszonyság neve Audrey DeSoto, méregzöld kosztümjén pedig egy másik, hogy szimplán Audrey. 

– Hi, Audrey! – kezdte Hathorn. – Az igazgató úr… 

– Hathorn doktor? 

– Igen, de… 

– A bal oldali folyosón végigmegy, balra fordul. Az igazgató úr már várja. 

Elrebegett valami köszönömfélét, és eloldalgott a folyosón. Micsoda katonás hang! 

A titkárnő csak rákacsintott, és fejével a nehéz, magas ajtók felé intett. 

– Nehogy kopogjon! – suttogta. 

Hathorn teljesen összezavarodva lépett az igazgató szobájába. 

Stormwald arcát, alakját messziről már ismerte. Az igazgató, nyomában egy titkárnak látszó alakkal, akinek Peter nem tudta a nevét, hetente végigviharzott a laborfolyosókon, láthatóan céltalanul, be-benézve csak a laborokba, többnyire senkivel nem váltva egy szót sem, csak oda-odavetve valamit a titkárjának. Hathorn nem értette ezeket a látogatásokat. 

A nagy ember egészen kicsinek látszott az íróasztala mögött. Mellényben, görnyedt háttal ült a számítógépe felé fordulva: inkább hivatalnoknak látszott, mint tudósnak. Egy pillanatra Hathorn felé kapta a fejét, azután folytatta a képernyő tanulmányozását. 

– Üljön le, fiam! Mindjárt végzek ezzel… 

Peter lehuppant a kényelmesnek tűnő és valóban kényelmes borvörös bőrfotelba, térdére fektette a dossziéját, rátette a kezét, és szórakozottan tanulmányozni kezdte Stormwald gyűrött profilját. Az igazgató minden emberi mérce szerint igencsak rusnyának számított, talán még egy makákó anya sem találta volna igazán szeretetre méltónak, s ezen nemigen javított az a ritkás, vörös szőrcsimbók sem, melyet haj gyanánt viselt. 

Az idő telt, és Peter kínjában a dosszié sarkát kezdte morzsolgatni. 

„Ha tényleg Lorával történt valami, megetetem vele a számítógépét!”, határozta el. 

Abban a pillanatban az igazgató feléje fordult, és szúrós pillantást vetett rá. 

Hathorn elvörösödött. 

– Hívatott, uram… – makogta. 

– A patológus, aki titkos ügynök akar lenni… 

– Nem a dolog romantikus vonulata érdekel, uram… 

– Vonulata? 

– Vonulata – ismételte Peter elszántan. 

– Lorának valami baja esett? 

– Banks kisasszonyra gondol? Miért esett volna baja? 

„Kisasszony! Milyen régimódi alak”, gondolta megkönnyebbülve Hathorn, miközben buzgón magyarázkodott. 

– Csak mert hívatott, uram… Nem tudom, mi más okból kellett volna jönnöm. Ha elutasítják a jelentkezésemet, arról írásban értesítenek… 

A majomszerű arc vicsorgó maszkká torzult, Hathorn csak késve jött rá, hogy az arckifejezés a mosoly megfelelője akar lenni. Tétován visszamosolygott. 

– Uram? 

– Nem Banks kisasszony miatt hívattam. Éppenhogy a jelentkezése miatt… 

– Nem értem, uram. Elutasítottak? 

– Nem utasították el. De mielőtt én jóváhagyom a döntést, tudnom kell, hogy igazán alkalmas-e arra, amire vállalkozik. Nehogy mindkét felet csalódás érje. Életveszélyes csalódás. 

– Nem értem, uram – húzta az időt Hathorn. „Éppen te döntesz? Felülírod az atlantai központ határozatát? Valami nem tiszta…”, töprengett. – Újabb teszten kell átesnem? 

– Valami olyasmi – vicsorodott el újra Stormwald. – De előbb elbeszélgetünk. 

Peter nyelt egyet. Kezdte nagyon nem szeretni a helyzetet. Gyűlölt minden antidemokratikus szituációt. Gyűlölte az egyszemélyes, diktatórikus döntéseket. Gyűlölte a hierarchiákat. Az orvosi karban szerzett tapasztalatai csak erősítették a gyűlöletét. 

– Miért ment patológusnak, fiam? Miért nem valamelyik divatos és jobban jövedelmező szakterületet választotta? 

– Mert gyógyítani akarok, uram. És Bay Cityben a patológus a kórház teljes bevételéből részesül… 

– Egyszóval a pénzért. De hiszen maga kansasi, fiam! A belgyógyász gyógyít, a sebész gyógyít, a specialisták gyógyítanak… 

– Most már nem akarok visszamenni Kansasba, uram. A gyógyításra visszatérve, a betegség ismerete nélkül a belgyógyász és a specialisták is tehetetlenek, legfeljebb vaktában érhetnek el részsikereket. A sebészek sem lennének olyan magabiztosak, ha nem lenne anatómia… 

– Szóval a patológia az orvostudomány csúcsa? 

Hathorn megsértődött. Érteni vélte, mire megy ki a játék. 

– A patológiát az orvostudomány mostohatestvéreként kezeli. De szerintem igazából az anyja. Nem értem, mi köze ennek a jelentkezésemhez, uram? 

Stormwald mintha meg sem hallotta volna a kérdést. 

– Miért lépett át a Járványügybe? 

„Ha én azt tudnám!”, gondolta kajánul Peter. 

– Valami oknál fogva nem kaptam meg az ígért patológusi rezidenciát a kórházban, uram. 

– Szóval megsértődött, és otthagyta az egészet? Megértem. Mellesleg rengeteg előnye van, ha a Járványügyben dolgozik az ember. 

„Mit akar ez? Miért gyötör? Az elkötelezettségemet vizsgálja?” 

– Való igaz, nem esett jól, hogy nem teljesítették az ígéretüket, de ha megsértődtem volna, nem vállalnék időnként még most is ügyeletet az itteni munkám mellett. És nem töltöttem volna még hónapokat az ottani kutatás befejezésével. Lora az érdeklődésemet a járványügyi patológia és a molekuláris módszerek felé fordította, és amikor a pozíciót itt meghirdették, mindketten örültünk a lehetőségnek. – Vállat vont. – Nem hiszem, hogy Lora kedvéért döntöttek volna amellett, hogy felvesznek a Központba. 

– Tehát azért lépett be hozzánk, hogy a barátnője közelében lehessen? – Stormwald láthatóan nem érzékelte a Peterben gyűlő feszültséget. 

„Nem, uram. Azért, hogy a közeledbe férkőzzek, és agyonverjelek egy levélnehezékkel!” Peter egy csapásra megnyugodott. Valami játék folyik, és amíg nem ismeri a szabályait, jobb, ha a legkisebb ellenállás irányába halad. 

– Mint mondottam, uram, Lora az érdeklődésemet fordította ebbe az irányba. Természetesen jó, hogy együtt jöhetünk be reggel, és együtt ebédelhetünk, de ezeken kívül nemigen kerültünk kapcsolatba napközben, különösen azután, hogy kiképzésre ment Atlantába. 

– Tehát csak azért jelentkezett a Hírszerző Szolgálathoz, hogy követni tudja a barátnőjét. 

„Ráhibáztál, vén majom!” 

– Bevallom, uram, ez is közrejátszott. De leginkább az a tény, hogy a járványügyi patológia szempontjából a legérdekesebb esetek náluk fordulnak elő. És azt hiszem, égető szükségük van patológusra. Ezen kívül az a kis kaland az arabokkal mindkettőnknek azt bizonyította, hogy hajlamosak vagyunk, hm, érdekesebb terepmunkát végezni. 

Stormwald furcsán felmekegett. 

– Terepmunkát, fiam? 

– Nem tudom, mi egyébnek nevezzem, uram. 

– És azt hiszi, alkalma lesz efféle, „terepmunkára”? 

– Remélem, nem, uram. Mint mondottam, a dolog romantikus vonulata nem igazán érdekel. 

– Vonulata! – mekegett föl Stormwald megint.  

– Úgy tudom, a Járványügyi Hírszerző Szolgálatnak semmi köze a hírszerzéshez. – Hathorn nem zavartatta magát. – Egyszerű adatgyűjtést és feldolgozást jelent járványügyileg forró helyekről, helyeken. 

– Érdekes – jegyezte meg Stormwald, láthatóan magának. – Szóval ez az elképzelése a jövendőbeli munkájáról? Érdekes – ismételte. – Mához egy hétre, ugyanebben az időben várom az irodámban! Addig kérem, fogalmazza meg, mi jut az eszébe erről a két kifejezésről: „fehérje-szplájszing” és „intein”. Nem tudományos elemzést várok, arra minden balfasz képes. Engedje szabadon a fantáziáját! 

Stormwald egyetlen további hang nélkül visszafordult a számítógépéhez, és száját összecsücsörítve folytatta azoknak a valamiknek a tanulmányozását, amelyeket a képernyő polarizációja miatt Peter nem láthatott. 

„Lefogadom, hogy valamit játszol, vén majom! Fekete macska? Madzsong? Passziánsz? De velem nem fogsz! Baszd meg az inteinjeidet, akármik is azok! Összeszplájszolom én a fehérjéidet egy baseballütővel!” Hathorn magában fortyogva felállt, és kisurrant a szobából, amikor megértette, hogy vége a találkozásnak. „Kihallgatás, he? Vén náci majom! Utálom a hétfőt.”