Bay City, Városi Kórház, Patológia, június 24. szombat, 18:48

Peter abban a pillanatban mindig elfeledett mindent, ami a Járványügyben történt, amikor belökte a Patológia kopott lengőajtaját a Városi Kórházban. Ha Stormwald egy itteni ügyeletben lepi meg kedves kérdéseivel, valószínűleg nem hadovál olyan magabiztosan a megváltozott érdeklődésről, és arról, hogy nem csak Lora kedvéért hagyta el a Kórházat. 

Persze az is igaz, hogy nem kapta meg a beígért rezidenciát. 

„Én se adnám olyannak, akinek oda van tetoválva a homlokára, hogy balek.” 

Csak egy balek tölt minden hónapban legalább egy hétvégét ügyeletben a Városi Kórház Patológiáján, amikor a többiek bárokban lógnak, vagy a családdal készülődnek a másnapi mókára a tengerparton. 

Igaz, ami igaz, az ő egyszemélyes családja Atlantában töltötte ugyanazokat a hétvégéket, és ezerszer jobb volt összeroncsolt tetemeket vagdosni a boncteremben, mint otthon várni a semmire az üres lakásban Pereccel. Mellesleg az ügyeletek nem kevés pénzt hoztak… 

Amire Peter nem túlságosan fejlett önérzetének nagy szüksége volt a Lorával folytatott viszonyban. A lány gazdagsága nyomasztóbb volt, mint lehengerlő szépsége és intellektusa. 

Az előtér üres volt, a boncteremből dühödt mormogás jelezte, hogy Bait kolléga az utolsó pillanatban kapott be valami halaszthatatlan esetet. 

A halaszthatatlanság ezen a helyen természetesen valami bűntényt jelentett. 

Belépett a boncterembe, Bait nem annyira dühösnek, mint inkább izgatottnak látszott. 

– Szeva, Peter! Gyere, ilyet még nem láttál! 

– Mi van? – Hathorn automatikusan kesztyűt húzott. 

– Az ürge elvesztette az összes vérét! 

– Ahhoz képest eléggé egyben van… 

– Hát ez az! Nem lőtték szitává, nem esett bele a szecskavágóba, de még csak nem is ment át rajta egy kamion. Ami azt illeti, alig találtam rajta külsérelmi nyomot. Legalábbis frisset. 

Peter megbámulta a hulla szokatlanul sápadt arcát. Valamiképpen ismerős volt, de nem tudta hova tenni. A régi sebhelyektől összekaszabolt arc iszonyatosan eltorzult, az arckifejezés arra vallott, hogy halála előtt rettenetes fájdalmai lehettek, vagy borzalmasan megijedt. Vagy mindkettő. 

– Mondjad már! 

– Nem tudok sokat mondani. Csak a nyakon találtam valamit, ami szúrt sebnek látszott, de amikor komolyabban megnéztem, kiderült, csak az ütőérig hatolt, helyesebben az ütőérbe. 

– Úgy azért el lehet vérezni… 

– Nézd csak meg! Nem roncsolt seb, szépen összezárult, mint vérvétel után. Mivel lóvérvételi tűvel szúrták! 

– Nem. 

– De bizony. 

– Úgy nem lehet elvérezni. Hamarabb bealvad az egész. 

– Pedig nem ez történt. Nézd csak meg a belső szerveket! Az ürge valóban elvesztette minden vérét. 

– Ez lehetetlen! Öt liter vér így nem folyik el… 

– Nem is elfolyt. Szerintem kiszívták… 

– Marhaság! 

– Szivattyú nélkül így nem lehet valakinek a vérét eltávolítani… 

– Szivattyú? 

– Szivattyú. 

– Egy pillanatig azt hittem, valami vámpírsztorival akarsz megetetni… – mondta Peter, és halovány megkönnyebbülést érzett. 

– A francba! Hogy az nem jutott eszembe! De a vámpírizmus marhaság. Szivattyú nélkül ezt nem lehet megcsinálni… 

– Véralvadásgátló is kell – töprengett Hathorn. – Legalább egy tonna… 

– Véralvadásgátló? Peter! Te zseni vagy! 

– Mi van? 

– A kapillárisokból nem olyan egyszerű kiszívni a vért, még pumpával sem. Ha az ürge kapott valami véralvadásgátlót, akkor a tüdőkapillárisokban maradt vér még mindig nem alvadt meg, és a szer elvileg kimutatható. 

– Kiváló. Tartom a vedret. 

– Éppen kérni akartalak. 

– Majd én befejezem. – Peter kegyes hangulatba került Bait bókjától. A kolléga még viccből sem mondott soha, semmi dicsérőt. És a kapillárisokban a vér vidáman folydogált, még csak be sem sűrűsödött, mint ahogy ilyenkor illene. Ha van benne valami, meg lehet találni. Tudta, hogy Bait kíváncsisága csak a hogyanig terjed, a ki és miért már nem igazán érdekli, de az ebből származó információval a zsaruk talán megtalálják a választ azokra a kérdésekre is. Végül is mindkettőjüknek elég lesz a rendőrségtől kapott válasz. Nem vágyott arra, hogy megint valami lehetetlen és veszélyes bűnügybe bonyolódjon. – Neked még meg kell írni a jegyzőkönyvet is. 

– Kösz. – Bait a gyűjtőkonténerbe dobta a kesztyűit. 

– Egyébként hogy került ide az ürge? 

– A Sacramento Avenue és az Euclid B közelében szedték fel egy sikátorban. A Szakszervezeti hálóinge volt rajta, a kezén infúzió nyoma, gyanítom, valahogyan tőlük került oda. Kétlem, hogy félmaratont futott volna odáig, szerintem inkább csak ledobták a szemét közé… így ugyan nehéz megállapítani, de valószínűleg ma hajnalban. 

– A Szakszervezetiben szívták volna le a vérét? 

– Ott legalább a technika meglenne hozzá. De miért tették volna? 

– Bizony, a motiváció mindig nehéz kérdés… 

Hathorn felvihogott. 

– Bosszút akartak állni rajtam, mert odavittem nekik Mrs. Contraint… De elhibázták, te kaptad… 

– Mi van? 

– Csak hülyéskedek. Bevittünk nekik egy fertőzött hajléktalant… – Peter elsápadt, elhallgatott. Már tudta, hogy a teljes vértelenségében a rozsdamentes acélteknőben fekvő páciens kicsoda. Nyelt egy nagyot. – Tényleg hülyeség. 

– Azért sohasem mentél a szomszédba. – Bait nagylelkűsége a jegyzőkönyvezés említésére láthatóan elmúlt. – De legalább szerencsés hülye vagy. Na, megyek naplózni. Lenne csak nekem olyan adatszemüvegem! 

– Lehet kapni… 

– De azt a szoftvert nem, amit ti használtok… 

Bait igazán hálátlan alak. Azt a tippet sem köszönte meg, amivel most kábé negyedóra alatt átteszi a diktafonja felvételét, aztán eltűz haza… 

És otthagyja őt a Vámpér áldozatával! 

Mert attól a pillanattól kezdve, hogy a felismerés átcikázott rajta, Peter szentül hitt a Vámpér létezésében. 

Komolyan nem igazán tudott gondolni rá, Mrs. Contrain szóhasználatát nem tudta kitörölni az agyából, de beleborzongott a lehetőségbe. A nyugati part unatkozó gazdag aranyifjai és lányai között már évtizedek óta divatozott a vámpírkultusz. Általában csak külsőségekben és hamis pózokban mutatkozott meg, de hallott meséket, amikor a dolog pszichiátriai, sőt rendőrségi esetté eszkalálódott. 

„Eszkalálódott. Hogy beszélek?” Megrázkódott. 

„Valaki túl komolyan vett egy pózt. Megesik. Remélem, hamarosan megtalálják.” Visszafordult a halotthoz, akit többé nem John Doe-nak hívtak, hanem Randy Williamsnak, ahogy azt tegnap reggel megtudták Spottyval, amikor a szomorú szemű doktornő felhozta az altatásból. Nem emlékezett, hogy találkozott volna bárki említésre méltó idegennel, de váltig erősködött, hogy a Vámpír harapta meg előző szombaton, és mielőtt a láztól eszméletét vesztette, éppen a rendőrökhöz indult, hogy feljelentést tegyen… 

Spotty akkor hallott először a Vámpírról, és látszott rajta, hogy a természetfeletti megfontolásokon túllépve esetleg a fertőzés forrását lássa az állítólagos vérszívóban, de azon a ponton elveszítette érdeklődését a sztori iránt. 

– Vámpír, az rendben van, gyakornok – magyarázta később. – De a mese ott sántít, hogy az emberünk a zsarukhoz indult. Az ki van zárva. Még lázasan sem. És az ilyesmi negálja az egész anamnézis valóságtartalmát. A tanúktól kapott információt mindig alaposan mérlegelni kell, különösen, ha pont a betegről van szó. Sokszor lázas delíriumokból kell kihámozni az igazságot… 

„Spotty a nagy tanító! Kíváncsi vagyok, mit kezd majd ezzel az infóval.” 

Visszarakosgatta és elrendezte a vértelen belső szerveket, és kezdte összevarrni a felnyitott mellkast és hasüreget. Nem sikerült túl szépen, de nem is igyekezett egy plasztikai sebész gondosságával dolgozni. A Drótost nyilvánvalóan senki sem fogja felravatalozni, még temetést se kap a szerencsétlen, bedózerolják majd egy kanalas Bobcattel az illegális bevándorlók temetőjében, a Cortezen túl… 

Éppen végzett a koponyával is, amikor a szolgálati mobilja rezegni kezdett a zsebében. Ha szálon van az ember, nincs hétvége, júliusnegyedike vagy szentkarácsony. Ledobta a kesztyűket, előkaparászta a makacsul zizegő gépezetet, és felcsapta a fedelét. 

– Spotty. 

– Mi a helyzet, Spotty? Kifogyott a fánk? 

– Ne hülyéskedj, gyakornok! A páciensünk meglépett a Szakszervezetiből! Ez mostantól vörös vonalas ügy! 

– Ne fújj riadót, ember! A Drótos itt van velem. 

– Mit beszélsz? Hol? 

– Itt, a boncteremben, a Városi Kórházban. És egészen halott! 

– Mi történt? 

– Gyere ide, majd meglátod! Ha elmondanám, úgyse hinnéd el!