Bay City, Első Vonulat, július 2. vasárnap, 11:33

Hathorn nem emlékezett, mennyi időt töltött üres tekintettel maga elé bámulva. 

Órákat? Perceket? 

A vámpír determinisztikus őrülete, a megváltoztathatatlanság meggyőződése hozta rá a mentális stuport, és csak… 

„Órákig? Percekig?” 

…sajgó háta rázta fel a szellemi bénultságból. 

Elmosolyodott. 

„Nincs az ráírva, hogy kinek az antitestjeit küldte a jövőbe ez a félresikerült vámpír! A Küldetést teljesítette, de hogy kié volt a legerősebb antitest az alanyok közül, azt jelen pillanatban maga sem tudja! Schrödinger macskája lettem, életben is vagyok, és meg is haltam! Legalábbis a kísérlet végéig. Semmi sem biztos. Nézzünk csak széjjel még egyszer!” 

A vámpír gazdag volt, és igen óvatos, láthatóan nem akart kifutni semmilyen vegyszerből, a puffer- és reagensoldatok szinte köbméterszám álltak a munkaasztalok alatti szekrényekben. Kinyitott mindent, és valamennyi előforduló vegyszerből egy üveggel kirakott az asztalra. 

„Szar, ártalmatlan vizes oldatok! Ezüstnitrát! Ha akarnám, beezüstözhetném az egész labort ennyivel… Gazdag, felfuvalkodott pöcs!” 

Elkeseredésében ábécérendbe rendezte az üvegeket. 

Végignézett a soron, és szélesen elvigyorodott. 

– Az ördögbe! Vámpér! Véged van! 

Hathorn nem utálta mindig a kémiát. 

Kiskamasz korában apja irányította a minden fiúgyerekben megbúvó piromániást az ellenőrzött reakciók felé. A kísérleti eszközökben fogva tartott pusztító energia felszabadulását mindketten ugyanazzal a kíváncsisággal és megelégedettséggel figyelték a pincében berendezett laboratóriumban. 

A házat sohasem robbantották fel együtt, de a Kansasi Államrendőrség tűzszerésze egy éjjel olyan pusztító energiával került szembe, egy moziban hanyagul „ottfelejtett” cipősdobozba rejtve, melyet nem tudott ellenőrzése alatt tartani. 

Peter a temetés után módszeresen lerombolta a laboratóriumot, és a kémiából igyekezett csak a dolgozatokhoz, felvételikhez és vizsgákhoz elegendő részt megtanulni. 

„De ahhoz már késő volt, hogy elfelejtsem, amit tőled tanultam! Kösz, Apa!” 

Visszapakolta az üvegeket a helyükre. Kettőt kint hagyott, és kedvtelve nézegette őket. A hasas üvegek, ahogyan ábécérendben egymás mellé kerültek, úgy álltak ott, mint a remény barna és áttetsző szobrai. Helyes, piros címkével. 

Ezüst-nitrát és nátrium-azid. 

„És tényleg van belőlük legalább egy köbméter! A jó öreg meséknek igaza lesz, ha minden sikerül, ezt a vámpírt az ezüst öli meg!”