Bay City, Szakszervezeti Kórház, Fertőző Osztály, június 19. hétfő, 13:04

A Kikötői Dolgozók Szakszervezeti Kórháza jobban volt eleresztve, mint a Városi Kórház – a Fertőző Osztály legalábbis. Hathorn azt már megtanulta, ennek egyik fő oka, hogy szükség esetén az egész karanténállomássá alakítható. 

A beteg már nyomorultabbul festett. Egyrész a mumpsztól feldagadt mirigyei idegenszerűvé puffasztották sebhelyes arcát, másrészt az alkohol-elvonási tünetek a fertőzés okozta lázzal kombinálva egészen pergamenszerűvé szárították a bőrét. Az elkábult férfi rendszertelen lélegzetvétele csak fokozta a hátborzongatóan valószerűtlen hangulatot. 

„Mint egy istenverte b-kategóriás orvosi horror…” 

– Tőle ugyan nem tudunk meg semmit. 

– Nem is azért jöttünk, gyakornok! – nézett rá Roberts rosszul imitált szigorral az adatszemüvege mögül. – Mintákat veszünk, vírustitert nézünk a szérumból, ellenőrizzük azokat az állítólagos tűszúrásokat, kikérdezzük a felvételező orvost meg a nővéreket. – Spotty értett ahhoz, amit csinált. Miközben beszélt, elnehezült testétől nem várt fürgeséggel nyitotta szét a mozgólabor alumíniumbőröndjét. Ami a bőröndben volt, azt szinte bármelyik afrikai ország szinte bármelyik kórházának mikrobiális laborja megirigyelte volna. A biológiai terror álmát kergető – nem okvetlenül afrikai – országok vezetői pedig csinos kis vagyont adtak volna a bőrönd tartalmáért. Az ugyanennek az álomnak a megvalósulásától rettegő honatyák nem fukarkodtak, ha a Járványügy került eléjük, mint költségvetési tétel, így állandóan a gyorslaborhoz hasonló ketyerékbe botlott a Központban. 

A dolog rosszabb része az volt, hogy meg is kellett tanulni használni őket… 

Peter tehát megtanulta, hogy a gyorslaborban szó sincsen a kórokozók hosszadalmas felnövesztéséről, és obskúrus hisztológiai analízisekről. A fehérjecsiptechnológia azonosításra és a titer megállapítására tökételesen megteszi. Ha részleteket akarsz, arra ott a központi labor. 

Sóhajtva felvette az adatszemüveget a beépített kamerával, és a bal füle fölé kanyarította az audioegységet. 

– Peter Hathorn. Tizenhárom óra tizenegy. Húsznullahét-ötszáznegyvenhatos esetszám. Rögzítés indul. 

Roberts készült vért venni az álmában is nyugtalanul rángatózó betegtől, de ez a veszedelmesen kirajzolódó vénák ellenére sem tűnt egyszerűnek. A legkézenfekvőbb helyeket gennyesedő gyulladások tették használhatatlanná. 

– Pete, nézd meg ezt! 

Hathorn közelebb hajolt. A gyulladások egyértelműen pontszerű sebek köré koncentrálódtak. 

– Láttam elég junky karját. Mindegyik szanaszét volt szúrva, de még a legrohadtabb esetben se volt így elfertőződve. Mi van a másikkal? 

A hajléktalan jobb karja tiszta volt. 

– Nem látok tűnyomokat. 

– Valójában itt sincs sok. Ahogy a jelentés mondta, kettő. – A UMPC vezérlőjével ráközelítette a kamerát az alvó karjára. – Az egyik régebbi, a sebhely maga már behegedt volna, ha a páciens nem kaparja le újra meg újra. A gennyes fertőzésnek valószínűleg ez az oka. Ezért gyulladt be a másik szúráshely is, ami nem lehet régebbi kétnaposnál. 

Roberts megkerülte az ágyat, és hamarjában leszívott három cső túlságosan is sötét színű vért. A többi testváladék mintavételét nagyvonalúan Peterre hagyva. Hathorn nem tiltakozott, ez az egész az ő szakterülete. Miközben szinte automatikusan levette a mintákat, lehívta a Központ adatbázisából a mumpszra vonatkozó állományt. 

A retinájára vetített adatok a semmiben lebegtek, de a Központba belépése óta már volt alkalma megszokni hasonló hájtek kütyüket. Igazság szerint, szabálytalan vagy nem szabálytalan, a szemüveget többször is használta a Városi Kórház patológiáján is, a sárga irigységet kiváltva Bait kollégából. Amíg az orrváladékkal bíbelődött, még a globális ememer iniciatívát is megtalálta. 

„Jó pap hóttig tanul.” Elégedetten gondolt arra, hogy a himlő és a polió után a rózsahimlő, a kanyaró és a mumpsz is világméretben felszámolt betegségek lesznek. 

De addig még itt van nekik a saját mumpszosuk. 

Főleg az a valaki, akitől elkapta. 

– Valóban mumpsz, és a szérumtiter nem is túlságosan magas – mondta Roberts, aki közben megetette az analizátorral az egyik mintacsövet, és már az elemzés eredményeit is lehívta a szemüvegére. – Azt hiszem, ha nincs a szeszkó, simán kihordja lábon, és sohasem találkozunk vele. – Kezdte összecsomagolni a mobil labort. – Itt már nem leszünk okosabbak, addig legalábbis, amíg a delirium tremensnek vége nem lesz. Hogy állsz? 

– Én kész vagyok – válaszolta Peter, és becsúsztatta az utolsó mintavételi lemezt is a folyékony nitrogénes tárolókonténerbe. – Hogyan tovább?