A P.sz. 3714. évben, Darton első havának hatodik napján Erionban esteledett. A lenyugvó nap aranyszín hidat vont a kikötő vizére. Úgy tűnt, mintha egy bolond isten szórta volna kincseit Nyugati-óceán nyugodt öblének tükrére, a hullámokon úszó nyomorúságos bárkákra, a köztük lebegő döglött halakra és a vegyes szemétből egybesodródott szigetekre.
Radano Brannad az Enrawell Csillaga legfelsőbb szintjén üldögélt, meghitt dolgozószobájában. Az ablakokat szélesre tárta, hogy a friss levegő átjárhassa a nyári hőségben alaposan felmelegedett helyiséget. Hatalmas íróasztalán váltók és értéklevelek halmai hevertek, keze ügyében nehéz, takaros oszlopokba rendezett aranypénzek sorakoztak. A shadoni elmélyülten számolt, így észre sem vette, hogy könnyű, nyári vászoningének könyökét tintafoltok és a hőségben megolvadt pecsétviasz pacái piszkították be. Ha azonban tudott is volna erről, akkor sem törődött volna vele; a keze ügyében lévő iratok közül még a legcsekélyebb értékű is ért annyit, hogy akár egy nagyobb takácsmanufaktúrát is megvásárolhasson. Akár a takácsokkal együtt is.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy ajtaja előtt heves vitába kezd két ember. Fülelni kezdett. Odakint Actren, a felföldi világcsavargó magyarázott egyik testőrének, a vaskemény Gerthardnak, aki egykedvűen válaszolgatott neki.
– Radano úr világosan megmondta, hogy senki nem zavarhatja. Amíg tehát nem ad engedélyt, hogy bárkit is beengedjek, addig felőlem lehetsz akár őfelsége személyes futára is, de tőlem akkor is éhen is halhatsz itt, az előtérben.
– Mit nem értesz azon, hogy én a személyes üzlettársa vagyok, te keményfejű vénember? – makacskodott felháborodottan a felföldi.
– Radano úr számos udvariatlan üzlettársának törtem már csontját, mielőtt kihajítottam volna őket az utcára – felelte egykedvűen a meglett testőr. – Azt javaslom, várakozz tovább, hogy hosszú életű lehess ezen a földön!
Bár a kalmár füleinek kedves volt, amit hallott, végül nagyot szusszanva feltápászkodott kényelmes karosszékéből, az ajtóhoz sétált.
– Hagyd, Gerthard, hadd jöjjön be! – intett leereszkedően Actren felé. – Jobb a békesség. Ha megharagítod, még a végén akkora lyukat beszél mindkettőnk hasába, hogy azonnal elvérzünk.
A testőr közönyösen félreállt az útból. Actren diadalmas pillantást vetett rá, majd Radano nyomában a dolgozószobába ment. A kalmár némán az íróasztal előtt álló magas háttámlájú szék felé intett, majd helyet foglalt iratai mögött. Gondosan belemélyedt papírjaiba és rövid töprengés után elővette azt a lapot, amelyre az utolsó számvetés végeredménye került.
– No, mennyi a vége, cimbora? – kérdezte izgatottan Actren, miközben előredőlt ültében.
Radano Brannad egy szót sem szólt, csak társa elé tolta a papírlapot és mutatóujja körmével megkocogtatta az aljára írt számot. Actren megnézte, majd hitetlenkedve megdörzsölte a szemét és közelebb hajolt a friss tintaszagú jegyzetlaphoz. Amikor megbizonyosodott róla, hogy bizonyosan jól látja, mennyi a végeredmény, elismerően füttyentett.
– Szép summa! – biccentett. – Ezen osztozunk?
– Nem, ez már a fele. Ennyi a te részed. Mielőtt megkérdeznéd, elmondom, hogy jóféle hazai aranyakban számoltam, nem kell szekérderéknyi el-sobirai rézzel bajlódnod.
Actren del Cioran hátradőlt székében és eltöprengett.
Több pénz volt ez, mint amennyit valaha is látott. Ha jól sáfárkodik vele, tetszése szerinti birodalomban vásárolhat belőle grófi címet a hozzá való birtokkal együtt, és élete végéig nem lesz gondja többé semmire. Szegényebb országban akár tartományúr is válhat belőle ennyiből, aztán meg akár... Továbbszőtte gondolatait, őrült és bölcs tervek fordultak meg a fejében, de hamar rájött, hogy valami nagyon-nagyon furcsa dolgot érez, ha frissen szerzett vagyonára gondol. Semmit.
Amikor ismét felnézett, látta, hogy egy pohárnyi hűvös, vízzel kevert fehérbor áll előtte.
– No, és most mihez kezdesz, taknyos? – kérdezte Radano.
– Azt hiszem... – kezdte lassan Actren – kimarkolok belőle néhány száz aranyat. Annyit, amennyit még el tudok képzelni. A többit pedig Domvik egyházának adományozom. Építhetnek belőle például három-négy pompás árvaházat, vagy effélét. Csak annyit kérek majd cserébe, hogy ne rólam nevezzék el.
– Nemes terv – nyugtázta elgondolkodva a kalmár. – Nem mintha magyarázattal tartoznál nekem, de miért tennél így?
– Azért, mert láttam már, hogy létezik annyi pénz, ami tönkreteszi az embert. Gyáva vagyok én ahhoz, hogy ekkora összegeket kezeljek. Csak bajt hozna rám. És te mit teszel, vén gazember? Megvásárolod talán Erion trónusát?
– Domvik őrizzen meg ettől az őrültségtől! – rezzent össze Radano Brannad. – Más terveim vannak. Van itt egy félbolond hajósember, aki hajózható csatornát építene az óceán és a Gályák tengere közé... Úgy gondolom, nem akkora ostobaság, mint amekkorának elsőre hangzik. Ha beszállok csendestársnak, még megmarad nekem a jutalékom majdnem nyolcvanhárom percentje, abból pedig tapintatosan bevásárlóm magam néhány jövedelmező vállalkozásba – mondta, és elmélyülten turkálni kezdett jegyzetei között. – Van itt még egy shadleki gyémántbánya, egy toraniki dohányültetvény, egy al-abadanai bank, egy tiadlani nyomda, egy erigow-i fegyvermanufaktúra... Mindegyik esetében megfelelőnek tűnik a kockázat és a várható haszon aránya.
– Nos hát... sok szerencsét kívánok mindhez! – mosolyodott el Actren. – Én viszont mennék is.
– Domvik kísérjen utadon téged is, taknyos! – mondta Radano, majd kezet ráztak. A fiatalabb shadoni az ajtó felé indult, de amikor a kilincsre tette a kezét, hirtelen megfordult.
– Jut eszembe! Mi történt végül az erenivel és a boszorkánnyal? – kérdezte.
– Hogy velük? – hökkent meg a kalmár. – Miért érdekel ez téged?
– Csak puszta kíváncsiságból kérdezem – vonta meg a vállát Actren. – Gondolom, alaposan utánanéztél, elvégre nem vallana rád, hogy elvarratlan szálakat hagyj magad után.
– Tévedsz, barátom. Megpróbáltam ugyan megbízható forrásokat találni, de úgy ítéltem, hogy nem éri meg. Ha érdekel, elmondhatom, mit derítettem ki, de sokra nem mész vele.
– Hadd halljam! – mondta Actren, és öklével maga elé csapott a levegőbe. – Mondd csak, nem kell sietnem! A magamfajta dúsgazdag úriembernek tömérdek ideje van.
– Nos . . . – kezdte a kalmár, és egy díszes pergament vett elő íróasztala fiókjából. – Ez egy dekrétum Alidax új úrnőjének trónra lépése alkalmából. Azt írja benne, hogy elődjét a szeretője, Iglat Berval gyilkolta meg egy nevenincs quironeiai városban, Mazaine pedig jogos bosszútól vezéreltetve megölette az apját.
– Badarság! – húzta el a száját a felföldi.
– Nem biztos, egyáltalán nem biztos! – mondta elgondolkodva az idősebb shadoni. – Gondold csak végig! Iglat elvesztette a lányát Liliath hibájából, mire dühében kitekerte azt a szép sima, hófehér nyakat, miután magukra hagytuk őket. Mazaine, ha előtte nem lett volna sült bolond, akkor is elveszíthette az eszét a fekete lobogó kisugárzásától, és már meg is történhetett a dolog.
– Legyen – egyezett bele Actren. – Ennyi?
– Dehogy, ez még csak az első! Ebbe az eszement gyöngy-históriába belekeveredett egy költő is, egy bizonyos Craftyr. Nagyon közel volt a tűzhöz, biztos forrásokból értesültem róla, hogy legalább egy gyöngyöt garantáltan eljuttatott az egyik félhez. Nos, ő azt danássza szerte Északon, hogy Iglat és a Kristálykirálynő együtt menekültek el valami távoli hegyvidéki tetűfészekbe, ahol összeházasodtak, gyermekük született, és azóta is boldogan élnek.
– Te ezt elhiszed?
– Természetesen egy szavát sem – legyintett Radano.
– Hogy egy megrögzött gonosztevő és Alidax volt uralkodója lazacot pucoljanak és hálót foltozzanak valahol Domvik háta mögött? Ilyesmi csak gyerekmesékben fordulhat elő.
– Értelek – vakarta meg borostás állát Actren. – Most én jövök; azt hallottam egy kedves ismerősömtől – a szerénységem tiltja, hogy eláruljam neked, személyesen a keleti flotta concitatorról beszélek –, hogy még ott, az amfiteátrumban pusztult el mindkettő. Állítólag egy hamuszürke, lángokat lövellő démonfajzat gyilkolta meg őket, Rumilant ura pedig aznap éjjel valóban eltűnt; ha összeadjuk a kettőt a kettővel, ez még igaz is lehet. A démonfajzat azelőtt valóban Liliath szeretője volt, ezért meglehet, hogy azonnal bosszút állt a hűtlen asszonyon és az új ágyason.
– Ostobaság – rázta meg a fejét Radano. – A Kristálykirálynő nem olyan nő, aki hagyja, hogy egy régi ágymelegítője a vérét vegye. Uramisten, micsoda asszony! – révedt el egy pillanatra.
– Megtetszett, mi? – vigyorodott el társa.
– Ugyan! Nem vágyakozom én holmi boszorkányok után! Különben is, ha éppen tudni akarod, a vörösesszőke hölgyek a gyengéim.
– Értem – bólogatott megértően a másik. – Akkor tehát azért bámultad úgy a melleit. Ki is esett volna a szemed, ha nincs rajtad az az ostoba maszk.
Radano elegánsan semmibe vette a közbevetést és felemelt egy papírlapot íróasztaláról.
– Ez pedig Dal Raszisz jóvoltából került hozzám. Nagyszerű ember a hercegkapitány. Gondoskodik róla, hogy kedvezményes áron kapjam az abbitacélt, ráadásul nem zárkózik el az információcserétől sem. Azt írja tehát, hogy a fogadás eldöntésének éjszakáján a varázstudói jelentése szerint a nagykirály birtokához tartozó egyik kis szigeten árnyékkapu nyílt. Mivel a Dal Raszisz birtokon kívül esett, egy fikarcnyit sem törődtek a dologgal, egészen addig, amíg a közelbe nem ért a keleti concitator zászlóshajója. Akkor azonnal riadót fúvattak, de nem kellett aggódniuk; a toroniak csupán Otlokir szigetét perzselték fel, de azt a puszta sziklákig. Azt mondják, alapos munkát végeztek. Égett ott minden, mint Arguren városa. Csak egy csupasz, feketére perzselt zátony maradt meg, de még az is napokig izzott utána.
– Igen. Talán egy famor család valóban zokon vette a történteket, vagy Liliath balszerencséjére végzett egy húszezer esztendős vérvonallal. Amilyen kevesen vannak a tisztavérűek, nem nehéz beletrafálni – tűnődött fennhangon Actren. – A dolog szépséghibája az, hogy ez esetben nem bízták volna a dolgot a császár flottájára. Saját hajóikkal siettek volna oda bosszút állni, ahogy az feléjük szokás.
– Elképzelhető – egyezett bele Radano. – Akkor tehát elmondhatjuk, hogy nem vagyunk sokkal okosabbak, mint fertályórával ezelőtt, igaz?
– Ahogy mondod – bólintott a felföldi. – Milyen szerencse, hogy bennünket a legkevésbé sem érdekel sem Liliath, sem Iglat sorsa, igaz? Most pedig, ha megbocsátasz. ..
– Várj egy kicsit! – szólalt meg a kalmár. – Ne siess annyira; üzletet ajánlok! Mi lenne, ha a frissen szerzett vagyonoddal betársulnál hozzám?
– Legyek egy megrögzött csendestárs csendestársa?
– Miért ne? – nézett fel ültében Radano. – Legalább megszabadítalak attól a tehertől, hogy magad foglalkozz a pénzeddel. Kapsz kosztot, kvártélyt, fedezem a kiadásaidat - az ésszerű kiadásaidat, természetesen! A vagyonod továbbra is a tiéd maradhat, de ha engeded, hogy ideiglenesen én rendelkezzek felette. Mire megtérülnek a befektetéseim, annyit adományozhatsz az egyháznak, hogy akár egy székesegyház is kitelik belőle.
– Kedvező ajánlat – merengett Actren. – Tudod mit? Elfogadom. Kiveszek belőle egy csekély összeget készpénzben, a többivel meg bánj kedved szerint!
– Helyesen döntöttél, taknyos! Különben is, mindezek mellett kapnál rendes, havi tiszteletdíjat is az ügyeim intézéséért. Egy ideig nem lesz érkezésem ezzel foglalkozni; találtam egy jó házból való erioni hajadont és udvarolni kezdtem neki. Úgy döntöttem, hogy dinasztiát alapítok! – jelentette be büszkén Radano, miközben kihúzta magát karosszékében és megpróbálta behúzni terjedelmes pocakját is.
Actren szégyentelenül felröhögött. Felváltva csapkodta térdét és tapogatta sajgó oldalát. Amikor végre levegőhöz jutott, elcsukló hangon szólalt meg.
– Remélem, mindenképpen bemutatsz majd a nemeshölgynek! Alig várom a találkozást a szerencsés arával!
– Arra aztán várhatsz, te faragatlan gazember! – húzta fel az orrát Radano Brannad. – Most pedig vedd a pénzedet és eredj, mielőtt kidobatlak!
– Megyek már, megyek. – A felföldi komoly erőfeszítéssel palástolta jókedvét. – Magamhoz veszek pár tucat aranyat, és meg sem állok az Ékes Tegzek Házáig. Befizetek egy telt aszisz meg egy karcsú dwoon lányra, és dinasztiát alapítok velük. Egészen hajnalig.