15.

Az ötödik pálinka után már igazi mulatsághoz volt mérhető a hangulat, csak Craftyr pillantott körbe egyre feszültebben, a boszorkányt, és azt az átkozott barbárt keresve. Újonnan támadt népszerűségével eszményi terepet talált magának: a narvani kereskedők mellett, a söntéssel szembeni sarokban. Innen remek rálátás nyílt a helyiségre, ugyanakkor az ajtó és az ablak is a közelben volt, ezt ő maga sem szervezhette volna jobban.

Az utcán az ón óráját kiáltotta a lámpagyújtó, mire a ribanc megérkezett. Uszályos, mélykék selyemkölteményben, csavaros kagylóvá formázott hajával fenséges látványt nyújtott, a legtöbben nem is tudtak megszólalni, csak döbbenten meresztették a szemüket utána.

Craftyr sem találta a hangját. Bár a ribanc tekintete már nem kísértette úgy, mint korábban, a látványára mintha tőrt döftek volna a szívébe. Addig döntötte magába a méregerős pálinkát, amíg el nem szédült tőle. Ettől valamelyest enyhült a tudatára nehezedő nyomás... és amikor végleg kitisztult a feje, alig akarta elhinni, amit látott.

A gorviki lépett az ivóba, a dülöngélő Robunnal az oldalán. Egyenest a boszorkányhoz tartottak. A ribanc nem úgy tűnt, mintha meglepődött volna, inkább unottan nézte, amint a gorviki levágja mellé a barbárt.

Ahhoz túl messze voltak, hogy hallja őket, ám a szájukról hiba nélkül olvasott.

„Elbuktál, bajnokom" – mondta a ribanc Robunnak, és erre önkéntelenül is ökölbe szorult Craftyr keze. Bajnok? Átkozott korg fattyú!

„Csak, ha meghalok" – válaszolta Robun, mire a boszorkány vérszomjas mosolyt villantott rá.

A gorviki arcát gyilkos indulat torzította el. Tarkón csapta a barbárt. A ribanc erre a szolgájára rivallt, de Craftyr nem őket nézte, hanem Robunt, aki a földön feküdt és csak tettette az ájulást. A barbár lopva az ivót fürkészte.

Craftyr gyorsan a mulatozók mögé lépett, hogy takarásban legyen, de a barbár már észrevette. Amikor óvatosan felé nézett, látta, hogy bár Robun már nem rá néz, jelezni próbált neki. Előbb ökölbe szorította a kezét, azután dobásféle mozdulatot mímelt, majd magára mutatott.

– Átkozott bolond! – suttogta Craftyr. Döbbenten nézte, ahogy Robun fél térdre emelkedik, és fejet hajt a ribanc előtt. Jobbjában ott volt a medál: ezt a ribanc nem, csak ő láthatta. A gorviki újfent ütésre emelte a kezét, de a ribanc visszaparancsolta, majd Craftyr legnagyobb megdöbbenésére gyengéden megcirógatta a barbár fejét, lehajolt hozzá, és megcsókolta.

Craftyr megszédült, ahogy természetellenes zsibbadás járta át a tagjait.

Ha működött a varázslat, e pillanattól kezdve szabad volt.

Érezte, tudta, hogy mozdulnia kellene, de képtelen volt rá. Azután a boszorkány egyszer csak felnézett - és Craftyr biztos volt abban, hogy az asztrálsíkon át érzékelte a változást. Talán megszabadulás öröme árulta el, talán a gyengeségét nem tudta elég gyorsan legyűrni, oly mindegy volt. A boszorkány tekintete megállapodott rajta, és Craftyr érezte, ahogy minden álcáján átlát az az igéző tekintet.

– Mozdulj már, testvér! – kiáltotta Robun.

Craftyr, maga sem tudta hogyan, egyszerre lerázta magáról a bénultság béklyóját. Erre, mintha csak varázslat történt volna, Robun előrevetődött, és félfordulatból felé hajította a medált. Craftyr gondolkodás nélkül kiugrott az asztal mögül, elkapta a medált, átgördült a vállán, és talpra ugrott.

Látta, ahogy az ivóban mindenki döbbenten mered rá.

A boszorkány arcán harag suhant át, és azonnal felé emelte bal kezét. A gorviki a kardjához kapott, Robun egy rúgással elgáncsolta.

Craftyr ezután azt tette, ami ilyen helyzetben a legnagyobb hősök számára sem lett volna szégyen.

A kijárat felé vetődött, és menekült.