19

Amikor másnap délben Craftyr érzett magában annyi erőt, hogy végigjárja az áldozatokat, megállapította, hogy soha olyan csendet nem tapasztalt még fogadóban. Mindenki sejtette, hogy a rémálomnak ezzel még nincs vége. Craftyr látta rajtuk az ivóban, de a kérdést senki nem merte a másiknak szegezni.

Estére a többség már vagy túltette magát a történteket, vagy csak belefáradtak az emlékezésbe, és azt tették, amit örök időktől fogva tesz a férfiember, ha valami nem képes ép ésszel elviselni. Miután a csillagos égbolt alatt Craftyr újra feltöltődött erővel, eldalolta nekik, hogy a boszorkány fejvesztve menekült, ők pedig maguk rázták le magukról a szörnyű rabigát. Ettől valamelyest jobb kedvre derültek, de Craftyr tudta, hosszú út vezet még a teljes gyógyulásig.

Craftyr egész nap a barbárra gondolt, és arra, hogy tudná megmenteni. Először azt hitte, az ágyhoz kötözött toroni segíthet neki, az a Rochand d'Aquine, akin elvileg megmaradt a ribanc béklyója. Döbbenten tapasztalta, hogy a férfi nem volt a szobájában - és mert nem látott egyéb nyomokat, egyértelműnek tűnt, hogy varázslattal szabadították ki.

A medált visszavitte az ékszerésznek. Aventyr azt mondta, hogy a hajszálban rejlő szimpátiás kötés csak egy estére biztosította a kellő varázst, de Robun eltűnésének hírére megígérte, hogy megpróbál kitalálni valamit.

Akadt még egy esély. Craftyrnak egész este barátkoznia kellett a gondolattal ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzon vele. Éjfélre hozta meg a döntést, és tért be a kis szobába, hogy szót váltson a megkötözött férfival, akit az ivó nagyobb része jobb szeretett volna holtan látni. A gorvikit a ribanc a caedoniakkal helyeztette ide, büntetésből a rossz szolgálataiért - és bár Craftyr készséggel elhitte, hogy talán a gorviki féreg is mindent a ribanc béklyója miatt tett, sokáig nem tudott neki megbocsátani.

A válaszok azonban mindennél jobban érdekelték, így erőt vett a zsigeri ellenszenvén.

Robun eljárása logikus választásnak tűnt, ezért az eredmény érdekében gondos munkát végzett. Módszeresen öntögette a pálinkát a lekötözött férfi szájába, és amikor amaz nem tudott belőle többet nyelni, a fájdalommal próbálta észhez téríteni. Állcsúcson vágta, a gyomrát ütötte, a veséjébe könyökölt.

A gorviki csak órák múlva tért magához a kábulatból.

Craftyr a biztonság kedvéért azonnal a látóterébe igazította a kardját.

– Vadásztál már nagyvadra, kutya? Sajnálhatod, ha nem. Az ember mindenfélét gondol arról, milyen nehéz elejteni egy öreg medvét, vadkant vagy oroszlánt. Kihívásnak hiszi a feladatot, aztán kiderül, hogy csak a nagyvadak rigolyáira kell rájönni, a többi már csak türelem kérdése. Sőt, a legvénebb vadászok tudják, hogy ha igazán éhes az a nagyvad, akkor a döghúsra is vissza fog járni.

– Barom ! – morogta Condrahis, és amikor felmérte, hogy esélye sincs kiszabadulni a kötelékből, felnevetett. – Még mindig nem érted? Téged is átvertek, mind a ketten. Pontosan azt tetted, amit szerettek volna.

– Mit beszélsz, átokfajzat?

– Robun és a boszorkány – magyarázta Condrahis, és élvezettel figyelte, ahogy késpengeként hatnak a szavai. – Te mindent tudó nagyokos, hát erre még nem jöttél rá? Tényleg azt hiszed, hogy ti győztetek?

Craftyr érezte, ahogy megroggyannak a lábai. Remegett a keze, az arcát veríték gyöngyözte. Képtelen volt gondolkozni, és ebből azonnal tudta, hogy a gorviki igaz mond.

– Ez a vadászat ettől függetlenül jó ötletnek tűnik – folytatta Condrahis. – Bár ismerve a ribancot, Ranagolra mondom, nem lesz egyszerű megszabadulni tőle!