5.

Tanűriában a mocsaras, laza talaj miatt sehol nem volt szokásban, hogy a földbe temessék a halottakat, a helyiek többnyire elégették a földi maradványokat. A temető ezért embermagas falak rengetege volt, ahol egy-egy alkarnyi hosszú, és ugyanilyen széles cella tartozott egy elhunythoz.

A tehetősebb családok külön falat emeltettek hozzátartozóiknak, hogy egy helyen emlékezhessenek meg róluk, s rózsabokrokat vagy egyéb virágokat gondoztak előtte.

A leggazdagabbak külön kriptát állíttattak. Már messziről látszott, hogy több ilyen építmény előtt az őrült szobrász művei állnak.

A nap felhők mögé rejtőzött, s a szűrt délutáni fényben mozdulatlannak és békésnek tűnt minden. Az emberek még dolgoztak, így kevesen jártak a temető előtt az utcákon, Iglat és Ivaar érkezése tehát észrevétlen maradhatott.

A sáskaharcos a temető előtt csatlakozott hozzájuk: egy kis ligetben várt rájuk a mocsárvidék határán, mert nappal a városban túl nagy feltűnést keltett volna.

A szerafista örült volna, ha olyasmit kellene megtalálniuk, amihez elegendő a harmadik szemével körülnéznie. Nyldred Pertassi varázsbélyegeit azonban egyesével kellett ellenőrizni, ez pedig rengeteg időt vett igénybe.

Egy hátsó kaput választottak. Az eget még mindig felhők takarták, így a késő délutáni óra ellenére már esti árnyékok vetültek a temetőkertre. Iglat óvatosan körülkémlelt, Skrae hangtalanul felegyenesedett, így ellátott a falak fölött.

Ivaar a saját módszerét választotta: összpontosított, és elsuttogott egy varázsigét.

– Nem vagyunk egyedül – mormolta kisvártatva.

– Én is látom – suttogta Iglat a szemközti sírboltok árnyéka felé mutatva. – Páncélos, nagydarab.

Egypár szívdobbanásig mindhárman hallgatóztak.

– Akárki is ez, meglepne, ha egyedül jött volna – mondta Ivaar.

Iglat állkapcsánál megfeszültek az izmok, ebből Ivaar megértette, hogy társa nem érzi magát biztonságban. Furcsa volt így látni őt: akiről úgymond a magabiztosság szobrát lehetett volna mintázni, most mintha elvesztett volna valami életbevágóan fontosat. A szerafista nem tudta pontosan, mi történt az erenivel, de remélte, hogy nem tart sokáig.

Hiszen még nem is vesztette el a fogadást.

– RAJTA A BŰVÖS NŐSTÉNY SZAGA – percegte a sáska.

– Camyllia? – kérdezte a szerafista. – Nem kapott még eleget?

Iglat szitkokat mormolt, majd maga köré intette a többieket.

– Skrae, te foglalkozz a páncélos fickóval! Ivaar és én addig szétválunk, hogy megkeressük azt a szobrot. Valami Jeana volt a név. Ha megtámadnak, a szokott eljárást követjük.

– És ha megtaláltam?

– Ha a gyöngy igazi, kapard ki onnan, és eltűnünk!

Az aun eltűnt a falak útvesztőjében, hogy felkutassa a zsákmányt.

Ivaar ráhunyorított az erenire.

– Biztosan helyes szétválnunk? – kérdezte. Nem volt szokása megkérdőjelezni a másik döntéseit, de egy ideje nem szokványosán működtek a dolgok.

– Csak nem félsz egy asszonytól? – hördült rá Iglat, majd választ sem várva eltűnt a jobb oldali irányban.

Liliath ügynöke minden, csak nem egyszerű fehérnép, gondolta a szerafista, de nem mondta ki hangosan. Eszébe jutott az a pár hónappal ezelőtti találkozás. Akkor csupán a sáskaharcosnak köszönhette, hogy megmenekült.

Ivaar elhúzta a száját, és bal felé indult, amerre a kriptákat látta.