13.

Az albatrosz csak akkor kecses, amikor a levegőben van, a felszínen azonban ritka ormótlan teremtmény - Bartessius kapitány hajója pedig méltónak bizonyult nevére. Időről időre végigvágott rajta a Quiron-tenger vihar korbácsolta vize, ilyenkor deszkák és kötelek nyöszörgése közepette igyekezett a felszínen maradni.

A kapitány maga vette kezébe a kormánykereket. El sem tudta volna képzelni, hogy maradhatott volna a hajója a vízen, ha az az átkozott vajákos nem csillapította volna a szelek erejét legalább annyira, hogy a tenger a közvetlen közelükben csak veszélyes, és ne halálos legyen.

A távolban toronymagas hullámok az Albatrosz közelében háznyi nagyságúra zsugorodtak ugyan, de így is alaposan megdobálták a part menti utazásra épített kétárbocost. Éppen a vihar szemében hajóztak, a pár négyzetmérföldnyi területen alábbhagyott a bárka imbolygása.

Az első tiszt erre az alkalomra kiürített kajütjében Actren a hajólámpa táncát figyelte. Előtte a ritka fegyver doboza hevert: a finom szerkezet olajozás híján órák alatt berozsdállt volna a sós tengeri levegőn. Radano a fogadóból elhozott maradékot falta. Fegyvereiket gondosan kezük ügyében tartották, hisz' tudták, figyelmük nem lankadhat, amíg a hajón vannak.

– Látom, nem vagy az a tengeribeteg fajta – jegyezte meg a fiatalabbik.

– Nem voltam biztos benne, hogy bírni fogom – mondta a kalmár, és szakértő mozdulattal feltört egy homárollót. – De a nyugtalanságom erősebbnek bizonyult. Ilyenkor pedig eszem.

– Az alkatodat elnézve gyakran idegeskedsz.

– Gabonával, hírekkel és gyúporral kereskedem, amióta az eszemet tudom, ráadásul van egy játékbarlangom is. Az enyém nem olyan nyugodt élet, mint a kalandozóké.

Odakintről csak a hullámok loccsanásai és a kötélzet nyikorgása ellenpontozta a távoli morajt. A vitorlákat kurtára vették, hisz a rövid nyugalom után elkerülhetetlenül vissza kellett térniük a viharzónába.

Az ajtón hármat kopogtak.

– Szabad – szólt ki kurtán Actren, és keze megszorult hosszú toroni kardja markolatán. Brannad letette a homárollót, megtörölte a száját, és ellenőrizte, hogy jóféle vadásztőre könnyen jár-e a tokjában. Másik kezével idegesen belekapaszkodott a kényszerrel kilakoltatott első tiszt minden bizonnyal üres tengerészládájának fogantyújába.

Az ajtó feltárult. A vörös hold fényében torz emberalak állt, szája szentségtelen igéket mormolt. Az ártó varázs nem tévesztett célt: Actren iszonyú kínban fordult le a ládáról. A púpos varázstudó most a kövér kalmárra szegezte baljának mutatóujját, és újra a rontást igéit kántálta.

Az, látván, hogy tőrével nem érheti el, az öblös tengerészládát kapta fel, és azt lendítette a boszorkánymester felé.

Nem volt elég ideje.

Crattadorie érezte, hogy a varázslat létrejön, és tudta, hogy hiába készül támadásra a hájas shadoni, egy szívdobbanás csupán, és ő is magatehetetlenül rángatózik a lábai előtt.

Ez volt élete legnagyobb tévedése.

Brannad mellkasán türkiz szellemláng villant. Egyik, drága pénzen vásárolt amulettje azon nyomban füstté vált. A boszorkánymester döbbenten figyelte, hogy a testes shadoni egy Vittadora postabatár minden kecsességével felé zúdul, és rémülten látta még, hogyan közeledik az öblös tengerészláda vasalt sarka a feje felé.

Utána sötétség.

– Na? – kérdezte büszkén a kalmár a még mindig kínok között fetrengő kalandozótól, akinek görcsbe rándult ujjai olyan erővel ragadták meg a hajó deszkafalát, hogy körmei alól kiserkent a vér.

– Varázstudó... – zihálta Actren – nem jár egyedül... torlaszold el az ajtót! – hörögte.

Radano Brannad ez alkalommal nem volt rest; rögvest az ajtó elé rúgta a kabin közepén álló, kecskelábú asztalt, amelyet ugyan gondos kezek a hajópadlóhoz szögeltek, de ezek sem bírtak a mázsás test irdatlan lendületével. Az utolsó pillanatban sikerült kiékelnie az ajtót; a deszkákból összeácsolt tákolmányon tenyérnyi lyukat ütött egy széles pofájú tengerészbalta.

Brannad sejtette, hogy ha a kardforgató a közelébe jut, ő semmiképpen sem állhat meg ellene. Arra sem igen volt esélye, hogy sebet ejtsen rajta, noha a pengéit borító méreg kiegyenlítette volna némiképp az erőviszonyokat - a fickó, aki éppen nekihuzakodott odakint, láthatólag páncéllal készült az efféle meglepetések ellen. Actren talán elbírt volna vele, de a fiatalabb shadoni még magatehetetlenül vonaglott a földön. Szemmel láthatóan csak szitkozódni tudott, de ebbe ugyan hiába adott bele apait-anyait.

A szekerce második csapása kettészelte az ajtót. Brannad kétségbeesetten a földre zuhant nemesfii doboz felé vetette magát. Reszkető ujjakkal felnyitotta az ezüstreteszt és kézbe vette a kicsiny pisztoly. Mestersége gyakorlása során tessék-lássék kitanulta, milyen módon működnek a szeszélyes kahrei fegyverek. Fogát csikorgatva úrrá lett keze remegésén; szakszerű mozdulatokkal gyúport öntött a finoman cizellált csőbe a lőporszaruból, fojtásként pedig az asztalkendőként szolgáló rongydarab frissiben letépett sarkát gyömöszölte utána.

Az ajtó ekkor szakadt be. Magas, szikár, széles vállú férfi alakja rajzolódott ki a halovány hold fényében. Egy pillantást vetett csak a kajütben folyó eseményekre, majd üres bal kezével lenyúlt és oldalra taszította az ajtót eltorlaszoló asztalt. Brannad pánikba esett. Csodával határos módon nem esett ki vaskos ujjai közül a golyó, sőt még az újabb fojtás is varázslatos gyorsasággal került a csőbe.

Sejtette ugyan, hogy támadója semmiképpen sem óhajtja rögvest Domvik elé küldeni, de tudta, alig szemvillanásnyi idő csak, amíg a fegyveres a közelébe ér.

Traogan érdeklődve figyelte, hogy a földön kuporgó hájas férfi rövid vascsövet szegez felé. Máskor talán mágiára gyanakodott volna és haladéktalanul fejét veszi, de tudta, hogy a shadoni nem konyít az efféle tudományokhoz, így nem veszélyeztette küldetése sikerét azzal, hogy megöli, mielőtt beszélne.

Az Albatrosz ekkor ért ki a vihar szeméből és ismét lecsapott rá Antoh dühe. Villámok cikáztak keresztül az égen, óriási hullámok ostromolták a kétárbocos testét.

Traogan csak egy pillanatra tántorodott meg, a volt embervadász szinte rögtön vissza is nyerte egyensúlyát.

Szinte.

Dörrenés. A kalmárnak az utolsó pillanatban sikerült csak kihúznia a csőből a puskavesszőt, és azonnal meghúzta a ravaszt. Támadója átlőtt fejjel hanyatlott hátra, a homlokából kifreccsenő vér szabálytalan mintát festett a szétvert ajtó melletti deszkákra.

A hajó a hullámvölgybe ért és a másik oldalára billent. A halott fejvadász teste hátrahanyatlott és a lejtőssé vált fedélzeten végigszánkázva eltűnt a hullámok között.

Actren agóniája ebben a pillanatban ért véget.

– Láttad ezt taknyos? Láttad? – lelkendezett Radano Brannad. – Tökéletes lövés! így kell ezt csinálni!

– Az – egyezett bele fásultan a kalandozó, majd feltápászkodott és szemügyre vette a fegyver dobozát, majd egyenként végigméricskélte tenyerén a golyóbisok súlyát.

– Megmenekültünk! Dicsőség legyen Domviknak! Ez az ő ujja! – örvendezett a kalmár.

– Igen – szólt fásultan Actren. – Kár, hogy a középső.

A sarokban motozás kezdődött. A boszorkánymester is lassan megmozdult.

– Menjünk csak szép sorjában – mondta erőltetett nyugalommal a hangjában a fiatalabb shadoni. – Először is életre pofozom azt a szennyet, hogy ne nyelje el a tenger ezt a lélekvesztőt. Ha pedig végeztem, mondok neked majd valamit, mert látni akarom a képed közben. Ki kell, hogy élvezzem, elvégre ez lesz az egyetlen kellemes emlék, ami megmarad nekem ebből a kínlódásból.

– Most miért? Még mindig élsz, a veszély elmúlt, a gyöngy pedig...

– A gyöngy pedig – jól figyelj, dagadt! – már félúton jár a Quiron-tenger feneke felé, mélyen egy kopasz fejvadász koponyájába ágyazódva. Még mielőtt útnak indultunk volna, megmerítettem ugyanis ólomban és betettem a többi golyó közé. Azt gondoltam, ott jó helyen lesz majd.

Radano mély, nagyon mély lélegzetet vett. Sokáig némán meredt maga elé.

– Az a legszebb az egészben, hogy a nyerési esélyem tizenegy volt az egyhez – bökte ki végül panaszosan.

Actren nem válaszolt, inkább a boszorkánymestert próbálta eszméletre téríteni néhány foglazító pofonnal.

– Ébredj, te rakás szar! Térj magadhoz, különben felhúzlak az orrárbocra dísznek!

– Ezt? – borzongott meg Brannad. – Lövetnének ránk minden kikötőben!

Crattadorie közben magához tért. Arcának bal oldala vérben úszott, törött pofacsontja fehéren villant felszakadt bőre alól.

– Vizet! – hörögte.

– Mindjárt kapsz, te nyomorult pondró! Van belőle körülőttünk egy egész tengernyire való – sziszegte Actren, majd a biztonság kedvéért még kétszer belerúgott.

– Honnan tudjam, hogy ha elhárítom a veszélyt, elengedtek?

– Sehonnan. Az mindenesetre erős kezdés lehet, hogy ha megint elkezded a vajákolást, mert akkor bizonyosan nem döglünk meg itt mindhárman és akkor lesz időd elmondani, hogy miért is kellene életben hagynunk.

A boszorkánymester mérlegelt egy ideig, de aztán az arcából sugárzó kínnal mit sem törődve elmondta a szükséges bűvigéket. Actren gyanakodva nézte egy darabig a gorvikit, utána elvette a kardja hegyét a nyakáról. A vihar érezhetően csitulni kezdett körülöttük. Amikor Crattadorie leengedte a kezét, Radano közelebb lépett hozzá.

Arcán várakozás látszott.

– Első kérdésem: miért követtetek?

– Nem válaszolhatok.

– Még akkor sem, ha még egyszer rád esik az a láda?

– Akkor sem – felelte a boszorkánymester a tétovázás legkisebb jele nélkül.

– Nem tudsz vagy nem akarsz?

– Tudni éppen tudnék, de nem mondhatok el semmit.

– Te aztán nagyon bátor vagy! – hördült fel a sarokban Actren. – Nem vall a fajtádra.

A kalmár összeráncolt szemöldökkel szemlélte Crattadoriét.

– Zsarol a megbízód, vagy kényszerít?

– Kényszerít – válaszolta a boszorkánymester, és arca egy pillanatig a gyűlölet maszkjává torzult, de az érzelemkitörés szinte rögvest semmivé foszlott.

– Vedd le az inged! – mordult fel Actren, mire a varázstudó kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. Beesett mellkasán láthatóvá vált a minden bizonnyal mágikus rajzolat.

– Honnan tudtad? – kérdezte csodálkozva Brannad.

– Nem tudtam. Csak reméltem, hogy nem a seggére vagy valami még rosszabb helyre tetoválták.

– Szabaduljunk meg ettől a förtelemtől! Ne félj – intett a kalandozó a gorviki felé –, még nem rólad beszéltem. Készülj, csak egy szúnyogcsípés... – szólt, és tőrét marokra kapva nekiindult. A boszorkánymester megpróbált elhátrálni, de Brannad széles tenyere hátraszorította vézna karjait, így esélye sem volt a menekülésre.

– Nos, hogy ezen túlestünk – mormolta egy perccel később Brannad –, még egyszer felteszem a kérdést; ki küldött?

Most, hogy Crattadoriét többé nem kötötte hűség gazdájához, semmi oka sem maradt, hogy hallgasson, arra ellenben ezernyi, hogy beszéljen.

– Ostebard Da Chimesso – felelte.

– A raktárherceg és pénzváltó? Mi oka lenne rá? Soha nem köptem a levesébe, úgy éljek!

– A gyöngyöt akarja, amivel Alidaxba igyekeztek.

A két shadoni összenézett. A világ minden kincséért sem vallották volna be foglyuknak, hogy helyesebb lett volna, ha múlt időt használ.

– Hát jó – nyugtázta Radano a friss hírt. – De miért? Drága jószág valóban, de a gazdádnak két nap alatt több a bevétele, mint amennyit a nyomorult gyöngy ér! A fickó – tette hozzá Actren felé fordulva – igazi nagykutya.

– Valóban nagyban játszik – bólintott a boszorkánymester. – Azt azonban tudnod kell, hogy bár hűséges már nem vagyok hozzá, élni azért szeretek.

– Rajtunk ugyan nem múlik – felelte Brannad. – Ha sikerül megállapodnunk, mehetsz, amerre látsz és még a szemedet sem szúrjuk ki előtte. Pénzre persze ne számíts.

– Megteszi – bólintott a gorviki. – Nekem viszont komoly biztosíték kell! Esküdjetek meg istenetek nevére és vállaljátok az örök kárhozatot, ha megszegitek szavatokat! Ti shadoni szentfazekak – vigyorodott el, kivillantva csorba fogait – komolyan veszitek az effélét.

– Legyen – bólintott Radano, és Actren is biccentett.

Mindketten esküt tettek, a legszentebbet, amit csak a Hétarcú köznapi hívei ismernek.

– Nos, akkor elkezdem. Akadnak Erionban olyanok, akik izgalmas játéknak látják csupán, hogy a Boszorkányúrnő kiállt párbajra egy nincstelen erenivel. Épp elég izgalmasnak ahhoz, hogy a kimenetelére komoly pénzeket tegyenek fel. Da Chimesso akkora vagyont tett fel Iglat győzelmére, hogy nem engedheti meg magának, hogy veszítsen. Önhatalmúlag módosított tehát a szabályokon.

A fejébe vette, hogy közvetlenül is beleszól a játszmába és győzelemre segíti az erenit. Gondolom, a játékostársai nem örülnének, ha kitudódna, hogy hülyére veszi őket.

Az előzőt, aki hasonlóval próbálkozott, azóta sem találták meg, de kétlem, hogy életben lenne és azt is, hogy könnyű halála volt.

– Kik vesznek részt a játékban?

A boszorkánymester sorolni kezdte a neveket. Mivel néhányuké ismerősen hangzott, a shadoniak döbbenten eltátották a szájukat és nagyot húztak egyet-egyet kulacsaikból.

– Meghiszem azt, hogy ezek nem fukarkodnak a tétekkel! – nyögte ki végül Radano.

– Tudod, hogy ki szervezi az egészet? – érdeklődött kíváncsian Actren.

– Nem. Csak annyit, hogy ő a Játékmester. A személyes hatalma nem akkora ugyan, mint azoké, akiket játékra invitált, de ügyesen kézben tartja a dolgokat. Bárki győz is, ő szép summát tehet zsebre, a játékosok pedig szemmel tartják egymást, így neki ezzel nincs gondja.

– Ha most beesik a hajóra egy nehézsúlyú büntetőosztaga, sírni fogok, mint egy gyerek! – jegyezte meg színtelen hangon Actren. – Biztos vagyok benne, hogy a többiek, akik vagyonokban fogadtak, egytől egyig józan és belátó emberek, akik soha nem hinnék azt, hogy nekünk kettőnknek is közünk van a ti csalásotokhoz!

– Bizony. Szerintem még azt is félreértelmeznék, hogy a tenger fenekére küldtem a drágalátos gyöngyödet – bólogatott derűsen Radano.

A varázstudó eltátotta a száját, majd felszisszent.

– Hogy mit csináltál azzal az átokverte gyönggyel?

– Ne sziszegj, patkány! Nem a tiéd volt – dörrent rá Actren. – Az a rohadt gyöngy már Antohé, a szeszélyes pyarroni ribancé!

– Hé! – emelte fel mutatóujját rémülten Brannad. – Épp egy hajón ülünk a viharos tengeren!

– És ? – kérdezte ingerülten Actren, aztán észbe kapott és nagyon gyorsan elhallgatott. – Bocsánat – nyögte ki zavartan.

A hajó ekkor hagyta végérvényesen maga mögött a vihart.

– Ezt te csináltad? – bökött hüvelykujjával a kerek hajóablak felé a kalandozó.

– Nem – felelte a gorviki. – Ha képes lennék ilyesmire, ezzel kezdtem volna és utána beállok Ifinben viharmágusnak. És most mi lesz? Megöltök az eskütök ellenére?

– Kedvem az éppen lenne hozzá – tűnődött el Brannad.

– De az én igazi vagyonom a szavam; pénzt azt bármikor csinálhatok.

– Én viszont azt terveztem, hogy eskü ide vagy oda, azért véredet ontom, amíg tehetem – szólt Actren sötéten.

– Megszegnéd szent fogadalmadat? – ütközött meg Radano.

– Miért ne? Nem ez volt ez volt az első szent esküm, amit Domvikra tettem, de már akkor tudtam, hogy hazudok, amikor megszólaltam.

Súlyos hallgatás nehezedett a kabinra, csak a sebzett, vérveszteségtől kába boszorkánymester nehéz lélegzete neszezett a levegőben. Mindannyian tudták, hogy ha a tapasztalt harcos nekiindul, ketten sem állíthatják meg.

– Úgy hallottam, gorviki – törte meg a csendet a kalandozó –, hogy a te fajtádnak élete a kihívás. Nosza, kihívlak hát! Ez keményebb lesz, minden eddiginél. Nem jössz utánunk. Lemondasz a bosszúdról. Tudom ám, hogy a fene nagy büszkeségedet mennyire sérti, hogy elbántunk veled. Elfogadod a kihívásomat, vajákos?

Crattadorie tekintete izzó sárkánykő zsarátnokként villant körbe a szilánkokra hasogatott ajtó helyén beszűrődő rőt holdfényben.

– Rendben – bólintott végül. Szája szélén mosoly árnyéka játszott, pedig a grimasz most mérhetetlenül fájhatott neki. – Esküdjek tán én is valamire?

– Hagyd csak – legyintett Actren. – Tudom, hogy nem érne többet a szavad, mint az enyém. Ahogy kikötünk, útjaink elválnak. Mi elindulunk valamerre, te meg mész máshová.

– Márpedig Ifinben kötünk ki – mondta eltökélten Radano. – Onnan jutunk vissza a leghamarabb Erionba. Dolgunk van ott.

– Ifinben? Ott mostanra már dühöng ott a fekete halál! – vetette ellen Actren.

– Ugyan – húzta száját torz mosolyra Crattadorie – Nem szeretem én annyira a feltűnést, hogy Észak egyik legnagyobb városát gennybe és fekélyekbe fojtsam, különben is, ha így teszek, levadásznak azok, akik Ifint egyben és működőképesen akarják látni. Ilyenből pedig sok akad. Fél tucat szerencsétlenre küldtem csak rontást, ezek pedig bizonyosan kiszenvedtek azóta. Az én ragályom csak akkor terjed, ha magam is úgy akarom!

– Azt mondod... – kezdte hitetlenkedéstől tágra nyílt szemmel Actren – hogy te küldted a pestist egy csomó szerencsétlenre, csak azért, hogy minket a hajóra kényszeríts?

– Bevált a terv, nem? – kérdezte egykedvűen a boszorkánymester. – A hajón vagytok, nemde?

Az a hajósinas jelent meg az ajtó forgácsokra hasogatott roncsai között, akik ifini kikötőből ismertek a kalandozók. Holtsápadtan nézte a kajütben üldögélő, megviselt férfiakat.

– Jó, hogy jössz, kölyök! – kiáltott oda neki Radano. – Pattanj, hívd ide a kapitány urat, beszédünk volna vele!

Bartessius kapitány perceken belül megérkezett és morogva próbálta felmérni a hajójában esett kárt. Amikor azonban meglátta három utasát, azonnal hozzájuk sietett.

– Hová tűnt az útitársuk? – kérdezte aggodalmasan.

– Kire gondol, kapitány? Csak nem a kopaszra? – csodálkozott Actren.

– Igen, hát a ritkás hajú úriember, aki...

– Nos, balszerencsés barátunkat baleset érte – csóválta meg a fejét bánatosan a gorviki.

– Bizony! – kontrázott rá Brannad. – A viharban szegény pára valahogy lesodródott a fedélzetről. Mi mindent megpróbáltunk ugyan, hogy megmentsük, de sajnos minden olyan gyorsan történt!

– Szegény, szerencsétlen ember! – sóhajtozott a kapitány.

– Igen, mi is nagyon sajnáljuk. Ő volt a legdrágább nekünk minden barátunk közül – bólogatott buzgón a kalandozó. Több szó nem esett a volt embervadászról.

– Nos tehát, a tatárboc megrepedt, rendelhetek vagy háromszáz lábnyi új kötelet, ráadásul nem volt elég az az átkozott vihar, itt van még ez az ajtó is... – zsémbelt magában, de gondosan ügyelt, hogy hajója három utasa azért tisztán hallhassa szavait.

– Az ajtót letéptük. Ez ősi shadoni szokás – vetette oda neki kurtán Actren magyarázkodás helyett.

– Megfizetjük a kárát, kapitány úr és megtarthatja az alidaxi útért fizetett viteldíjat is, pedig el sem kell vinnie odáig – közölte nyájasan Radano. – Sajnos, valami nagyon, de nagyon fontos holmit Ifinben felejtettünk azonban, ezért azt szeretnénk, ha rögvest visszafordulna. Fél napig tart csupán a visszaút, de hajlandó vagyok még egy kis summával fel is kerekíteni a négynapos helyett egy naposra sikeredett fuvar árát, ha nagyon siet és még délelőtt elérjük a kikötőt.

A kapitány nem kérette magát, elégedett vigyorát alig-alig leplezve bólintott, majd elindult, hogy kiadja legénységének a parancsokat. Az Albatrosz kis idő után megfordult és ismét Ifin felé vette az irányt, ezúttal már gondosan kívül maradva a viharon.

– Szóval irány ismét Erion. Ostebard Da Chimesso rászolgált, hogy ellássuk a baját – mondta Actren. – És mindezt ingyen, a haszon minden reménye nélkül teszem. És te?

Csatlakozol hozzám, vagy úgy döntöttél, hogy az efféle céltalan élvezetek nem érik meg a kiadást?

– Megérik, bőséggel – felelt komoran Radano. – Olyannyira, hogy jelentős összeget vagyok hajlandó áldozni arra, hogy megdögöljön és előtte megtudja, hogy miért.

– Pedig látom, hogy még csak nem is haragszol – vont vállat Actren. – Akkor meg mi értelme van?

– Egy magamfajta üzletember soha nem hagyhatja, hogy büntetlen maradjon egy ellene szervezett merényletkísérlet, mert akkor vége-hossza nem lesz a próbálkozásoknak.

– Mindkettőtök igazat beszél – vetette közbe a gorviki.

– Nemcsak jó érzés egy ilyen férget eltaposni, hanem hasznos is. Örömmel veletek tartanék és talán tudnék nektek is segíteni.

– Köszönjük, de szükségtelen – felelte hűvösen a kalmár.

– Valóban az – helyeselt a kalandozó. – Ugye emlékszel még, miben állapodtunk meg? Mi délnek indulunk Ifinbői, te északnak. A miénk Erion, a tiéd pedig legyen mondjuk Gianag vagy Gro-Ugon. Tudod, csak testvériesen.

A boszorkánymester vállat vont, de nem felelt semmit.

Hátát a deszkafalnak vetette és nagy levegőt vett. A viaszosvászonnal borított priccseket véletlenül sem engedte volna neki át a két shadoni, így a puszta padlón ült, de nem úgy tűnt, hogy bánja. Törött arccsontját kulcscsontjától halántékáig valamiféle kísérteties, zöld fényt árasztó kenőccsel kente be, így most olyannak látszott az éjközép sötétségében, mint egy vénséges, ráncos nyakú teknősbéka. Lassan lehunyta egyetlen szemét és szinte abban a pillanatban el is aludt. Actren és Radano egymásra néztek, biccentettek és kisétáltak a nyílt fedélzetre, a csillagok alá. Halkan lépdeltek, hogy fel ne ébresszék a megviselt boszorkánymestert, akinek pedig alig egy-két órája még örömmel vették volna vérét.

– Bízol benne? – kérdezte Radano a kalandozót, miközben kajütjük felé intett.

– Egy cseppet sem – rázta meg a fejét Actren, és rátámaszkodott az Albatrosz korlátjára. – Nagyon örülni fogok, ha végre átléphetünk Ifinben az erioni Kapun, és végre mérföldek ezrei lesznek közöttünk. Követni persze nem fog tudni, mert a pénzét elvettük...

– Bizony – bólintott kimérten Radano. – Elvégre csökkenteni kell ennek a balszerencsés üzletnek a veszteségeit, nemde?

– Nos, nem sokkal vagyunk beljebb – húzta el a száját a kalandozó. – Úgy tűnik, a kopasz barom hurcolta magával a pénzkészletüket.

– Jut eszembe – csapott a homlokára Brannad. – Tartozom neked. Azt mondtad még az Enrawell Csillagában, hogy másfél aranyra tartod a gyöngyöt. Tessék! – nyújtotta előre tenyerét, amelyben két nehéz érme csillogott.

– Mi ütött beléd? – döbbent meg Actren. – Te fizetni akarsz nekem? Ráadásul önként?

– Miért ne – vont vállat a kalmár. – Néha céltalanul pazarlom a pénzt, bocsássa meg nekem a Hétarcú.

– Tedd csak el – legyintett a másik. – Mondtam, veled tartok. Ráérsz majd meghálálni a neked tett szívességeket, ha visszatértünk Erionba, és ott végeztünk a te drágalátos raktárhercegeddel. Elég, ha három napig ingyen tartasz a fogadódban. Annyi idő alatt tucatnyi balek pénzét nyerem el a játéktermeidben, feltéve, ha hagyod.

– Ha soha nem csalsz a házam vendégei ellen, akkor áll az alku.

– Legyen – egyezett bele Actren.

– Lehet a dologból akár négynapi vendéglátás is, ha elmondod, mi lett a sorsa Cymar on-Creelnek. Tulajdonképpen - ha mérsékelten is - azért érdekel a dolog. Kedveltem a fickót.

– Mielőtt végleg elérzékenyülnénk, társalogjunk el arról, hogy milyen módon tervezünk bosszút állni Da Chimessón?

– Bosszút állni? – rökönyödött meg Radano. – Az ilyesmit meghagyom a forróvérű kölyköknek. Én nem haragszom rá, nem kívánom romlását, csak azért gondoskodom róla, hogy elpusztuljon, mert nem óhajtom, hogy még egyszer ellenem törjön.

– Ez is egy szempont. Nekem végül is mindegy, miért hal meg, csak legyen halott.

– Menjünk csak szép sorjában – intette türelemre a kalmár. – Ha visszaérünk Ifinbe, el kell küldenem két üzenetet. Az egyiket Alidaxba, a testőreimnek, a másikat pedig Erionba.

– Erionba? Aztán vajon melyiknek üzensz a sok közül? Mert látom, azt tervezed, hogy...

– Azt bizony.

A két shadoni széles, kárörvendő vigyora versenyt ragyogott a felkelő kék holddal.