2.

– Négy dáma? Eggyel se tudnál mit kezdeni!

A kövér shadoni önelégülten vigyorgott az asztal túlsó felén, karcsúbb honfitársa pedig bánatos szemekkel követte végleg elveszett aranyai útját. Az asztalnál már rég csak ketten számítottak - a párosával érkezett balekok mind a pénzből, mind a bátorságból kifogytak.

A különszobában játszottak, ott, ahol a legkisebb téteket is aranyakban mérik. Az Enrawell Csillaga mégis évtizedek eltelte óta őrizte a hagyományt, hogy bizonyos vendégek pénze kevesebbet ér másokénál – és a szokás lenn maradt új tulajdonosa, a kalmárlelkű Radano Brannad irányítása alatt is. A terebélyes kereskedő homályos körülmények között, többszöri sikertelen próbálkozást követően tudta megvásárolni korábbi tulajdonosától az Enrawell Csillagát. Úgy tartotta, hogy ő egy üzletet vásárolt, nem pedig csak négy falat, ezért nem kívánta Erion egyik legnépszerűbb italmérését megfosztani egyedi jellemzőitől. Csak a látogatóit a pénzüktől.

A fiatalabbik játékos fáradtan a tenyerére támasztotta állát. Gondosan ügyelt, hogy sokzsebes bőrzubbonya ujja sose mutasson lefelé. Megmaradt ászait későbbi alkalomra tartogatta.

– Ugyan – mormogta félhangosan egész biztos vagyok benne, hogy fognak még nekem ingyen italt mérni ebben a csehóban. Ha pedig a tulajdonos méltóztatik végre megjelenni, elnyerem tőle Enrawell bádogcsillagát is a bejárat mellől.

– Holdezüst, ha kérhetném! – húzta fel az orrát az idősebb. – Ezen a helyen adnak a minőségre!

– Ha tényleg adnának, nem engednék ide a magadfajta hamiskártyásokat, dagi! Tudom, hogy csaltál, hiszen nyerő lapjaim voltak! Egész ügyesen csináltad, de rajtam nem fogtál ki! Most viszont szappanba haraptál, mert én Radano Brannad személyes jó barátja vagyok, de esetleg – vonta fel a szemöldökét – hajlandó vagyok elhallgatni a történteket, ha...

– Ha? – érdeklődött szelíden a másik. Érdekes módon egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki megrémült a lehetőségtől.

– . . .ha testvériesen, vagyis fele-fele arányban megosztozol velem azon a pénzen, amit ettől a fél tucat a szerencsétlentől nyertünk el az elmúlt órákban. Hidd el, erre esélyed sem lett volna nélkülem, pocak!

– En nem a tulajdonos, hanem a te pénzedet nyertem el éppen most, és ha jól látom, az utolsó garasig.

– Rontod a hely hírnevét! Ez egyáltalán nem fog tetszeni neki.

– Hírnév? – horkant fel a megtermett shadoni. – A rossz nyelvek szerint harminc éve még valóban volt hírneve az Enrawell Csillagának, mert akkor...

– Elhallgass! – vágott közbe zordan a bőrruhás. – Ne merészeld ócsárolni az én régi barátom, Radano nevét, különben...

A ház ősz, ráncos arcú játékmestere lépett az asztalhoz, feldúltan igazgatva makulátlan, hófehér gallérját.

– Kérem, bocsásson meg, Brannad úr, de egy úr kétszáz aranyat nyert az imént, és a pénztárosnak szüksége lenne egy kis pénzre! Nem is tudom, hogy történhetett ilyesmi. A fejem is belefájdult!

A kövér kalmár felsóhajtott.

– Elég baj ez. Nem ez az első eset ráadásul, hiszen harminc éve is előfordult ilyen figyelmetlenség, ha nem csalódom. Jegyezd meg, harmadszorra nem áll módomban szemet hunyni! Hozz le egy váltót, rögvest aláírom.

A fiatal férfi csak egy pillanatra döbbent meg. Néhány erőteljes szót morzsolt el a fogai között.

– Nos – fonta keresztbe ujjait hordóhasán Brannad –, mielőtt oly csúnyán gyaláztad volna a Hétarcút, ott tartottál, hogy a barátom vagy. Megtennéd, hogy önzetlenül dicsérsz még egy kicsit?

– .. .ahogy mondottam volt, harminc éve még valóban volt hírneve az Enrawell Csillagának, mert Cymar on-Creel idejében még készpénzzel fizették ki az efféle nyereségeket.

– Akkor tán tőled számíthatok a hiányzó összegre? – kérdezte ártatlanul a kalmár.

– Gazember! Fogadjunk, hogy az italt is kisebb pohárban méred.

– Más helyzetben azt mondanám, hogy az ifjúkori szép emlékeid csalnak meg, de a te esetedben ez kizárt. Ha apád itt nyerte a vagyonát, arról én nem tehetek, akkoriban nem én voltam a tulajdonos. És most, kártyázunk tovább, vagy már nincs miből?

Ez a te szerencsés napod, beles, mert ilyet nem láthatsz mindennap! Egy igazi háborús hőst foszthatsz meg vérrel szerzett diadaljelvényeitől!

– Fogadjunk, hogy zászlóháborús – csóválta meg a fejét Brannad. – Ha aszisz, ne is fáradj, az istállószolgáim sem adják Otlokir nagykirály Hősies és Önfeláldozó Szolgálaton Váltott Bíbor Fokozatú Dicsőségkeresztjénél alább.

Két halászfalu felégetéséért is meg lehet kapni. Azelőtt még egy egész korsó sört is fizettem érte, igaz, ez még a háború előtt volt, azóta sok mindennek lement az ára.

Actren hideg megvetéssel meredt kártyapartnerére.

– M i t képzelsz, ostoba délvidéki mitugrász? – köpte a szót, elegánsan figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy mindketten Shadon birodalmában látták meg a napvilágot. – Az északi kultúra mélyebb múlttal rendelkezik, mintsem a te sekélyes elméd felfogni képes!

– Persze, hogyne – nyomott el egy ásítást Brannad. – Mutasd, mid van, aztán eldöntöm, mennyit ér.

A fiatalabb shadoninak komoly tapasztalata volt, így nem jelenthetett számára akadályt, hogy könnyek szökjenek szemébe a meghatottságtól. Mellényzsebébe nyúlt, és mikor újra előhúzta ökölbe szorított kezét, ujjai közül aranyszín csillogás szüremlett elő.

– Ez – suttogta elcsukló hangon – nem más, mint maga a kalandozók hadura adományozta vitézségi érdemérem, amelyet oly kevesen érdemeltek csak ki. Lásd, kivel van dolgod! Elfogadom, hogy ezen felbecsülhetetlen értékért cserébe az eddig elnyert rongyos huszonhárom arany legyen a tét, utána pedig... játszunk, amíg tart. Vagy amíg el nem nyerem a csehót a fejed fölül.

A kufár fáradt pillantást vetett az asztal túlfelére.

– Az Északi Szövetség ezrednagyi jelvénye – intonálta unottan Brannad. – Anyaga bronz, arannyal futtatva. Ez a példány ráadásul kopott, repedt, és van már nekem belőle egy egész vezérkarra való. Kilenc réz, ha gondolod. Valami különleges nincs, esetleg?

– Mi az, hogy kopott? Envéremmel csiszoltam fényesre!

– Az mindjárt más. Akkor csak nyolc.

– Te hájas fattyú!

– Most már csak hét – nézett fel sértődötten a kalmár.

– Ne hidd, hogy nekem nincs büszkeségem!

– Két lábon járó hígvérű trágyadomb! Tudom, most már csak hat, de megéri. Na de, félre a tréfát, van még egy alig használt yankari alvezéri kinevezésem, és egy daerimi kitüntetésem is. Beszámolod két ezüstért, vagy várjak, míg egy alkalmasabb személy kerül, és valódi értékének megfelelően aranyak százaiért vásárolja meg tőlem?

Brannad láthatóan gondolkodóba esett, aztán győzött benne a jóindulat.

– Legyen egy ezüst, de ha nem tetszik, megkaphatod cserébe Airun al Marem eredeti opálköves pallosát, vagy valami más, garantáltan eredeti, egyedi ereklyét.

– Jó lesz az egy ezüst – borzongott meg a másik.

Radano Brannad kíváncsian kigöngyölte a kinevezést.

– Ahá, Actren del Cioran. A nevéből ítélve minden bizonnyal felföldi volt a szerencsétlen. Kár érte, biztos jobb ember volt, mint te.

– Magam vagyok Actren del Cioran! – háborodott fel a fiatalabb.

– Dehogy! Most már én vagyok az, hiszen már papírom is van róla. Ezenfelül mostantól yankari alvezér is, valamint. .. eh, de hagyjuk az összes rangomat, a magamfajta hétköznapi hősök nem szorulnak arra, hogy címek mögé bújjanak.

A vérrel váltott kitüntetések és a kopott pergamen gazdát cserélt, a játék pedig folyt tovább. Mire a kék hold elérte a zenitet, Actren előtt újra tekintélyes halomnyi ezüstés aranyérme hevert, Radano Brannad tekintete pedig sápadtan követte pénze útját.

– Negyvenkét arany fertályóra alatt – nyögte keservesen. – Igazán szerencsés napod van, tacskó!

– Actren del Cioran, pietor, ezrednagy, lovag és gróf. Ha kérhetném.

– Nem, nem – vigyorodott el kajánul a kalmár. – Az én vagyok. Hiszen igazolni is tudom. De egy ezüstért, természetesen visszaszerezheted neved és rangod...

– Egy ezüst? Te bizonyára tréfálsz. Két réz, legfeljebb.

– És az envéred, meg a csiszolás?

– Rendben, legyen három.

– T e utolsó, torz lelkű uzsorás csaló! Tudom, már csak kettő, de nem baj, megéri.

– Rendben, beveszem két rézért. Négy ászom van, teríts, dagi, bár felesleges, ennél jobb lapod nem lehet. Ismét én vagyok Actren del Cioran.

– Eh – lökte át az asztalon a halmot Brannad – manapság már minden jöttment lehet Actren del Cioran, pietor, ezrednagy, lovag és gróf. Én is voltam, de nem tetszett, gondoltam, veszni hagyom. Könnyen jött, könnyen ment.

– Nem szerezte mindenki olyan egyszerűen ezeket a neveket és rangokat, mint te.

– Envéreddel, mi? Na, elég lesz. Ha vesén szúrtad a gazdáját, hát vesén szúrtad. Úriemberek között az ilyesmi nem fecsegés tárgya.

– Rendben, ha már komoly dolgokról esik szó, és nem csak a léha játék köti le a figyelmed, hallgasd szavam, ó, kalmár! Őkegyelmessége, Új-Kyria császára által rám ruházott hatalmamnál fogva a következő ajánlatot teszem alantas személyednek...

Brannad gátlástalanul felröhögött, de Actren zavartalanul folytatta.

– .. .elmondom, mi történt Cymar on-Creellel, és ingyen alszom, eszem, iszom és játszom három hétig. Áll az alku?

– Kapsz két sört, és nem horkolok hangosan az előadásod közben.

– Igen? – vetette közbe élesen Actren. – És az a láda predoci óbor, amivel tartozol neki?

– Ronellai. És nem ó. És nem felejtem el, amíg élek. Hiszen megígértem!

– Ő bizonyosan nem örülne ennek, ha megtudná.

– Pereljen be!

– Nem teheti – felelte komoran del Cioran –, hiszen a Kárpiton túl jár. Legalább a haló poraira tekintettel lehetnél, ha már az élőket nem tiszteled.

Brannad vállat vont, és az itala után nyúlt.

– Samm majd játszik valamit a lelki üdvéért. Valami szomorút. Vagyis... inkább valami rövidet. Az efféle gyászos melódiák elbátortalanítják a vevőkört, ezt pedig Cymar sem akarhatná!

– Nem ér meg neked rongyos háromheti vendéglátást az ő emléke?

– A m i azt illeti, halhatatlanná tettem a nevét, és ez máris több, mint ami elvárható. Ércnél maradóbb emléket állítottam neki!

– T e ? Hogyan? Csak nem beírtad a könyvelésedbe?

– Italkeveréket neveztem el róla. Elég népszerű, ami azt illeti, de hamarosan kifutja magát. Sebaj, én úriember vagyok, és akkor is az itallapon tartatom majd, ha már senki nem issza.

Actren egészen magába roskadt. Az egy dolog, hogy frissen szerzett aranyaiból még a maga rohamtempójával is hónapokig húzza Erion mulatóiban, de az, hogy megfosztották az ingyen játéktól, kimondottan fájt neki. Még a végén ténylegesen a saját vagyonát kell kockáztatnia, hogy a fogadó rég halott alapítója nevében üresre szipolyozza a játékterem pénzes ládáit...

– Folytassuk – jegyezte meg úri könnyedséggel. – Száz aranyig. Toroni tallérban.

– Békebeli érmékben. Újabban sok benne a réz.

– De biztosak vagyunk magunkban, dagi – mondta Actren, és erszényébe söpörte az új veretű ereni és erigowi aranyakat. – Ezeket most mindenesetre megtartom, és egy az egyben számolom be. A toroniakról majd váltót írok.

Brannad a térdét csapkodta széles jókedvében.

– Nem bízol bennem, obsor? – húzta ki magát Actren.

– Nevemnek és rangomnak súlya van, Őkegyelmessége, Új-Kyria...

– Nem láttalak hajbókolni, amikor fertályórája magam voltam pietor. Most is csak kártyán nyerted a rangod... én már csak tudom!

– Elég a sértésekből, kalmár! Itt a tét.

Nehéz aranyak pendültek az asztalon.

– A negyvenkét arany, amit tőled nyertem, a hat, amivel beszálltam és... és ez. Ér vagy két aranyat.

– Maximum felet – replikázott Radano, oda sem nézve. – De csak akkor, ha jó napom van.

– Vak vagy tán? – háborodott fel Actren. – Hiszen ez egy ritka bíborgyöngy!

– Tényleg? Bocsáss meg, nem látszott a mocsoktól...

Rendben, legyen egy arany.

– Másfél. Ehhez ragaszkodom – makacskodott Actren.

– Hogy mondtad? – rezzent fel a kalmár.

– Másfél, egy rézzel sem kevesebb!

– Azt mondtad, bíborgyöngy?

– Nézd meg a saját szemeddel, vaksi barom!

A pohos, ősz kereskedő elgondolkodva fonta össze tömpe ujjú kezeit tokája alatt. A fiatalabb, harcedzett férfi némi meglepetéssel nyugtázta, hogy Brannad kezei kérgesebbek, mintsem azt életvitele indokolta volna. Tenyere szemmel láthatóan rendszeres kardforgatástól keményedett meg.

A kalmár a gyöngyért nyúlt és érdeklődve szemlélte, ahogy az végiggördül tenyere azon ráncán, amelyből egyes vajákosok az élet hosszát remélték megjövendölni.

– Rendben, legyen egy arany, csak kezdjük már! – sóhajtott Actren.

– Várj! – intette türelemre Brannad, és egy teremszolga felé intett, aki rögvest asztalukhoz sietett. – Egy On-Creel fellegszürkét! Ne is, legyen kettő. Az italra az úr a ház vendége – tette hozzá, mintha a fogát húznák. – És hívd ide Omart. Mondd meg neki, hogy gyöngypróba lesz. Küldjön ki mindenkit! Vigyenek ingyen italt a vendégeknek az okozott kényelmetlenségért.

– Ekkora felhajtást pár ezüstért! – csóválta meg a fejét a fiatalabb.

Hamarosan öles termetű, hatvanas éveiben járó dzsad lépett az asztalhoz. Ekkorra a teremszolgák már mindenkit udvariasan, de határozottan kitessékeltek a teremből.

Díszes, méretre készíttetett, mélyzöld bársonyöltözékének övén széles pengéjű handzsár hordott. Jobb kezében italostálcát hozott, rajta két kupával, baljának ujjai között jó tízfontos pörölyt forgatott játszi könnyedséggel.

– Köszönöm – vetette oda neki Actren úriasan, de keze azért közben tőre közelében maradt. – Rázva kérem az italomat, nem keverve és még véletlenül sem zúzva.

– Omar, a gyöngy – szólt Brannad, majd felállt, és a dzsad mellé lépett.

A meglett korú harcos két ujjal felcsippentette az asztalról az ékszert, a padlóra helyezte, majd hatalmas lendületet vett. Kora ellenére látszott, hogy ruhája alatt kötélizmok rejtőznek.

– Mondtam, két arany minimum! – kezdte Actren, látván, ahogy a pöröly lecsap. Hatalmas porfelhő csapott fel az évtizedes keményfa padlóból. A fiatalabb shadoni az asztal lapjától nem láthatta pontosan mi történt, de látta, hogy Brannad érdeklődve vizsgálgatja a talajt majd kedélyesen elmosolyodott. Úgy tűnt, a Hétarcú, aki általában érthetetlen közömbösséggel viseltetett igyekvő gyarló híve dolgai iránt, ezúttal idejében meghallgatta néma imáit.

Radano ugyanakkor azt is tudta, hogy az égiek ritkán tesznek ingyen szívességeket.

– Nos, ifjú barátom... – szólt a kalmár, tudomást sem véve arról a tényről, hogy kártyapartnere alig egy évtizeddel fiatalabb nála – van néhány jó és egy rossz hírem. Kezdem a rosszal. Két ász van a kopott inged ujjában. A kezdetek óta. A jó az, hogy még nem használtad, így van miről tárgyalnunk.

Actren méltóságán alulinak érezte, hogy tiltakozzon.

Tapasztalt szemével felmérte, hogy két kaszáló vágással lelassíthatja ellenfeleit, majd a várhatóan előözönlő őrök elől talán egérutat nyerhet a szűk ablakon át. Úgy döntött azonban, hogy kevés a vesztenivalója, így meghallgatja a dagadék jó híreit is.

– Ami pedig a további jó híreket illeti; a gyöngyöd egyben maradt, de elengedem az összetört padló árát és ráadásul kifeszegetned sem neked kell belőle azt a vacakot.

– Azért folytasd, mert ettől még nem fogok az asztalon táncolni örömömben.

– Játsszunk nyílt lapokkal; ha kidobatlak vagy átverlek, a végén még visszajössz bosszúra éhesen, az meg a francnak sem hiányzik. A megölésed bűn lenne a Hétarcú szemében a szent Szeptádok szerint...

– Úgy bizony – bólogatott buzgón Actren. – Ráadásul igen sok komoly problémát okoznék, mielőtt kiszenvedek.

– Ez is megfordult a fejemben – egyezett bele Radano.

– Megveszem tőled ezt a csecsebecsét. így lesz a legegyszerűbb, nemde? Ötven aranyat kínálok érte.

– Várj! Gyöngy. Alidax úrnője meg az ereni. Ez jár abban a püffedt fejedben, igaz?

– Ez. És néhány becsületsértés. Különben is, nem vagyok kövér, csak vastagok a csontjaim!

– A z az ötven kevés lesz, ezt te is tudod.

– Akkor legyen hatvan.

– Nem értettél meg – dőlt hátra a székén lassan Actren.

– A gyöngy már nem eladó.

– Minden eladó, csak az árról lehet vitatkozni.

– Nem.

– Rendben, azt hiszem, tanulnom kell a leckéből: a látszat ellenére megvan a magadhoz való eszed – sóhajtotta Brannad. – Akkor társulunk. Te nem tudsz vevőt találni a gyöngyre, én pedig csak nagy nehézségek árán tudnám elvenni tőled.

– Bármikor pénzzé tudnám tenni!

– De nem annyiért, amennyit te szeretnél, és sokkal valószínűbb, hogy tőrt kapsz a hátadba, vagy leharapja a fejedet valami sáska.

– Szívesen társulnék veled – hazudta Actren –, de ugye, tudod, hogy a legkevésbé sem bízom benned?

– A sikeres üzleti kapcsolat alapját a kölcsönös érdekek képezik. így minden fél tudja, mire számíthat. A gyöngy maradjon nálad, a kapcsolatokról pedig úgyis csak én tudok. A hasznon fele-fele arányban osztozunk.

– Nem a nyereségen?

– Nem. A kockázaton is. Vagy ez nem volt egyértelmű?

– Mi a terv? – kérdezte Actren.

– Az attól függ, hogyan szerezted.

– Kockán nyertem egy részeg dwoontól, nem sokkal a vinali csata után. Ő egy toroni tiszt hulláját fosztotta ki érte. Egy körbenyírt haonwelli ezüstöt tettem fel az ellenében, azt is csak azért, mert alig láttam már az italtól.

– Ez azt jelenti – mondta elgondolkodva Brannad –, hogy a kutya sem tudja, hogy nálad van.

– Ugyan, ki törődne ezzel a vacakkal? – vont vállat Actren. – A mai napig magam is azt hittem, hogy festett üveg. Tehát mi a terv?

– Még ma északra a küldöm a testőreimet. És mert a sebesség ezúttal fontosabb a költségeknél, a Kapukon át.

Mi egy nappal később követjük őket.

– N a és, kinek adjuk el? Az alidaxi máglyadísznek, vagy az ereni tahónak?

– Hát hiába nevelgetlek vagy fertályórája, taknyos? Természetesen annak, aki többet fizet érte!