4.

– Azt mondod, hogy az Enrawell Csillagában láttad?

– Igen, nagyuram – hörögte a senki. Lókupec volt, és azért járt Brannad fogadójában, mert hallotta, hogy ott lehet nyerni. Nyert is, egészen addig, amíg meg nem érkezett az az átkozott az északi gúnyájával meg a kiismerhetetlen mosolyával, és ki nem forgatta őt mindenéből.

Onnantól fogva már csak Morgena kerekénél próbálhatott szerencsét, mert ott a legkisebb tétet is elfogadták.

A szeszélyes istenek megkönyörültek rajta, így az Enrawell Csillaga történetében szinte példátlan módon kétszáz aranyat nyert.

Aztán végigvedelte fél Eriont győzelme örömére.

Mindenkinek eldicsekedett szerencséjével, az összes apró részletre kitért, és a hirtelen jött ingyen körökre gyűlő italhiénák értőn bólogattak szavai hallatán. Volt közöttük egy, aki különösen érdeklődőnek bizonyult, de ez őt nem zavarta, hiszen nyereménye oroszlánrésze már rég a Hercegi Bankház páncéltermében volt, biztonságban.

Még tisztelt ügyfelünknek is nevezték, ami pedig korábban sosem fordult elő. Gyanúsan figyelmes hallgatójának azonban nem a pénze kellett. A lókupec épp dolgát végezni indult egy galambszaros sikátorba, amikor acélkemény ujjak mélyedtek a vállába. Nem volt ideje sem megfordulni, sem kiáltani: egy pillanat alatt sötétségbe borult előtte a világ.

Itt tért magához, ebben a sivár toronyszobában, ahol rajta, fogvatartóin és egy kopott lócán kívül semmi egyéb nem volt. Az, aki kérdezett, tar volt, szikár, és hajlékony, oldalán könyöknyi pengéjű kardok. Sötét színű, praktikus szabású ruhát viselt, lábszárközépig érő bőrcsizmával. Szigorú arccal méregette a lókupecet, aki akárhogy is próbálta, nem tudta állni a pillantását.

A másik alak a háttérbe húzódott, és némán figyelt.

Dús, szőke haját félrefésülve hordta, amely így mintegy keretbe vonta kínosan szabályos vonásait. Legújabb erigowi divat szerint szabott ruházata kifinomult egyszerűséggel tüntetett, és olyan emberre vallott, aki tudja, hogy nem a díszek száma teszi az eleganciát. Zafírkék szemén jól látszott, mennyire untatják a szobában történtek: tekintete minduntalan az ablakra tévedt, amely mögötte torzán magasodott a Nekropolisz fekete, repedezett fala.

– Folytasd csak! – nógatta a tar. – Mondd el, hogy nézett ki az a fickó.

– Nálam egy fejjel magasabb lehetett. Talán, mint te, kegyelmes úr. Vállig érő, fekete haja volt, és háromnapos szakálla. Toroni kard volt nála, azt megismertem. Egyszerű utazóruhát viselt.

– Ha így nézett ki, miért engedték be a belső termekbe? – kérdezte a harcos.

– Ha elég pénzt mutatott annak az Omar nevű hegyomlásnak – mondta dallamos hangján Ostebard Da Chimesso –, akár be is engedhették, Traogan.

Odakint éppen felkelt a nap.

– És a gyöngy?

– Bíbor volt, épp akkora, mint egy újszülött haonwelli csikó szeme – töprengett a lókupec. – És amikor az a senkiházi lecsapta az asztalra, a teremszolgák mindenkit kitereltek.

– Igaz ez?

– Amennyire tudom, igen – felelte a tar.

– Semmi mást nem tudok ezen kívül, nagyuraim!

Da Chimesso megfordult. Mosolygott.

– Nos, barátom, nem vagy elég jó emberismerő. Sikeres ember nem lehetsz. Most természetesen távozhatsz Traogan majd elkísér, hogy bajod ne essen.

Innentől fogva nem foglalkozott vele, hiszen tudta, hogy a lókupec holtteste legkésőbb napközép idején már a Nekropolisz falának túloldalán alussza nyugtalan álmát.

A Nekropolisz... nélküle még mindig csak a szegénynegyed egyik lepusztult kerületének ágrólszakadt ura lenne, alig jobb alattvalóinál. Bérlőkből és kisemmizettekből álló uradalmát kevesebbre becsülte, mint a hintója kerekére tapadó szennyet, így elhatározta, hogy a semmibe sodródó idiótáktól eltérően ő valóban változtat a sorsán.

Sokáig csak a bevétel és a kiadás örökös körforgásában volt kénytelen vergődni. Amikor aztán a csőcselék körében rejtélyes kórság ütötte a fejét, ő hátradőlt, és nem tett semmit, hiszen a történtek az ő érdekét szolgálták. Terve azonban romba dőlni látszott, amikor a szomszédos kerületek zsoldjában álló kalandozók vasba verve ítélőszéke elé hozták azt a boszorkánymestert, akinek elszabadult kísérletei a szemükben nem voltak többek démoni praktikáknál. Ostebard Da Chimesso jó pyarronita módjára megbocsátotta Crattadorie tévelygéseit, és az ilyenkor szokásos máglyahalál helyett tízesztendőnyi kényszermunkára ítélte - saját birtokán. Crattadorie másodjára már óvatosabbnak bizonyult, így szóról szóra követte újdonsült parancsolója minden utasítását.

Azt mondják, hogy a gorvikiak nem tudják, mi a hűség. .. erről azonban gondoskodott a testére ütött mágikus bélyeg. A sikerhez szüksége még volt valakire, aki a végrehajtás ideje alatt fegyverrel védi a varázstudó testi épségét. Ha kell, akár a saját élete árán is. A megfelelő embert Traogan személyében találta meg. Az egykor északi zsoldban álló embervadász már csak árnyéka volt önmagának, amikor Da Chimesso rátalált a kerület egyik ópiumbarlangjában. Gondolatait és érzelmeit dzsad áfiumok mérgezték a nagy északi háború óta, de ő ennek ellenére látta benne a lehetőséget. A fejvadász mégis kis híján beledöglött, amikor Crattadorie ura utasításának engedelmeskedve kipurgálta belőle a gyilkos bódulat iránt érzett vágyat. Minden készen állt tehát ahhoz, hogy Ostebard Da Chimesso valóban úr legyen a nála egyenlőbbek között.

Egy szép napon tehát parancsot adott boszorkánymesterének, hogy uszítsa a környék bérházaiban üzekedő és zabáló véglényekre a Nekropolisz poklát. Miután Traogan rajtaütött Darton szolgáin, akik a holtak nyugalmát vigyázták, nem maradt senki, aki megakadályozta volna, hogy Crattadorie szavára a sírok hidegéből előkúszó élőholtak a falakon átmászva rátörjenek a környék lakóira. Mire Erion nagy tudású papjai a helyszínre érkeztek volna, a rothadó förtelmek már több száz helyivel végeztek. Da Chimesso mély megrendülést mutatott alattvalói szenvedése láttán és együttérzését fejezte ki a szomszédos kerületek urai iránt, akik kénytelenek voltak osztozni balszerencséjében. Nyilvánvalóan a segítő szándék vezette akkor is, amikor - potom pénzért - felvásárolta a lakók nélkül maradt háztömböket. A lakatlan épületek elbontatása után végre elegendő szabad hely állt rendelkezésére, hogy megépíttesse azt, amiben felemelkedése kulcsát látta. Az újonnan emelt irdatlan raktárépület mély kazamatáinak mágikus védelmére alig kellett költenie, mert Erion térmágusainak hatalma még a város ezen távoli pontján is kifejtette hatását. Az ő termeiben bármit biztonságban el lehetett helyezni, megfelelő díjért. Hosszú útra induló kalmárok, gyanakvó nemesemberek, bizalmatlan kalandozók egyaránt gyakorta őriztették vele azon javaikat, amelyeket a bankházak széfjeiben nem láttak volna szívesen. Az üzlet jól ment, de ő többre vágyott; terjeszkedni akart, hogy ne kelljen megrendelőitől függenie.

Amikor a Játékmester megkereste, büszkeség töltötte el: végre valóban Erion nagyjaival játszhat. Először eltökélte, hogy szokásától eltérően ezúttal tartja magát a szabályokhoz, de a mostani alkalom túlságosan is csábító volt.

– Traogan keresd meg Crattadoriét, és vegyél magadhoz néhány megbízható embert. Figyeljétek Radano Brannad házát!