20.

Alayss kihajolt a kocsi ablakán, és a fájdalomtól elkínzott arcot fürkészte.

– Drága Aventyrem, nem tudok elég hálás lenni a segítségért.

– Tudod, hogy neked ezt kérned sem kell, hölgyem – vörösödött el az ötvösmester, és lehajtotta fejét, a földet nézte zavarában.

– Tudom. És sosem felejtem el.

Alayss gyengéden megcirógatta az ékszerész arcát, majd az ajtóra koppintott. Robun ostorcsapása nyomán a kocsi meglódult, és az ékszerész pillanatok alatt elmaradt mellette. Jobb is, hogy nem látta sokáig, mert nehezen viselte az érzelmektől megfosztottak üres tekintetét. Noha boszorkány volt, nem fagyott jéggé a szíve... és ki nem állhatta az értelmetlen pazarlást.

A medálra nézett és elégedetten dőlt a selyemvánkosok közé. Kisujja körmével a medál véseteire bökött, akaratával megtörte a rúnákat, és erre a medál közepéről lepattant a toroni kéklunir tallér.

Csillogó, bíborszín gyöngyöt emelt ki mögüle, és a lótuszvirág foglalatú gyűrű mellé tette.

Csodás látvány volt a két varázsszer együtt, hát még a bíborgyöngy az antiss birodalmában. Mennyi erő, mennyi hatalom... mennyi fáradtság, és milyen nagyszerű eredmény!

Alayss szoborszép arcán elégedett mosoly suhant át.

Bármi is történt, kétségkívül remekül értett ahhoz, hogy a maga álmai szerint alakítsa a dolgokat.

Liliath, Liliath, királynők úrnője! Már nem foglak sokáig váratni, kedvesem!