5.
A torony tetejéről Radano homlokát ráncolva szemlélte a déli irányból közeledő menetoszlopot.
– A fene sem hitte volna, hogy ez a makacs barom felbérel három századra való zsoldost. Honnan volt ennyi pénze annak az ágrólszakadt ereninek? – vakarta meg az állát elgondolkodva.
– Nem volt neki – jegyezte meg szenvtelenül az erioni Hercegi Bankház agya. – Azt tette kockára, ami egy magafajtának mindennél többet ér. A szavahihetőségét. Nem lennék az, aki vagyok, ha nem tudnék utánajárni néhány egyszerű kontraktusnak. Iglat Bervalnak sok ember tartozott szívességgel szerte Északon; most beváltotta az összeset. Vagyona nem volt, így az egyetlen dolgot bocsátotta áruba, amit megtehetett. Ezzel kockára tette a tisztességét, a barátságait és a kapcsolatait is – a dzsenn elgondolkodva megdörzsölte az orrnyergét. – Nagyon kétségbe lehet esve, mert ha meg is nyeri a fogadást, akkor is elveszít mindent.
– Micsoda pazarlás! – csóválta meg a fejét Radano.
– Mit sopánkodsz, dagi? – mondta Actren. – Nem a te embereid bőrét kell vásárra vinni.
– Csak figyeljetek! – jegyezte meg Airun al Marem. Most jön a legjobb rész!
A távolban mély dübörgés kélt. Soktucatnyi nehéz csatamén patája alatt rengett a föld, ahogy megindult a roham a környező dombokról. Az aszisz zsoldosok értették a dolgukat, a menetoszlop mellett néhány száz lábnyira felderítők haladtak. Könnyű harci lovaik lába gyors volt, lovasaik figyelmét pedig semmi nem kerülte el. Már messziről észrevették a feléjük vágtázó dartonitákat; még volt annyi idejük, hogy riadót fújjanak kürtjeiken, mielőtt elsöpörte volna őket a fekete acéláradat.
Iglat látta, hogy a védekezés céltalan, ennyi idő alatt nem tudnak harci alakzatba fejlődni. Ha viszont elérik a várost, a nehézlovasság rohama megtörhet a házak közötti szűk utcákban.
A toronyban állók reményei beigazolódtak. Az ereni jól döntött, hiszen embereinek majdnem a felét sikerült biztonságba vezetnie, a maradék másfél századot azonban könyörtelenül legázolták Airun al Marem lovagjai.
A sötét próféta elégedetten felkacagott.
– A z én fiaim! – mennydörögte büszkén, és kihívóan végigpillantott a többieken.
– Tiszteletre méltó játékostársam figyelmét nyilván elkerülte a tény, hogy másfél száz szerencsekatona életben maradt – jegyezte meg az enoszukei.
– Felteszem, az embereid majd gondoskodnak róluk.
Figyelek.
– Bocsánatodért fogok esedezni, ha nem találod majd elég látványosnak – mondta Atakebune, és udvariasan meghajolt.
Az élen haladó aszisz lovasok épp egy Antoh-templom mellett haladtak el. Felmérték helyzetüket. Tapasztalt katonák voltak, így sejtették, merre keressék az esetleges orvtámadókat. Arra azonban nem számítottak, hogy a tengeristen templomának homlokzatán megelevenednek a sellők szobrai. A kőporral fedett bőrű, törékeny enoszukei lányok fúvócsövet emeltek a zsoldosokra és mire azok felocsúdtak volna, már vagy egy tucatnyian halottak voltak közülük. Az apró nyilakra kent méreg ijesztően gyorsan hatott.
Aszisz nyelvű átkok és szitkok harsantak fel. A keleti nők kezének egy mozdulatára füstfelhő gomolygott elő, és amikor eloszlott, már nem voltak sehol. Kivéve egyet, akit szemmel láthatóan cserbenhagytak a trükkök; most riadtan tekintett végig a bosszúszomjas asziszokon. Kecsesen a földre huppant és rohanni kezdett az egyik kacskaringós utcán. Néhány zsoldos üvöltve megsarkantyúzta lovát, és űzőbe vette a magányos prédát.
– Vissza! – ordította kétségbeesetten Iglat, de már későn. A két ház között lévő téren fejmagasságban kifeszített acélhuzal a balszerencséjükre a leggyorsabb fél tucat emberének már átvágta a torkát.
– Ügyes – ismerte el Airun al Marem.
– Megtisztelsz, nagyuram – hajtotta meg a fejét az enoszukei klánmester.
– Szabad lesz? – kérdezte Tharr erioni helytartója.
– Már alig vártuk – szólt hűvösen Dal Raszisz.
A Háromfejű főpapja mintha meg se hallotta volna.
A korláthoz lépett és ókyr nyelvű szavakat suttogott a szélbe. Egy ideig nem történt odalent semmi, de néhány pillanat múlva megrándultak a halott asziszok. A fiatal férfiak hullái viharos gyorsasággal szikkadtak szárazra.
Vérük pórusaikon át dőlt a porba, a rőt patakok tócsává folytak össze a berzenkedő lovak patái előtt.
– Vérgólem! – üvöltötte Iglat, hogy még a toronyban is hallották.
– Érti a csíziót – nyugtázta Actren. – Most jön az a rész, hogy csak szentelt fegyverek sebzik, és...
– A lábakra menjetek! – harsogta negyed 'mérföldre onnét az ereni. – Le kell terítenünk!
– De hogyan, az istenekre? Ezt csak szentelt vas fogja!
Az ereni intésére Skrae meglendítette borotvaéles harci karját, és egyetlen csapással elválasztotta a lábak egyikét a vérlény törzsétől.
– Látjátok, barmok? Megy ez szentelt vas nélkül is!
A zsoldosok körbevették Tharr megcsonkított teremtményét. Minden haragjukat ellene fordítva csakhamar miszlikbe aprították - a rettenetnek, mielőtt tudattalan alvadékként magába roskadt, egyetlen óvatlan asziszt sikerült megölnie.
– Mozgalmasnak mozgalmas... de nem egy Sagrahas – húzta el a száját Airun al Marem. – Ez minden?
– Ugyan, barátom! – mosolyodott el Tharr papja. – Eddig nem vettem véresen komolyan a dolgot.
A keresztutcák labirintusából tucatnyi helyről hangzott fel kísértetiesen bugyborékoló üvöltés. Az asziszokat hamarosan minden oldalról frissen teremtett, két ember magas vérdémonok támadták meg. Volt, amelyik fegyveres harcost formált, mások oroszlán vagy szárnyas kígyó alakját viselték. Mire Iglat zsoldosai végeztek velük, alig háromtucatnyian maradtak.
– Nem szükséges tovább fáradniuk, uraim – biztosította társait a Hercegi Bankház feje. – Gondom lesz rá, hogy az arénát csak a fogadásban érintett felek érjék el.
A megfogyatkozott menetoszlop hamarosan ismét útnak indult. Némán haladtak, csak lovaik patája kopogott az ősi kyr köveken. Az amfiteátrum kapuja előtt azonban a zsoldosok egy emberként megtorpantak.
– Ki mondta, hogy megállhattok? – kérdezte vészjóslóan Iglat, de nem kapott választ. Az asziszok egymás után indultak visszafelé, hogy elhagyják a várost. Két könnyűlovas íjász maradt utolsónak. Egyik az erenit, a másik az aunt tartotta szemmel. Amikor utolsó társuk is eltűnt a házak között, ők is megsarkantyúzták lovaikat és elporzottak.
– Miféle bűbáj ez? – hördült fel Dal Raszisz. – Ismerem a lampryssai zsoldosokat: mindig megszolgálnak a bérükért.
– Ahogy most is – helyeselt derűsen a bankár. – Napokkal ezelőtt ráígértem az ereni ajánlatára. Voltaképp köszönettel tartozom az uraknak: fáradozásuk nyomán a második részletet csak egy maroknyi túlélőnek kell kifizetnem.