13.
A lámpagyújtó a fehérarany óráját kiáltotta az utcán, mire a boszorkány fogadására értek. Craftyr megvárta, míg Robun eltűnik az emelet irányába, és csak utána lépett az ivócsarnokba.
Jól döntött az álcájával, a belépését a szokásosnál több tekintet követte. Tucatnyi caedoni zsoldos ült egy hosszú asztalnál, velük szemben tíz lampryssai harcos kártyázott.
Körülöttük sinemosaiak és asziszok, Narvan és Rowon városának lakói jellegzetes öltözetükben. Egy pyarroni térítő elalélt volna az örömtől, ha ilyen népeket egy fedél alatt tudhat.
A boszorkányt nem látta sehol. Craftyr jobb szeretett volna egy sarokba húzódni, de azok mind foglaltak voltak, így a söntéshez ült, és kért egy kupa csemegebort.
Az előtte álló feladatokra gondolva úgy döntött, érdemes tovább kísértenie a sorsát, így a vörös asszony áldása helyett a gor/o, a fekete ribanc elixírjét választotta. A borban feloldott serkentő elsősorban az akaraterejét, és a tudat hatalmát erősítette, és úgy vélte, erre mindennél jobban szüksége lehet most.
Az ivóban békésnek tűnt az este, és ez cseppet sem tetszett neki. A megszokottnál kisebb zaj efféle helyen általában bajt jelentett, hogy az emberek többsége mérlegelt, figyelt, mulatozás helyett komoly dolgokon elmélkedett.
Hamar észrevette, a többség kit tart szemmel. A középkorú, nyurga férfi az egyik hátsó asztalnál ült, a ruhájából és a kiejtéséből ítélve sinemosi nemes lehetett.
– Én mondom nektek, az a nő megér minden aranyat! Én ott voltam mellette, láttam. Mert előtte is hallottam a legendáit, hogy elcsavarta Eligor fejét, hogy a kilencedik lobogó annak idején Calyd Karnelian helyett is őt választotta, de nem hittem el egyiket sem. Aztán elég volt látni, ahogy parancsot oszt, hallani, ahogy az embereihez beszél... Rosanna egy földre szállt istennő, akitől joggal tartanak Shulur urai is! Ha így folytatja, könnyen egész Észak megmentőjévé válhat!
Craftyr úgy tett, mint aki az italába temetkezik, közben lopva az embereket fürkészte. A lampryssai harcosok némaságát nem értette, a caedoniak érthető okokból néztek össze. Akadnak mások is, kisebb csoportokban, akik összesúgtak az álommese hallatán. Ebben nem volt semmi meglepő: a Rosanna-legendák efféle túlzásokkal néha már megfeküdték az északiak gyomrát is.
– Netán van valami hozzáfűznivalód? – szólt oda neki a sinemosi egyik ifjú társa, elkapva lesújtó pillantását.
Craftyr látta, hogy erre már többen is felfigyeltek. Bármennyire nem látta szerencsésnek belekeveredni a politikába, ha a maga előnyére akarja fordítani a helyzetet, ez volt a megfelelő pillanat.
– Syrrandraq – köpte a ficsúr felé, aki megrökönyödve nézett rá a toroni szó hallatán. Craftyr felállt és felemelte a kupáját és asziszra váltott. – Hát itt mindenki elfelejtette, mit szabad és mit nem? Hogy miért hullatták a vérüket őseink? Éljen soká a dicsőséges Zaphiryr császár, és a concordia, ami összeköt minket! Dögvész Doran csahos kutyáiba, és a csürhébe, amit Szövetségnek hívnak!
A ficsúr felpattant a helyéről.
– Merész szavak, toroni fattyú! Nem félsz, hogy...
Craftyr nem félt, egyenest az arcába vágta a kupát.
A sinemosi elhajolt, így csak a vállát találta el. Ha nem kocsmában tanult, remek kiképzést kaphatott. Az asztalnál felkiáltottak társai. Székeket rúgtak hátra, asztalokat toltak félre, de amikor Craftyr kirántotta a kardját, már állást foglaltak a caedoniak is. A legtöbbjük csak felállt, és hátranézett: az asztalfőnél ülő medvetermetű, feketébe öltözött férfi ellenben rekedt hangon felkiáltott.
– Toroni testvérünknek tökéletesen igaza van. A császárra és a concordia ra!
– A császárra és a concordia ra! – zúgta utána a zsoldoscsapat, és a vezérrel együtt ittak. Az egész ivó követte őket, a lampryssai harcosokkal az élen.
A közhangulat változását látva Craftyr eltette a kardját, és nagyvonalúan a sinemosiak felé intett.
– Nem azért jöttem ide, hogy bárki vérét ontsam. Mivel nem toroni földön járok, az est békéje érdekében az elégtételtől ezúttal eltekinthetek.
A sinemosiak morogva biccentettek, és visszaültek a helyükre. Jobbnak látták csendben maradni.
A többiek elismerő kiáltása nyomán Craftyr pillanatok alatt a caedoniak között találta magát. Egy csorba fogú zsoldos majdnem a vállára is csapott féktelen jókedvében, a toroni nemesekre jellemző metsző pillantást látva csak az utolsó pillanatban kapott észbe, hogy kivel is áll szemben.
– Miénk az ivó, nagyuram! – rikoltotta az arcába, és vigyázva, hogy hozzá ne érjen, a vezér elé vezette.
– Szépen kiálltai az igazadért, jó uram – hajtott fejet előtte a caedoni. A szíve felett látható címer szerint száznagy lehetett a seregében. – Ha megengeded, szívesen innék az egészségedre!
Craftyr bólintott, és üdvözlésre emelt egy, a kezébe akadt kupát.
– Mindig öröm látni, hogy van, aki nem felejt és tartja magát az esküjéhez. Ezt nem lehet eléggé megbecsülni ebben a mai, zavaros időkben.
– Kard- és hittestvérek között ez nem is lehet kérdés – biccentett a caedoni, és egy hajtásra kiitta a kis kupa pálinkát. Craftyr nem maradhatott szégyenben, egy cseppet sem hagyhatott a sajátjából. Szerencsére ez a pálinka megváltásként hatott Robun kerítésszaggatója után.
Ez adta neki az ötletet is. Körbenézett, felmérve a többiek figyelmét, és amikor többen viszonozták a pillantását, felkiáltott.
– Barátaim! Mind tudjuk, miért vagyunk itt. Amondó lennék, ha az úrnő késik is, kezdődjék a mulatság. Ilyen jeles alkalomhoz pedig jobb történet dukál...
Úgy tűnt, elérte a kívánt hatást. Craftyr megvárta, míg elül a piszmogás, és közben lopva a száznagyot fürkészte. A koccintás előtt jól látta a szemében azt a gyanús csillogást? Ha őt meggyőzné, komoly szövetségese lehetne az estére... Próbálta kitalálni, mit szeretne hallani, azután inkább megrázta a fejét. A gorlo fekete ribanca egyértelmű választást kínált: Craftyr úgy döntött, nem szabad veszni hagyni a lehetőséget.
– Még ifjúkoromban, a legutóbbi zászlóháborúban történt – kezdte fennhangon. – Egy semmitmondó, szürke falu kocsmájában, a dwoonoktól frissen elhódított vidéken, a nevére sem emlékszem. Ami biztos, hogy átkozott hideg volt, és azon az estén minden emberi érzés jól jött abban a penészes patkánylyukban.
H á t képzeljétek, ahogy ott ülök, egyszer csak azt látom, hogy egy ifjú erv roskad le mellém. Nem zavartatta magát attól, hogy egy fekete zászlós hadúr címerét hordtam, csak úgy dőlt belőle a szó, és mielőtt ellenkezhettem volna, már el is sírta a bánatát. Beszélt egy csodálatos asszonyról, hogy mennyit udvarolt neki, és hogy végül mennyire nem járt sikerrel nála. Hogy már több hónapja pillantásra sem méltatja, a virágait visszaküldi, a leveleit a tűzbe dobja... hadd ne kelljem elmondanom mindent, mert a gyomrom most is felfordul tőle!
Mit lehet ilyenkor tenni? – kérdezte tőlem az ifjú, a végsőkig kétségbeesve.
Kötél, méreg, fulladásos halál, gondoltam az arcát fürkészve, ami a hullafehér bőrrel, a vizenyős tekintettel a világtól elzárt falvak beltenyészetére emlékeztetett. Persze az öltözete alapján tehetős családja lehetett, ami a legtöbb úri kisasszony szemében nyilván enyhítő körülménynek számított - nagy balszerencse, hogy épp egy finnyás műértőre akadt.
A caedoniak felröhögtek. Craftyr látta, hogy máshol is egyre többen nyúlnak a pálinkáspoharak után.
– Háború ide vagy oda, mégiscsak emberek lennénk, ezért úgy döntöttem, segítek neki. Megkérdeztem, mennyire gőgös az a kisasszony. Az ifjú azt mondta, hogy nagyon, ezért úgy láttam, itt csak a nyers őszinteség vezethet célra. Végül is van rá mód, hogy meghódítsd, mondtam, de nem biztos, hogy tetszeni fog. Én azt mondanám, a legjobb, ha végigdugod a cselédeit. Mindet.
No erre megnyúlt ám az ifjú arca, és látszott, hogy nem értette a lényeget. Elmagyaráztam neki, hogy az úrinő ezért látszólag gyűlölni fogja, de valójában bosszantja majd, hogy nem rá pazarolja a kegyeit, és mindent el fog követni azért, hogy visszaszerezze a kedvenc játékszerét.
Sápadt, csak sápadt az ifjú. Ez az ő adottságaival megsüvegelendő teljesítmény volt, ivás előtt rá is emeltem a kupám érte. Már azt hittem, hogy az ocsúdás végül segít rajta, erre egy tisztességes röhögés helyett majdnem elpityeredett ott nekem. Egyre csak azt nyöszörögte, hogy ez így nem lesz jó, mert ha meggyűlöli a nő, akkor nem lesz értelme az életének, bele fog halni a bánatba...
Szerencsétlen pára, mennyire nem ismerte az úrinőket.
Most éppen nem kellett a kiszemeltjének, de nem értette, hogy ez csak egy állapot, messze nem a csata vége. Próbáltam megvilágítani előtte, a nyavalygás helyett azzal kellene törődnie, hogy ellenállhatatlanná váljon. Mert ha ez mondjuk a cselédektől az úrinő fülébe jut, márpedig bizonyosan a fülébe jut, az a gőgös liba mindent el fog követni azért, hogy ő is bizonyíthasson, hisz egy hiúságában megsértett nőnél nincs kiszámíthatóbb a világon...
– Úgy ám! – vágott közbe a csorba fogú. Craftyr zavartalanul folytatta.
– Ettől sajnos még mindig nem vált világossá előtte a lényeg. Na, gondoltam, innentől szakmai kihívásnak tekintem az ügyet. Hát látott már a világ olyan marhát, aki nem értett meg egy magamfajta párbajhőst? Megkérdeztem, hány cselédje van az úrnődnek. Azt mondta, úgy tíz.
Na mondtam, akkor végképp nem világos, miért aggódsz annyit, mert ha esetleg mégsem sikerül elnyerned az úrinő kegyeit, legalább tízféleképpen orvosolható a bánatod.
Ilyenkor már csak arra kell ügyelni, nehogy összekeveredjenek a nevek, mert abból már tényleg senki nem mosakodhat ki...
Ez már a lampryssai harcosoknak is tetszett, Craftyr elégedetten látta a sok értő arcot. Töltött magának egy kis pálinkát, belekortyolt és elmosolyodott.
– Eddig ismerős történet, nemde? Igazatok van, ezer helyen hallani ilyet... de most jön a lényeg! Miután láttam, hogy az ifjú reménytelen eset, dühömben kimentem friss levegőt szívni. Az udvaron egy medvemellényes öreget találtam, aki csak úgy magában pipázott. Ő azonnal látta rajtam, melyik oldalhoz tartozom, de nem különösebben zavarta. Pár udvarias szó, és tisztáztuk, hogy zászlók ide vagy oda, az ember az ember, és ha épp nem karddal a kézben állnak egymással szemben, miért ne ihatnának együtt... Nagy koponya volt az öreg, lassú és halk szavú, de remekül látta a dolgokat. Beszéltünk a mieink hódításáról, a vörösök egyre reménytelenebbé váló helyzetéről; hogy a dwoonok már egymást ütötték, hogy a szóbeszéd szerint a boszorkányurak valamilyen ármánnyal fogságba ejtették a Kék Herceget is, és ez mekkora veszteség volt a vörösök szövetségének. Annyira belemelegedtünk, hogy javasolnom kellett, szívesen folytatnám, de menjünk vissza az ivóba, mert belefagyok az éjszakába.
Hát képzeljétek, amikor bementünk és ez a jó lelkű vénember meglátta a pultnál az ifjút, olyan éktelen káromkodásba kezdett, amelybe én sápadtam bele, pedig a párbajok során hallottam már ezt-azt, elhihetitek. Pár pillanatig eltartott, míg megértettem az ereni-erv dialektust, de alig hittem a fülemnek...
– Mit mondott? – kérdezték többen is.
– A lényeg valahogy így hangzott – Craftyr megköszörülte a torkát, majd zsémbes-öblös hangon felkiáltott.
– Eligor, hogy vinne el a sáskás dögvész, nem megmondtam, hogy ne gyere le addig, amíg össze nem szeded magad! Nem szégyelled férfi létedre, hogy amíg a társaid a csatatéren hullanak...
Craftyr szavai a caedoniak röhögésébe fulladtak. Mások is bekapcsolódtak, ám a száznagyuk egymaga túltett a többieken.
Craftyr elégedetten állapította meg, hogy jól látta azt a csillogást a szemében. Amikor ugyanis mellé lépett, és a caedoni elismerésül a kezét nyújtotta felé, észrevehette a balján viselt, lótuszvirág foglalatú gyűrűt, amely a középen tátongó lyukkal egy megcsonkított relikvia hatását keltette.
A bíborgyöngy már nem volt benne.
Craftyr elégedetten mosolygott.
Hála neked, fekete ribanc, hogy ezt a kártyát már megmutattad!