Az idegen késő délelőtt, gyalogszerrel érkezett a faluba.

A hely különbözött a többi eldugott porfészektől; a kisebb városállamok között húzódó, újonnan épült kereskedelmi utak csomópontjában helyezkedett el. A drága ruhákba öltözött köpcös idegen végigsétált a szalmatetős házak között, miközben gondolataiban lassan feltárult a település múltja. Kezdetben csak egy út futott itt, szélén egy fogadóval, amely ma a falu szívében helyezkedik el. Aztán jöttek a kereskedők, bódékat húztak fel, itt árulták a portékájukat. Mivel az út forgalmas volt, vevőben nem szenvedtek hiányt. Hamarosan megérkeztek a családtagok is, egy tehetősebb kalmár pedig felkérte Vidden városállam régensét, hogy a hivatalos letelepedési engedéllyel rendelkezők tovább gyarapíthassák a rohamosan terjeszkedő falu létszámát. Az idegen meglátása szerint már nem kell sok hozzá, hogy a nyugodt porfészek igazi várossá nője ki magát. Idővel talán központi hatalommá lesz majd, és akkor megszületik egy újabb városállam.

Ez persze még nem most lesz; egyelőre nincs még itt más, csak egy gyorsan fejlődő és minden adottsággal rendelkező, de méreteiben mégis aprócska falu, ahol már most városihoz hasonló élet pezseg. Persze nem csoda, hiszen megtalálható itt az út menti fogadó és kocsma, kovácsműhely, pékség, hentes és persze egy kisebb, homokkal felszórt piactér. Az idegen elgondolkodott, mennyi időbe telik, mire megkapja a városi rangot. Egy évtized talán... hacsak nem jön közbe valami. Számtalan ígéretesen fejlődő falucska vált romhalmazzá vagy kísértettanyává a háborúk és egyéb sorscsapások hatására, és megérzése szerint ez a sors várt erre a falura is.

Az idegen lehunyta a szemét, és szinte nyomban rá is nyitotta az asztrálsíkra. Színes örvény fogadta, érzések és gondolatok kavalkádja. Egy háborgó tenger erejével zúdultak rá. Öröm és bánat, fájdalom és gyönyör; mindezt egyszerre látta és érezte. Egy mellette álló házban egy szerelmespár meleg, sárga izgalma vibrált; olyan emésztő erővel vágyakoztak egymás után, amelyet nem lehetett összetéveszteni egyetlen hasonló érzéssel sem. Új élet, új remények... szép dolog is a fiatalság. A vakítón sugárzó örvény szinte eltakarta a tőle távolabb ébredő vérvörös fájdalmat. Az idegen elmosolyodott; a kovács segédje éppen most markolta meg a forró acélt. Jó darabig nem nagyon fog semmi mást.

Ahogyan beljebb haladt a faluba, egyre töményebben zúdult rá a körülötte lüktető élet emésztő ereje. Az idegen elgondolta, hogy ha mindezt az erőt egyesíteni lehetne, az egész világot kifordíthatnák vele a sarkaiból.

Hirtelen megtorpant; megtalálta a baljós jel forrását.

Már Viddenben megérezte a halvány lökéshullámot, amelyet az asztrálsíkon vetett; ennek a nyomait követte egészen idáig. Hideg, fekete massza volt az, amely átláthatatlan lepelként borul a falu fölé, akár a füstös, hold és csillagok nélküli égbolt. A lakók többsége nem érzett még belőle semmit, de az idegennek kétsége sem támadt afelől, hogy hamarosan valamennyien megtapasztalják a hatását.

Akkor már felismerik majd az igazi valóját; a köznépnek ugyanis megvan rá a megfelelő szava, amelytől megborzong minden jóérzésű ember.

Átok.

Az idegen nem tudta, honnan ered, és hogy mit tesz majd. Halványan érzett egy homályos, megfoghatatlan jelenlétet, amely az utcák labirintusának mélyéről, a házak ablakainak sötétjéből meredt rá. Úgy érezte, figyelik. A gerincén mintha egy hideg ujj simított volna végig. Kellemetlen, de ismerős érzés volt. Végül is ezért döntött úgy, hogy betér a faluba. Itt szükség lesz rá. És persze...

Hirtelen ismét eszébe jutott az egy héttel ezelőtti éjszaka; a savanyú bor íze a nyelvén, a dohányfüst szaga az orrában és a félelf jól ismert, hamuszürke arca, ahogyan közelebb hajol hozzá, és a gyöngyökről beszél, meg a körülöttük dúló, a fél kontinensre kiterjedő viharról.

Kis szerencsével ennek a viharnak a szelét érezte meg; tekintettel a félelf visszautasíthatatlan ajánlatára, ez külön megérné az utat.

Mélán figyelte az élet lüktetését, a mit sem sejtő falusiak sürgését-forgását, a piacon lézengők csoportját, amely az asztrális síkon a szivárvány minden színében örvénylett, opálosan csillogó felleget alkotva.

Az élénk színek kavalkádjára azonban szürke lepel borult.

Valaki megcibálta a köpenyét. Az idegen összerezzent, és lehunyta az asztrálsíkra néző szemét, és felnyitotta az anyagi világon. Egy szurtos képű kölyök állt mellette, az arcán várakozó kifejezéssel. Meg sem kellett szólalnia; az idegen tudta, mit akar.

– Pénz kellene, mi? – morrant nem túl barátságosan.

A kis koldus bólintott, a szemében a világ minden fájdalmával. Akárki is küldte ki az utcára, jól kitanította.

– Na , akkor tanulj meg gondoskodni magadról!

A gyerek először hitetlenkedve nézett, majd ronda grimaszt vágott és elporzott. Valószínűleg nem szokott hozzá a visszautasításhoz. Sebaj. Majd megszokja, ha még több utazó jön ide. A tapasztalt vándorok már nem ülnek fel ilyen trükköknek, az idegen pedig egyébként sem állhatta az élősködőket. Rossz emlékeket ébresztettek benne.

A homokkal felszórt piactéren szerteszét lézengő emberek hirtelen egy csoportba tömörültek egy kacska lábú, rémült tekintetű fiatal férfi körül. A nyomorult összegörnyedve emelte a homloka elé a kezét; láthatóan számított arra, ami következett. Egy magas, sovány kölyök – húsz telet alig megélt suhanc – kivált a tömegből, és lendületből a kacska lábúba rúgott úgy, hogy az nyüszítve megemelkedett. Ajkai alig hallható, összefüggéstelen szavakat morzsoltak.

Nem teljesen épelméjű, állapította meg magában az idegen és kíváncsian figyelte az események alakulását. Bár nem nyitotta fel a szemét az asztrálsíkra, így is érezte a téren tomboló indulatokat.

– Takarodj, boszorkány fattya! – ordította a nyakigláb suhanc fejhangon, és újra ágyékon rúgta a kacska lábút.

Az a földre kuporodott, és a kezeit a tarkójára fonta.

– Tojásért... jöttem... csak – nyöszörögte.

– Anyád már nem mer közénk jönni?

A gyülevész népségből néhányan harsányan felkacagtak. A nyakigláb egy korbácsot vett elő, aminek láttán a torzszülött ismét felnyüszített, és igyekezett eloldalogni előle. Hiába, a tömeg nem engedte.

– Lássuk, hogy táncolsz, Kurta!

A korbács vége a sánta talpa mellett csattant. Az ijedten ugrott egyet és megpróbált odébb kacsázni. Nem sikerült; egy újabb csattanás megint nehézkes szökkenésre késztette.

Az idegen felsóhajtott, és az összegyűlt sereglet felé indult. Az újabb csattanást hallva megcsóválta a fejét, és csettintett egyet.

Mintha roppant bronzharang kondult volna a tömeg feje felett. Az emberek a fülükre tapasztották a kezüket.

A botcsinálta hóhér elengedte a korbácsot és térdre esett; vékony arca eltorzult a fájdalomtól. A kacska lábú értetlenül figyelte a körülötte görnyedező embereket. Ő nem hallott semmi mást, csupán egy halk csettintést. A tekintete az idegenre esett, aki a kalpagját a kezében tartva lépdelt át a tömegen, az elébe kerülőket egyszerűen félretaszítva.

Egy pillantást sem vesztegetett a sántára; a kínzóját figyelte inkább. Szattyánbőr kesztyűbe bújtatott ujjai megragadták a fiatal férfi állát, és erőszakkal felemelték a fejét, kényszerítve, hogy az idegen savószín szemébe nézzen.

– Szereted a táncot, kölyök?

A suhanc nem válaszolt. Éppen a történteket próbálta felfogni; láthatóan nehezen sikerült neki.

– Akkor mutatok valamit, amitől hanyatt dobod majd magad.

Valóban így történt. A nyakigláb felordított, hátrazuhant és úgy kapálózott, mint a kés hegyére felszúrt szarvasbogár. A lába furcsa szögbe csavarodott; úgy tetszett, önmaga fogja kitörni. A tompa reccsenést újabb velőtrázó üvöltés követte, majd a suhanc elhallgatott; csendben, magában sírdogált.

Az idegen kesztyűs ujjait dörzsölve elfordult a csecsemőként szipogó suhanctól és a torzszülöttre pillantott.

Szeretett volna szánalmat érezni iránta, de legalább némi együttérzést. Sajnálattal vette tudomásul, hogy semmi ilyesmit nem tapasztal.

A Kurtának nevezett nyomorult felnyögött, és kacsázva igyekezett távolabb kerülni tőle. Körülötte lassan kezdtek magukhoz térni az emberek.

– Takarodj már, ostoba jószág! – szűrte a fogai között az idegen. – És vissza se gyere többé.

– A tojás... – nyögte az.

– A tiédet töröm össze, ha nem takarodsz!

A kacska lábú nyikkant egyet, szuszogva sarkon fordult és eliszkolt. A kába falusiak már nem törődtek vele; véreres szemmel figyelték a törött lábú legényt, majd az idegent. Valaki elkáromkodta magát.

– Nana! – szólt az idegen, és ismét csettintett. Az összegyűltek megint összegörnyedtek, és a fülükre szorították a kezüket. Az ismeretlen félrelökdöste őket, és pillantást se vesztegetett többé sem rájuk, sem az áldozatára, aki kínlódva, kacsázó mozgással igyekezett lábra állni.

Mikor a dühödt kiáltások felharsantak a háta mögött, már a piactéren túl emelkedő kőtemplom előtt járt.

Vannak, akik semmiből sem tanulnak. Ha pofont kapnak, ismét odatartják a képüket; ha a földre kerülnek, feltápászkodnak, hogy aztán ismét lesújtassanak. A nyomorékot kínzók ehhez a fajtához tartoztak; az idegen nyomába szegődtek. Távolról követték, és mikor látták, hogy megáll Dreina temploma előtt, ők is megtorpantak.

Nem kellett sokáig várakozniuk. A templom ajtaja feltárult és egy ösztövér, de szálegyenes tartású, meglett korú férfi lépett elő, a kezében egyszerűen faragott tölgyfa bottal. A nyakában a bőség istennőjének szimbóluma lógott vastag láncon.

A tömeg a pap láttán felbátorodott, és megindult az idegen felé.

– Megnyomorította Aldunt! – kiáltotta egy nagydarab, csorba fogú fickó, mire az idegen elvigyorodott. Hátra sem nézve csettintésre emelte a kezét. A tömeg nyomban megtorpant, a zúgolódó morajt mintha elvágták volna.

– Ne! – csóválta meg a fejét Dreina papja, és a botja hegyével az idegenre mutatott. – Elég volt ennyi.

A férfi megvonta a vállát, és leengedte a kezét.

– Bűnhődnie kell! – üvöltötte ekkor a foghíjas. A pap metsző tekintete rávillant; ez végleg belé fojtotta a szót.

– Az üvöltést ide hallottam. Tudom, mit tettetek megint, és Aldun csak azt kapta, amit érdemelt. Dreina keze sújtott le rá az idegen személyében.

– De hát a Kurta a boszorkány fia! Ördögi lény!

– Egy szerencsétlen nyomorék! – csattant fel a pap dühösen. – Boszorkány pedig az, akiről én azt mondom!

A csorba fogú némán bámulta a saját lábujjait. Valaki hátba bökte. Társai titkon biztatták, hogy álljon ki az igazáért. Láthatóan egyre kevésbé fűlött hozzá a foga; senki sem mond szívesen ellent egy szent embernek.

– Fra Atticu szerint az – motyogta egyre kevesebb lelkesedéssel.

– Fra Atticu azonban elment, és én vagyok itt. Elég ebből az ostoba vitából! Menjetek haza, és gondolkodjatok el Dreina üzenetén!

Az összegyűltek habozva ugyan, de szétoszlottak, akárcsak az időközben köréjük szállingózó kíváncsi kívülállók is. Látszólag elcsitultak az indulatok, az idegen azonban továbbra is érezte azokat.

Végül legyintett, és igyekezett elfeledkezni az érzésről.

Sokkal nagyobb baj készül itt, nem számít néhány ostoba gaztette. Lehúzta a kesztyűt a kezéről, és a pap felé intett.

– Szép bot.

– A derekam miatt kell.

– Nekem is volt egy valamikor.

A pap érdeklődve vonta fel a szemöldökét.

– És hol van most?

– A z isteneid talán tudják; én nem.

– A varázslók botja tudtommal elpusztíthatatlan.

– Ebben viszont igazad van, atyám.

Az idegen nem magyarázkodott többet; inkább néhány, termetét meghazudtoló, lendületes ugrással a lépcsők tetején termett.

– Náir, a Kóbor. Szolgálatodra, atyám.

A pap összevonta a szemöldökét.

– A külsőd nem illik a nevedhez.

– Mondjuk inkább úgy, hogy nem úgy kívánom nevezni magam, ahogyan azt a külsőm sugallja.

A szent ember ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Önmagadat csak te ismerheted. Remélem, a képességeid szintén meghazudtolják nevedet!

Náir széttárta a kezeit, de nem válaszolt.

– Én magam fra Ordwinn vagyok, Dreina szerény szolgája az Ő végtelen kegyelmében.

– Áldassák hát a neve!

Kóbor követte a papot a templom belsejébe. A szeme nehezen szokott hozzá a homályhoz; a keskeny ablakokon beszökő kevés fény pedig nem sok támpontot nyújtott.

Inkább a bot kopogását követte, keresztül a főhajón majd egy keskeny lépcsősoron át egy hűvös, fáklyafénnyel megvilágított kriptába.

– Nemrég érkeztem ide, és az emberek még nem fogadtak el teljesen – a pap mintha szabadkozott volna. Vadak. Nehezen kezelhetők és gyilkos ösztönök dolgoznak bennük. Ideális táptalajnak bizonyultak...

– Minek, ha kérdezhetem?

– Annak a gonosznak, amely a rám bízott kincshez vonzódik.

Náir elkomorodott.

– Ezt éreztem, amikor Viddenben jártam.

Fra Ordwinn bólintott, és fejét lehajtva átlépett az egyik boltív alatt. Egyre mélyebbre jutottak a templom alá. A fáklyák fénye mintha üveggé fagyott volna a nyirkos falak között.

– A gyöngyöt érezted.

Náir feljebb vonta a szemöldökét.

– Gyöngyöt?

– A kincset, amiről beszéltem. Egy bíborgyöngy, megközelítőleg borsószem nagyságú.

Kóbor elmosolyodott magában. Nem csalták hát meg a reményei!

– Miféle erőt birtokolhat egy ilyen apróság?

A pap megcsóválta a fejét.

– Pontosan magam sem tudom; mégis kinyitottam az óvó jelekkel lepecsételt ládikát, amely a titkát őrizte. A gonosz, amely évszázadok óta az ereklye nyomában jár, eddig nem érezte a jelenlétét a pecsétek miatt. Most én megtörtem őket, és ide vonzottam őt.

– És vele engem is.

– Hallottam a híredet, Kóbor Náir. Bár akik hozták, hatalmas mágusnak neveztek.

Az idegen élesen felkacagott; a nyirkos falak zengőn visszhangozták a hangját.

– Hatalmas mágusok legközelebb Daumyr szikláján gubbasztanak, de nem hiszem, hogy őket bárki is látni akarná.

– Azt is beszélték, hogy csupán ételt és szállást kérsz a szolgálataidért cserébe.

– Es egy igen szerény összeget. Ennem és hálnom nem csak ott kell, ahol baj van.

– Erre is számítottam. Szép összeget ajánlok. Nem fogod megbánni, ha segítesz.

– Én bizonyára nem fogom; legfeljebb te, atyám. Hősies, de felettébb ostoba cselekedet volt magadra venni az átkot. Egy küldönccel is megelégedtem volna.

– A gyöngy nyomában járó szörnyetegért nem tudok küldöncöt szalajtani.

Náir bólintott majd intett a papnak, hogy vezesse.

– Mi ez a história tulajdonképpen? Még sosem hallottam róla.

– Nem túl régi dolog. Rendem feje bízta rám a ládát, amelyben a gyöngyöt őrzik. A szörny, amely a nyomát kutatja, lesújt arra, aki birtokolja, hogy elorozza azt tőle.

A sors fintora csupán, hogy bár számtalan ártatlan embert ölt már meg, sosem tudott hozzájutni.

– Mi ez a dög?

– Nem tudom. Nem anyagi lény; magasabb síkokon jár. A gyöngy nyomát úgy követi, mint a vadászkutya a prédája szagát. Eljön mindenkiért, aki valaha birtokolta.

– Akkor érted is el fog.

– Ebben reménykedem. Együttes erővel lebírhatjuk.

Elérték végre a kripta legmélyebb pontját. Náir úgy érezte, egyenesen Ynev gyomrába jutottak. Egy díszes kőkoporsón rajzolatokkal körülvéve egy hosszú, lapos ládika hevert. Miközben fra Ordwinn a zárral bajlódott, az idegen alaposan megnézte magának a ládát. Valószínűleg nem ez lehetett a gyöngy már emlegetett börtöne; csak egy egyszerű faláda, amelyben azt hordják.

– Sok hűhó egy ilyen apróság miatt...

– Ez nem apróság, Kóbor Náir. A pontos eredete tisztázatlan, de beszélik, hogy egy hatalmas boszorkányé volt egykoron. Talán maga... áh, de hagyjuk. Csak találgathatunk.

– Mondd csak nyugodtan, atyám! Minden, amit mondasz, hasznomra válhat.

– Ez csak személyes meglátásom. Alidax közel van; és az úrnője szereti az efféle csecsebecséket.

Náir bólintott. A mozaikdarabkák összeillettek. Egészen biztosan jó nyomon jár; egy ilyen gyöngyre fáj a foga a félelf doraninak. Am ő egyetlen szót sem szólt átokról.

Ki szabadította vajon rá a gyanútlan tolvajokra, és miért?

Egyik korábbi tulajdonosa védte volna így féltett kincsét?

Esetleg valaki másnak is fáj rá a foga?

A pap végre kinyitotta a zárat és felnyitotta a ládikát.

A Kóbor jól sejtette: a fadoboz csak a külső héj. Egy rézládika hevert a mélyén, bársonypárnán. Különleges látványt nyújtott; a közepén nyílt, mint egy felfelé fordított, négyszögletű kagyló, a felületén futó rúnákat megtörve.

A belsejét selyemmel bélelték.

Mindezen túl azonban üres volt. A gyöngy sehol.

Fra Ordwinn felkiáltott meglepetésében és ijedtében, Náir pedig keserűen elmosolyodott. Ugyan miért történik az, hogy ha felbukkan egy veszedelmes tárgy, valaki biztosan szemet vet rá?

– E... eltűnt – hebegte a pap, mikor végre szóhoz jutott.

Kóbor együtt érzőn bólintott.

– Azt látom.

– De ki... hogy...

Náir a nyirkos mennyezetre pillantott.

Istenek, mentsetek meg az ilyen tehetetlen alakoktól!

– Előbb-utóbb megtudjuk, ha a szörnyeteg lecsap. Addig is, atyám... nem kaphatnék egy kupa bort? Kiszáradt a torkom az úton.

* * *

– De ki... hogyan... – merengett fra Ordwinn még akkor is, mikor Náir már a harmadik pohár bornál tartott. A pap szobájában ültek, amely a kripták fölött helyezkedett el. Kóbor első pillantásra megállapította, hogy Dreina szolgálója nem tódított; valóban nemrégen érkezhetett. A ruhái még mindig batyuba kötve hevertek az ágy mellett, a szekrény üresen tátongott. Az asztalon sonka, száraz kenyér és kérges sajt, no meg a kancsó vörös, amelyből ő azóta három pohárral is eltüntetett.

– Mondtam már. Kiderül, ha az átok hatni kezd. Bizonyára feltűnő lesz.

A pap arca eltorzult a felháborodástól.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy ölbe tett kézzel várnád egy ártatlan ember halálát?

– Egy szóval sem mondtam, hogy ártatlan. Tolvaj, aki meglopta a falu szent emberét.

– Akkor sem hagyhatjuk pusztulni!

– Miért?

A pap nem bocsátkozott meddő vitába. Továbblépett inkább, és mintha magában beszélne, felidézte az elmúlt nap eseményeit.

– A ládát tegnap este nyitottam ki, mikor elért ide a híred. Azóta nem voltam lenn. Senki nem tudhatott róla. Képtelenség.

Náir kedvetlenül legyintett.

– Ha te mondod, atyám...

Fra Ordwinn felszisszent, és az asztalra csapott.

– Segíts legalább, hogy szakadna rád az égbolt! Dolgozz meg a jutalmadért!

– Meg is dolgozom érte, amint felfeded előttem a terved.

A pap megcsóválta a fejét, az ujjaival a halántékát masszírozta. Gondterhelten nézett maga elé.

– Valamit elfeledtem. Biztosan van magyarázat...

– A véletlen túlságosan erőltetett lenne?

– Egy ilyen helyen előfordulnak apróbb lopások. A forgalmunk Dreinának hála egyre növekszik, de a templomot tudtommal még sosem lopták meg.

– Vagy csak neves elődöd nem említette.

– Ha így lenne, elmondta volna – a pap hangja vágott, akár a frissen fent acél.

Náir megvonta a vállát.

– Akkor valakinek beszéltél róla. Vagy valaki kifigyelt, amikor kinyitottad a ládát.

– Nem, nem... De... talán mégis!

Kóbor elvigyorodott.

– Na ugye.

– A ládika kinyitása után imádkoztam az oltár előtt.

Magamban mormoltam, talán hangosabban, mint kellett volna... És tényleg, amikor befejeztem, megláttam a gyümölcskereskedőt a bejárat előtt sündörögni!

– Akkor ő a halott ember.

Fra Ordwinn megrázta a fejét.

– Nem biztos. Egy próbát azonban megér. Nem vagy ugyan mágus, de ebben bizonyára segíthetsz nekem.

– A jutalmamért mindent.

A pap erre elhúzta a száját, de nem szólt egy szót sem Felállt az asztaltól, és kézbe kapta díszesen faragott botját, majd ismét a borát kortyolgató Kóborra pillantott.

– Akkor talán indulhatnánk.

Náir felhajtotta az utolsó nyelet bort is, kézelőjével megtörölte a száját, és bólintott.

A gyümölcskereskedő házának ajtaja tárva-nyitva állt.

Körülötte kisebbfajta tömeg gyülekezett; Náir megborzongott, ahogyan a közelükbe ért. Rányitotta a szemét az asztrális síkra, és felsóhajtott. Vörös köd ülte meg az egész házat, mintha vérpermet spriccelt volna a levegőbe.

Mögüle előbukkant néha az epesárga háttér is: a rosszindulat.

– Azt hiszem, elkéstünk, atyám.

A pap elsápadt, és átverekedte magát az összegyűlteken. Az ajtót a falu irdatlan termetű kovácsmestere torlaszolta el, szemben állva a tömeggel, karba tett kézzel.

A háta mögött, a házból dulakodás hangja szűrődött ki, de neki arcizma sem rezdült. Arca azonban sápadt volt, akár a viasz és fénylett a verítéktől.

– Csakhogy! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor megpillantotta fra Ordwinnt. – Már érted küldtünk, atyám.

– Jöttem magamtól is. Eressz beljebb!

A pap döbbenten torpant meg az elé táruló a látványtól. A falak véresek voltak, a berendezés ripityára törve.

A halott a kemencepadkán hevert, véres ruhája cafatokban lógott róla. Az egész testét sebek borították, a torka feltépve. Mellette egy visító, mezítelen alak vonaglott a földön, a keze, szája és valaha búzaszőke haja ragacsos volt a vértől. Fiatal nő, akinek az arcát démoni indulatok torzították el, és akinek a két kezét és a derekát a kovács három segédje szorította a földre. Láthatóan alig bírtak vele, pedig a nő súlya nem lehetett több ötven fontnál.

– Az istenekre! – suttogta fra Ordwinn, Náir azonban megcsóválta a fejét.

– Ehhez nekik semmi közük.

Mint mindig, most is próbára tette magát. Mélyen magába pillantott, és elmerült a hely részleteinek tanulmányozásában. Kíváncsian figyelte önmagát, mintegy külső szemlélőként, és keserűen tapasztalta, hogy még csak meg sem rendül a pokoli látványtól. Túl sok mindent látott, tapasztalt már ahhoz. Hozzászokott az ilyen látványhoz; ahhoz az érzéshez azonban, ami a holttest láttán tört rá, sosem tudott.

Vér. A vér szaga, amely azóta hívta, csalogatta magához, hogy belépett az ajtón. Erősen összpontosítania kellett, hogy ne gondoljon folyton rá; régóta ismerte már az érzést, de sosem tudta elfogadni.

Közelebb lépett a vonagló nőhöz; közben igyekezett nem pillantani a holttestre, nem érezni a vérének illatát.

Leguggolt, és rápillantott a legközelebb eső kövér segédre, aki visszanézett rá. Az arcán patakzott a veríték.

– Rossz szellem... szállta meg – szűrte a fiú a fogai között. Náir bólintott.

– Valami olyasmi.

Ismét rányitotta a szemét az asztrális síkra, majd meglepetten csukta le újra. Olyasmit látott ott, ami nem tetszett neki.

– Űzzétek ki belőle, atyám! – kiáltott a nő derekát fogva tartó segéd a papnak, aki tett egy lépést előre, és mondani készült valamit. Náir megelőzte; az ökle lesújtott a lány halántékára, aki abbahagyta a vonaglást. Homloka nagyot koppant a padlón.

– Ennyi.

Kóbor felegyenesedett, és intett a segédeknek, hogy elengedhetik a nőt. Hirtelen borzongás futott végig a gerincén. Mintha még valaki jelen lett volna a szobában, folyton őt bámulva. Lassan, óvatosan felnyitotta a szemét az asztrális síkon. Nem azt látta, amire számított. Lehunyta a szemét, és felsóhajtott.

– Ki talált rá?

A segédek egyike előlépett.

– Én, uram. Üvöltést hallottam, mire berúgtam az ajtót. A lány már mezítelen volt. A kereskedő fölött guggolt, és a ruháját szaggatta, közben magában motyogott.

Mintha keresett volna valamit. Segítségért kiáltottam, és megpróbáltam leszedni róla. Ördög bújt ebbe a lányba, egymagam nem is bírtam vele!

– Ki ez?

A segédek helyett a pap felelt.

– Ruenna, a kanász lánya. Már elszalajtottunk az apjáért. De hogy mit keresett itt anyaszült meztelenül...

– Egy fiatal, gyönyörű, ruhátlan nő egy szobában egy korosodó, ámde tehetősnek mondható férfival. Azt hiszem, nincs itt semmi rejtély, atyám.

Fra Ordwinn megvetően elfintorodott, de nem feszegette tovább a kérdést.

– És most, Kóbor? Mit tegyünk?

– Úgy hiszem, vasra kellene verni. Ha magához tér, nem lesz ilyen nyugodt.

– Engedjenek be!

A hang az ajtó felől hallatszott. Egy ösztövér, középkorú férfi igyekezett kikerülni a kovácsot, az azonban nem engedte. Végső elkeseredésében taszigálni kezdte a megtermett embert, az azonban meg sem moccant.

– Hát ez meg ki a kórság?

– A lány apja.

– Nehogy beengedjétek! Tartsátok vissza, amíg csak kell! Ti pedig...

Kóbor nem fejezhette be a mondatot. A lány, mintha csak arra várt volna, hogy egy pillanatra kikerüljön a figyelem középpontjából, felpattant, és teljes erővel nekirontott Náirnak. Olyan erővel lökte őt a falnak, hogy a férfi megszédült, és tehetetlenül rogyott le a padlóra. A kovácssegédek egyszerre rontottak a lányra, ezúttal azonban nem tudták meglepni. A nő félreugrott, és olyan könnyedén szórta szét őket, mint a szél a kupacba gyűlt pelyvát. A pap az ajtóig hátrált, ahol a lány apja hadakozott a kováccsal.

– A lányom az! Engedj be, te...

Fra Ordwinn szóra nyitotta a száját, de nem sokáig jutott. A lány kicsavarta a kezéből a saját botját, azzal verte fejbe.

Egy szó hasította ketté a levegőt csattanva, és a tomboló megszállottat láthatatlan erő röpítette a falig. Náir fejcsóválta lépett utána, és újabb szóra nyitotta a száját, a lány azonban gyorsabb volt. Az ajkán véres vigyorral begörbítette az ujjait, és egyetlen mozdulattal feltépte a saját torkát.

Az ajtó előtt felüvöltött az apa, immár a kovács karjába kapaszkodva. A látványtól elhagyta minden ereje. Kóbor látta az arcán végigcsorgó könnyeket. Szeretett volna most odamenni hozzá, hogy a vállára téve a kezét biztosítsa afelől, hogy mennyire irigyli őt, mert képes még átérezni a fájdalmat. Mégsem tette; inkább a papnak segített feltápászkodni. Fra Ordwinn elég rosszul festett; a haja összeragadt a fejéből patakzó vértől. Szédelegve nézett körül, és csüggedten pillantott a lány holttestére.

– El tudod pusztítani? – kérdezte.

Náir egy darabig meredten bámulta a pap véres fejét, majd elfordult, és megvonta a vállát.

– Most nem. Már nincs itt. Végzett a bábbal, amelyet felhasznált és megszökött. Ha rátalálok, és felkészülök... akkor talán.

– Hol a gyöngy?

– Jó kérdés. Ezért dühönghetett annyira a dög. A te drágalátos csecsebecséd ugyanis megint eltűnt.

* * *

Azt hittem, hogy nem okoz problémát egy ilyen szellemet elpusztítani.

Fra Ordwinn a templom főhajójában járkált fel-alá; láthatóan még mindig nem tette túl magát a történteken.

Náir a padsorban elterpeszkedve figyelte őt, és éppen az ebédre evett sonka darabjait piszkálgatta ki a fogai közül.

– Egy kósza szellemet nem is. Ez azonban nem egyszerű visszajáró lélek.

A pap abbahagyta a söprést.

– Hanem?

– Még nem tudom, hogy mi, de az biztos, hogy teljes valójában nincs jelen az éteri síkok egyikén sem. Anyagi teste sincs... de legalábbis nem látható.

– Akkor hogyan műveli mindezt?

– Ezt egyelőre csak sejthetem. Bizonyosságra lesz szükségem.

Fra Ordwinn gondterhelten támasztotta a fejét a seprű nyelének. Úgy állt ott, mintha Ynev összes vétke az ő vállát nyomná.

– Én szabadítottam el. És még mindig nincs vége.

– Kelendő jószág ez a te gyöngyöd.

– Vajon ki járhatott a gyümölcsárusnál, mielőtt a lény lecsapott volna rá?

– Azt hiszem, mindenki, aki szereti a gyümölcsöt és a gyöngyöket és olyan, aki láthatta, amikor a barátunk elemeli tőled a kis drágaságodat.

– Én tettem – ismételte meg halkan a pap. Náir bólintott.

– Mondtam én, hogy elég egy küldönc. A többit rám kellett volna bíznod, atyám!

Fra Ordwinn felnézett rá; alig tudta elrejteni az indulatait.

– Esetleg... ha nem erőltet meg nagyon... megtalálhatnád a tolvajunkat, Kóbor.

Náir megrázta a fejét.

– Pihenek egy keveset. Szükségem van egy kis időre, hogy felkészüljek.

– De hát közben megölhetik a tolvajt!

– Magad sem tudod, milyen furán hangzik, amit mondasz, atyám.

Ezzel biccentett köszönésképpen, kipattant a padok közül és elhagyta a templomot. Végig a hátán érezte a pap fürkésző tekintetét.

A fogadóban szállt meg, a rendelkezésre álló két szoba közül a nyugat felé esőt választva. A fogadós borzasztóan büszke volt arra, hogy ilyen takaros helyet vezet; csaknem fertályórán át fecserészett mindenféle ostobaságról, közöttük a jövőbeli terveiről, amely a település fejlődésével együtt haladva az épület bővítését célozta meg.

– Egyszer egy igazi kastélyom lesz, meglátod majd, uram!

Náir bólintott, és egy ezüstpénzt pöccintett az alacsony, tömzsi férfi felé. Az mohón kapott utána.

– Merre találom azt a hírneves boszorkányt, meg a fiát?

– A falu szélén laknak, a szántóföldek és az erdő találkozásánál. De nem ajánlom, hogy odamenj.

– Ugyan miért?

– Az az asszony a falu átka. Hat ujjal született, akárcsak az istentelen vadak sámánjai. Ez rossz előjel. A démonok megjelölték őt. Többen is állítják, hogy miután vitatkoztak vele, szemmel verte őket. Napokig rázta mindegyiket a hideg. Aztán néhány esztendeje elzavartuk őt is meg a fattyát is. Azóta nem teszi be a lábát a faluba. Ha kell neki valami, Kurtát küldi maga helyett. Öt úgy-ahogy megtűrik.

– Kíváncsivá tettél. Visz a tanyája felé út?

A fogadós néhány pillanatig értetlenül szemlélte az idegent, majd hanyagul vállat vont.

– Kövesd a templom jobb oldalától induló utat. Poros és rossz ösvény, a múltkoriban a bokáját is törte ott valaki. Igaz, az alkonyatkor volt, olyankor meg nem olyan a...

– Ne fecséreld az időm, ember! Most elmegyek, de hamarosan visszatérek. A szobám közelébe senki ne merészkedjen, mert kifordítom a bőréből.

A reggeli mutatvány híre hamar elterjedhetett a faluban; a fogadós ugyanis bőszen bólogatott. Közben az ezüstpénzt méregette a tenyerén.

Náir elindult vissza a templom felé, és elégedetten vette tudomásul, hogy nem szükséges elzarándokolnia az erdő széléig. A poros úton, amely a távolban húzódó sötét rengeteg felé kanyargott, egy magányos alak vonszolta magát kacsázva. A kacska lábú szerzet éppen kifelé igyekezett a faluból. Hogy mi járatban volt ismét, azt csak az istenek tudhatták.

– Hova, hova, jó ember?

A torzsszülött összegörnyedt ijedtében, és a feje fölé kapta a kezét. Mikor megpillantotta a megmentőjét, leengedte a kezeit, de a távolságot gondosan tartotta.

– Ne félj, barátocskám! Csak beszélni szeretnék veled.

A kacska lábú összerezzent, és távolabb hátrált Náirtól.

Kóbor megcsóválta a fejét.

– Nem bántalak, ne félj! Csak a gyöngyről szeretnék veled beszélni.

A bamba szemekben némi értelem csillant. A bizonytalanul kaparászó ujjak benyúltak a rongyos ruha zsebébe, és elővették a bíborszínű gyöngyöt.

Náir közelebb hajolt, hogy alaposan megnézze. Az apró csecsebecse bíbor színű felülete mögött különös fények játszottak, ahogyan a torzszülött megforgatta a szeme előtt a fényben. Félig áttetszőnek tűnt; mintha egy szilárdabb mag sötétlett volna benne. Pazar látványt nyújtott, amely egy avatott szemnek maga a gyönyör, ám egy egyszerű elmében is ellenállhatatlan vágyat gerjeszt. Kóbor azonban nem csak a felszínes csillogásra figyelt. Minden érzékét bevetette; körbetapogatta, megvizsgálta velük az apróságot. Végül elégedetten elmosolyodott. Megtalálta, amit keresett.

A sánta félreértette a mosolyát; bambán utánozni próbálta, miközben a gyöngyöt bámulta.

– Gyönyörű – motyogta.

– Az bizony. Honnan szerezted?

A nyomorék a markába kapta a gyöngyöt, és gyanakodva figyelte az idegent.

– Taaláltam.

– A gyümölcskereskedőnél, tudom.

– Neeem!

– Pedig így van. Láttam a nyomaidat a ház előtt. Ott vetted ki a zsebéből, amíg a hozzá érkező lányra figyelt, igaz?

– Nem! Nincs nyom! Nincs nyom!

– Olyat, amit te is láthatsz, valóban nem hagytál.

A ház előtti nyomot Náir, mikor a közelébe ért, már alig látta, de még időben észrevette. A fiú érzelmei messzire lángolnak az asztrális síkon; és a csodálat, amely felhorgadt benne, mikor megpillantotta a gyöngyöt, valóságos lángoszlopként világolt. Elmondhatta volna ezt neki is, de az úgysem értené. Ideje sem jutott többet magyarázkodni. A lény sem ezen a síkon követi a prédáját, és érzékei élesebbek lehetnek, mint bármelyik emberé. Furcsa, hogy késlekedett a támadással.

– N e félj, nem bántalak! Viszont van olyan, aki bántani fog, ha nem vigyázol.

– Me... gyek anyához. Anya megvéd.

– Ő sem tud megvédeni.

– Ne... em. Ő tud.

Kóbor felsóhajtott. Nehezebb a dolga, mint hitte. Elhúzta hát a kezét a fiú szeme előtt, és felnyitotta asztrális szemét. A torzszülött éppen az anyjára gondolt. A bizalom meleg, sárga ködéből Náir egyetlen intéssel vékony fonalat sodort, és a fiú alakja köré fonta. Visszatekintett az anyagi világba, ott ácsorgott bamba képpel, kezében a gyöngyöt szorongatva. Elégedetten biccentett, majd ismét elhúzta a kezét a fiú szeme előtt.

– Velem biztonságban vagy. Gyere, majd én megvédelek.

A kacska lábú bólintott, majd elindult Náir mögött, vissza a faluba.

* * *

A fogadóba visszatérve Náir elhelyezkedett a szűkös lyukban, amelyre a gazdája annyira büszke volt. Az ágyat odébb tolta, a nyitott ablak alá. A sánta fiú, akit, mint időközben megtudta, Khozernek hívtak, feltérdelt rá és ábrándozva figyelte az épületen túl húzódó szántóföldeket. A meleg évszak még éppen hogy csak elkezdődött; Alborne mintha dalával bűvölte volna meg az időt, hogy az ő hónapján ne tomboljon zivatar. Meleg szél fújt, a nap sugarai éppen besütöttek az ablakon. Náirnak pontosan ez kellett ahhoz, hogy felkészülhessen.

Első lépésként védőköröket rajzolt a padlóra, különös tekintettel az ablak előtti részre, ahol Khozer nézelődött.

Náir irigyelte a felhőtlen boldogságot, amely most elömlött a fiú arcán. Bosszantotta, hogy ő már képtelennek érezte magát arra, hogy így figyelje a körülötte élő, lüktető világot. Végül morcosan legyintett, és mély álmot bocsátott a kacska lábúra. így ismét egyedül érezte magát; a legjobb állapot, amelybe mostanában kerülhetett.

A málháját az ágyra dobta, és előkotort belőle egy kisebb batyut, amelyből vékony, vörös színű krétát húzott elő egy széles, tenyérnyi rézlap társaságában. Felpillantott az ablakon túl sugárzó napra, és elégedetten bólintott.

Másra nem is volt szüksége.

Letelepedett a földre, az óvó körök közepén. A rézlemezt ott helyezte el, ahol a napnak az ablakon beszökő sugarai a göcsörtös padlóra vetültek. Felemelte a krétát, mély levegőt vett, és lehunyta a szemét.

A támadás váratlanul érte, és csaknem kioltotta az életét. Csak az óvó köröknek az elméjében felvillanó figyelmeztetése védte meg attól, hogy a lesújtó görbe kés átmetssze a nyakát. Előrehajolt, majd félrebukfencezett az újabb csapás elől. Felpattant, és szembenézett az ösztövér kanásszal, a kereskedő házában meghalt lány apjával.

Náir megborzongott; nyomban megérezte a lény jelenlétét. Hiába volt hát a kirekesztő kör; a kanász már azelőtt elbújhatott az ágy alatt, mielőtt visszaérkezett volna Khozerrel. A lény a fájdalmát felhasználva átvehette fölötte az irányítást; talán még akkor, mikor elhagyta a lány testét.

– Veszedelmesnek hiszed magad, mi? – köpte Kóbor a férfi felé, aki a prédára leső farkasként kerülgette őt, néha felé döfve a késsel. Náir ismerte a lény gyorsaságát és erejét; meg sem próbált mágiát idézni. A penge átmetszené a torkát, mielőtt befejezhetné.

– Téged kibelezlek, és elviszem a gyöngyöt – acsargott a lény. – Annak a korcsfajzatnak pedig a saját tolvaj kezét gyömöszölöm le a torkán.

Kóbor nem felelt, hanem mindent egy lapra téve, megragadta a kést tartó kezet és teljes súlyával nekizúdult a kanász testének. A mozdulata döbbenetes gyorsaságról tanúskodott; a lény egy szemvillanásnyi hátrányba került.

Miközben a földön birkóztak, Náir megpróbálta kicsavarni a kést ellenfele markából. Csaknem olyan erős volt, mint maga a szörnyeteg. Nem bírtak egymással; fogcsikorgatva küzdöttek minden egyes hüvelyknyi előnyért. Végül a kanász ujjai engedtek: a kés kiesett a kezéből, és koppanva hullott a padlóra. Náir belefejelt a férfi arcába, aki felüvöltött, és egy pillanatra engedett a szorításából. Az orrából dőlt a vér, elhomályosítva a látását.

Kóbor előnyös helyzetbe került; az ökle újra és újra lesújtott, mígnem ellenfele teste elernyedt.

– Úgy tűnik, ez nálatok már családi hagyomány – szuszogta a győztes, és az eszméletlen test fölé hajolt. Egy darabig elmélyülten figyelte az arcán a sebet. Felemelte a kést a padlóról, és mély vágást ejtett a férfi nyakán. Elhajolt a felspriccelő vér elől, majd egy kapkodva előkotort kulacsban fogta fel azt. Nem első esetben tett ilyet; tudta, mit tegyen, hogy ne mocskolja össze magát. Csupán néhány csepp hullott az arcára és a gallérjára.

– Tudod – zihálta ellenfelének – , nem te vagy itt az egyetlen szörnyeteg.

Három kulacsra való vért csapolt le, majd a végén remegő kézzel húzta meg az utolsót. Úgy nyakalta, mint a sivatagban szomjazó a friss forrásvizet. Az arca kivörösödött; az erek vadul lüktettek a homlokán.

Jólesett neki a vér íze; régóta kóstolta már frissen, melegen. Az utolsó cseppektől mégis undor fogta el. Hányingerrel küszködve borult a földre, és hosszasan öklendezett.

Végül felemelte a fejét, meredten nézte a visszaöklendezett bíbor tócsát. Erezte, hogy az álláról vér csöpög alá.

Végigsimított a gallérján. Az ujja hegye piros lett. Egy tükrőt kotort elő remegő kezekkel az iszákjából, és belepillantott.

Azt látta, amire számított. A száját vér borította, s egykét csepp vékony patakban végigcsorgott az állán. Ismét elfogta a hányinger. Undorodva leköpte saját képmását és a földhöz vágta a tükröt.

Odakint mintha vörhenyesre váltott volna az ég.

Nehézkesen feltápászkodott és az ablakhoz támolyogva mélyet szippantott a levegőből. Mikor kissé megnyugodott, levetette véres gallérját, megtörölte vele a száját es elcsomagolta a tükör darabjaival együtt. Majd eldobja őket valahol.

Leült az ágyra, és hallgatózott. Az óvó köröknek magukba kellett zárniuk minden zajt, am. bentről szüremlett volna ki. Néhány percnyi hallgatás után Náir megbizonyosodott afelől, hogy ez így is történt. Senki nem hallott semmit. Ez jó.

Jeleket írt a vörös krétával halott homlokára, és elszavalt egy litániát a feje felett. Elégedetten szemlélte ahogyan a kivérzett tetem megmozdul, felkászálódik majd hosszan, keservesen felnyög. Egy szót sem szólt hozzá, a tekintete többet mondott bármennyi szónál. Figyelte ahogyan a holttest kivergődik az ablakon, és az útjára Indul Csak ekkor mosolyodott el. El tudta képzelni az emberek riadalmát, ahogyan a halott kerülőútja végén végigtámolyog az erdő felől érkező úton, majd a népek szeme láttára összeesik a főtéren, és valóban nem mozdul többé. Eredetileg nem így tervezte; de miért ne fűszerezhetné meg az eseményeket?

A bronzlappal hamar végzett. Ezüstláncra akasztotta a rajzolatokkal feltöltött talizmánt, és a zsebébe süllyesztette.

A holttestnek időre volt szüksége, míg megteszi a kerülőutat, így nem kapkodott. Ledőlt az ágyra, a tekintetét a plafonra függesztette, és elszunnyadt.

Pontosan egy óra múlva a szemei felpattantak. Mélyet sóhajtott, megdörzsölte a tagjait és feltápászkodott a vánkosról. Megtisztálkodott, megigazította a ruháját. Végül felébresztette Khozert. Kezeit meglocsolta a kulacsba gyűjtött vérrel, és hátrakötötte őket egy erős kötéllel.

– Bocsáss meg, szerencsétlen barátom – suttogta közben neki – , ígérem, nem esik bántódásod!

Náir ezzel megragadta a karját és kivezette a piactérre.

A torzszülött szótlanul tűrt. Még kába volt a rá bocsátott álomtól; gépiesen lépkedett előre, a fejét a szokottnál is bambább arckifejezéssel ingatta jobbra-balra.

A piactéren már hisztérikussá fokozódott a hangulat.

A sétáló halott kellő riadalmat keltett. Egy fehérszemély egy fa tövében hevert aléltan, két férfi paskolta az arcát, hogy magához térítse. Egy leányzó, aki gondatlan szüleinek köszönhetően elfurakodott egészen a tetemig, most sikoltozva, arcát a kezébe temetve futott el a házak között. Valaki a tömegben elhányta magát, mások a papért kiáltoztak. Jött már fra Ordwinn is, lóhalálában, nem győzte kapkodni a botját. Az arca sápadtabb volt, mint máskor, a fejét pedig értetlenül csóválta.

Náir kivárt, majd mikor a pap is megérkezett, megállt a tömegtől nem messze, az erdő felé vezető út tövében. Elengedte a még mindig kába Khozer karját, és tapsolt egyet.

Mintha tucatnyi harang kondult volna a feje fölött. A tömeg elcsendesedett, és értetlenül figyelte őt. Kóbor pár pillanatig élvezte a figyelmüket, majd megszólalt. A hangja ércesen zengett; még leghátul is tisztán értették, mit mond.

– A papotok azért hívott ide, hogy fényt derítsek arra, miféle kórság tört ki a falutokban. Messziről érezni az átok bűzét, ami ezt a helyet körüllengi. Tessék, láthatjátok: három ember halt meg egyetlen nap alatt.

– Felkeltek a halottak! – üvöltötte valaki a tömegből eszelős hangon. – Megfizetünk a bűneinkért!

Náir mosolyogva csóválta meg a fejét.

– Néhányan talán ostobák, és bizonyára sokan bűnösök. Az átok forrása azonban már régóta közöttetek él.

– Es miért higgyünk el neked bármit is?

Náir látni akarta, ki szólalt meg. A nyakigláb fiú volt, akit ő nyomorított meg. Bizonyára élt még benne a sérelem.

Megcsóválta a fejét, és közben mosolygott. Maga elé rántotta Kurtát, majd megfordította. A tömeg egy emberként hördült fel, mikor meglátták a véres kezét.

– Elhiszed, ha azt mondom, hogy ez a halott vére a kezein, vagy megízleled magad?

Az emberek felzúdultak; a Náirral szemben állók vádlón mutattak a Kóbor mellett álló sántára, aki végre észhez tért. Nyüszítve igyekezett hátrálni, és a kötelékeit rángatta. Sűrűn pislogott a háta mögé, a poros útra, amely az erdő felé vezetett.

Amikor az első falusi, egy szőrös képű paraszt Kurta után nyúlt, Náir elérkezettnek látta az időt az utolsó felvonásra. Néhány szót suttogott halkan, mire a kötelek mintha megelevenedtek volna; letekeredtek Khozerről és csapkodva a lábai elé hullottak.

– Gonosz varázslat!

A paraszt ordítva ugrott hátra, és rémülettől tágra nyílt szemekkel figyelte a porban heverő kötelet, amely azonban nem mozdult többé. Kurta rémült nyüszítéssel kacsázott az erdő felé, hátra sem nézve a feltüzelt tömegre.

– Ott fut a gyáva!

– Ne hagyjuk, figyelmezteti azt a boszorkányt!

Fra Ordwinn Náirhoz lépett és megragadta a karját.

– Mit művelsz, Kóbor? Megőrültél?

– Jogos igazságot szolgáltatok.

– Az a nő csak egy szegény bolond, akárcsak a fia.

Megöleted őt!

– Lépj közbe, ha akarsz! Kettőnk közül te vagy a hős, atyám.

Ezzel Náir sarkon fordult, és elindult az úton, Khozer nyomában. Még tett néhány lépést, és köddé foszlott.

– Átkozott! – szűrte a fogai között a pap, és szembefordult a falusiakkal.

Náir még hallotta, ahogyan fra Ordwinn felkiált. Időbe telik majd neki, mire boldogul az emberekkel, ha sikerül egyáltalán neki. Addig nyugodtan végez a munkájával. A látszattal ellentétben nem tűnt el, csupán átlényegült. Megváltozott állapotában bizonyos támadásokra sokkal érzékenyebbé vált, ám az előny, amit biztosított, ezúttal megérte a kockázatot.

Kurta egészen az erdő széléig loholt, majd lefordult egy hepehupás, gyommal benőtt útra. Itt lelassított, majd megállt egy takaros kunyhó előtt, amely mögött, mint egy komor díszőrség, suttogtak a lombarcú fák. A ház előtt mély árok húzódott, benne poshadt vízzel; azon túl pedig szántóföldek húzódtak, ameddig a szem ellátott.

A szegényes kunyhót gondosan rendben tartották. Előtte virágágyás húzódott; tulipánok és margaréták nyíltak benne. A délutáni nap hamis arannyal szórta meg a házat körülvevő kopár, döngölt földet. Mintha az emberek gyűlöletéért a természet kárpótolta volna a kitaszított nőt és a fiát.

Náir mégis megborzongott, mikor Kurta nyomában ideért. Légies formában gyorsabban mozgott, mint egyébként, de az asztrális sík rezdüléseire is érzékenyebbnek bizonyult.

A lény megelőzte. Tudta és érezte, még mielőtt ismét anyagi formát öltött, még az előtt, hogy meglátta a nőt.

Alacsony, törődött arcú fehérszemély jelent meg az ajtóban, nyakig földesen. Aranybarna haja csapzottan hullott a vállára. Talán a kertben tett-vett, mikor a szörnyeteg rátalált. Most egy sarlót szorongatott a kezében, és Náirról a fiára vetette a tekintetét.

– Sejtettem, hogy te is vele leszel.

Khozer először boldogan rohant volna az anyjához, ám annak pillantásától a földbe gyökerezett a lába. Náirnak igaza volt; megérezte, hogy most nem az anyja az, aki sóvár pillantásokkal méregeti őt.

– Kicsi fiam – szólt a nő – , nem hozod ide édesanyádnak azt a gyöngyöt, amit a zsebedben rejtegetsz?

Kurta rémülten rázta meg a fejét, és visszahátrált Náirhoz. Egyetlen pillanat alatt elfeledte, mi történt vele a faluban. Értetlenül nézte az anyját, akiről ösztönösen érezte, hogy nem az a nő, aki évekkel ezelőtt életet adott neki.

– Nem fogja odaadni neked. Ne becsüld alá az ilyen nyomorékokat; okozhatnak még meglepetéseket!

A nő arca eltorzult, a sarló felemelkedett. Náir megcsóválta a fejét, a lény felé mutatott és egyetlen szót szólt csupán. Az asszony nyakán, mintha a semmiből kígyózott volna elő, formát öltött az ezüstláncon függő bronzlap.

A nő némán bámult le rá, majd felpillantott az elégedetten mosolygó Náirra. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy rászedték.

– Elbaltáztad a dolgot, mikor elaltattad az áldozatod lelkét, démon. Védtelenné váltál. Felismered a neved? Ha igen, azt is tudod, hogy csapdába estél.

A nő átkozódva, fröcsögve tépte a láncot, de képtelen volt leszedni magáról. Eldobta a sarlót, és fejhangon visítva zuhant neki a kunyhó falának, majd nekirontott Náirnak. Kóbor félrelépett; az ökle lesújtott a nőszemély halántékára, aki nyekkenve zuhant a földre, és nem mozdult többet.

Khozer felordított, és az anyjához rohant volna, de Náir visszatartotta. Elővette a vörös krétáját, leguggolt a nő

mellé, és kacskaringós jeleket rajzolt a homlokára. Közben halkan mormolt. Ujjai mintha izzottak volna, vörhenyes fényben játszottak. A nő teste megrándult, a szája szélén fehér hab ütött ki. A szemei felpattantak és tágra nyílva meredtek Kóborra. Gurgulázva próbált mondani valamit, majd hirtelen elernyedt, és visszazuhant a sötét kábulatba.

– Megvagy – suttogta elégedetten Náir, és leemelte az eszméletlen nő nyakából a láncot.

Ennyi volt csupán a félelmetes átok: egy testfoglaló démon. A legenda azonban tévedett. Ezek nem teremnek maguktól Yneven; ide kell, hogy hívják őket. Valaki szándékosan uszította a gyöngy nyomába, hogy megelőzze a félelfet. Az alidaxi ribanc talán, vagy még rosszabb.

A szeme elé emelte a bronzlapot, és savanyú képpel méregette.

– Ki lehetett az? Ki akarhatja még ennyire megtalálni ezt az apróságot?

Léptek zaja ütötte meg a fülét. A szeme sarkából látta, ahogyan Khozer, a faluhoz vezető út felé pillantva hátrál néhány lépést. A láncot a ruhája számos apró zsebeinek egyikébe rejtette, és felegyenesedett.

Fra Ordwinn állt meg vele szemben, a botjára támaszkodva. Az arckifejezése nagyon nem tetszett Náirnak.

– Már végeztem a démonnal, atyám.

A pap az eszméletlen nőre pillantott; a homloka ráncba szaladt.

– Mi volt az?

– Egy shrabtisst. Alacsony rangú démon, de roppant veszedelmes. Ennyi volt, atyám. Vége.

Fra Ordwinn lassan megcsóválta a fejét.

– Úgy hiszem, fiam, van még egy szörnyeteg a faluban.

Kóbor nem lepődött meg.

– Erre számítottam azóta, hogy megnyilvánultál azzal a csalogató trükkel. Én magam tanítottam a Szarvtoronyban egykor. Hiába reménykedtél abban, hogy becsaphatsz! Az igazi célpont végig én voltam neked, nem igaz, Doran vadászebe?

Fra Ordwinn láthatóan nem döbbent meg. Arckifejezése megváltozott; kajánul mosolyogva hunyorgott Náirra.

– Nem kevésbé tréfás az az igyekezeted, hogy a szerencsétlen falusiakkal tarts fel, amíg elszelelsz, Kóbor. Szánalmasak a trükkjeid.

– Vedd észre, hogy kivel beszélsz, hamis pap! Valóban azt hitted, hogy nem látok át a gyenge álcádon? A leplen, amivel magadat körbevetted? Komolyan azt feltételezted rólam, hogy nem ismerem fel egy varázsló botját? Esetleg a hamis szent szimbólumodat? Alábecsültél engem, suhanc. Bár nincs botom, így is erősebb vagyok nálad.

Fra Ordwinn elfintorodott.

– Erősebb? Nézz magadra! Valaha a Szarvtoronyban tanítottál, most mégis csak én állhatok itt teljes értékű varázslóként!

Náir arcáról lelohadt a mosoly.

– Nem állhatsz ki ellenem. Más célokat követünk, de egy az utunk.

– Egy?! Nézz magadra, vérivó! Mennyit vedeltél ma?

Az arcod piros, mint a rózsa! Melyik halott a tiéd a háromból, wier? Amelyik a piactérig sétált, miután kiszipolyoztad?!

Kóbor felkacagott.

– És a tiéd melyik, te hős? Hányan maradtak volna életben, ha nem csalod ide a gyöngyre áhítozó démont? – a hangja itt halkabbra váltott és szisszent, akár egy kígyóé. – Könnyen veted a szememre azt, ami ellen nem tehetek. Te saját magad választottad a pusztítást. Ki a rosszabb, mondd?

– Én a jó ügyért harcolok, szörnyeteg...

– És ezért ölhetsz is, mondd csak? Hm? Miért lennél akkor te hós? Én megértem az átkozottakat, a kitaszítottakat. Én értük teszem mindezt. Hogy békére lelhessenek a nemlétben, hogy visszatérjenek oda, ahonnan jöttek, és ne zaklathassák őket soha többé. Te miért jársz a nyomukban? Csak azért, hogy pusztíthass valami olyasmit, ami más mint te, és ezért még van képed romlatlannak nevezni magad?! Hősnek?! Nem. Gyilkos vagy, akárcsak én.

– Elég! – üvöltötte fra Ordwinn. Szava nyomán portölcsér kavarodott fel a földről, hogy orkánként csapjon le Náirra. Kóbor azonban szálegyenesen állt a közepén, a karjai kitárva; mintha csak ingerelné a vihart, hogy támadjon. A háta mögött Khozer rángatta édesanyja eszméletlen testét a kunyhó biztonságába, amelyet nem ért el a roppant orkán egyetlen pontba sűrített ereje.

Kóbor egyetlen szavára megfordult a szél, a mélyén lila örvény kélt. Haragos szörnyetegként őrjöngött, majd lecsapott fra Ordwinnra. A vihar szemében fehéren villant egy keskeny fényostor és egyenesen a varázsló botjára ütött. Az felüvöltött és térdre hullott; a botja kiesett a kezéből, és Náir intésére messze szállt a tulajdonosától, a kunyhó tövébe.

A tomboló szélörvény, ahogyan keletkezett, olyan hirtelen oszlott szét a levegőben. A helyén Ordwinn zihált térdre rogyva, kábán. Az orrából vérpatak csordogált. Villámló tekintettel pillantott fel legyőzőjére, aki lesajnáló mosollyal hajolt fölé.

– Alábecsülsz, suhanc! Magiszter vagyok. Nem árthatsz nekem.

– Csodálom, hogy van merszed még mágiát alkalmazni. .. bot nélkül, mint egy vásári mutatványos...

Náir felszisszent. Lehajolt a legyőzötthöz, és az állát két ujja közé fogva kényszerítette, hogy szembenézzen vele.

– Ne hozz ki a sodromból! Semmit nem tudsz rólam, ahogy arról sem, hogy milyen érzés elveszíteni a lelked egy darabját! Kívánom, hogy egyszer tapasztald meg. Nyöszörgő ronccsá válnál életed végéig és egy poros rendház mélyén temetnéd el magad élve!

Ezzel undorodva ellökte magától a sebzett varázslót és hátat fordított neki. Mikor az egy szót sem szólt, még visszapillantott a válla felett.

– Alávalónak tartasz, aki alávaló módon használja a mágiát. Ez illik hozzám, nemde? Mégis; még az alantas mágiám is erősebb nálad. Azt hitted, hogy a szörnyeteg legyengít majd, mégis te maradtál alul.

– Akkor... ölj meg! Rajta...

Náir végleg hátat fordított a varázslónak.

– Ugyan! Nem szolgáltál rá. Menj, meséld el mindenkinek a szégyenedet! Hogy legyőzött egy szörnyeteg.

Ezzel Khozerhez lépdelt, aki anyját átölelve kuporgott a kunyhó tövében. A torzszülött felnézett rá. Szinte nyüszített, ahogyan megszólalt.

– Anya... Rosszul van...

A nő láthatóan még élt még, bár igen rossz bőrben volt.

Náir nem aggódott miatta; így lesz ez még pár napig.

Mégis, ha majd magához tér, meglátja, mennyire szerencsés is tulajdonképpen.

– Meggyógyul. Addig is... beszéljünk arról a gyöngyről!

* * *

Amerre a szem ellátott, gabonatáblákat simogatott a langyos esti szél. Légy zümmögött a közöttük kanyargó út felett; egy magányos facsoport mélyén pedig egy pacsirta fújta a magáét. Náir tűnődve hallgatta, miközben a gyöngyöt forgatta az ujjai között. Mily különös tréfát űz néha a sors az emberrel... A nyomába küldött szörnyvadászok egyike csalta ebbe a porfészekbe, hogy végül egy másik doranival kötött alkuját teljesíthesse. Elképzelte, hogyan duzzadna vörösre a Szarvtorony gőgös magisztereinek feje, ha értesülnének a félelffel kötött egyezségéről.

Hiába, még az északi civilizáció központjában sem mindig tudja a bal kéz, hogy mit művel a jobb. Ez pedig eddig csak a hasznára vált.

Nem tért vissz a faluba; igyekezett inkább minél messzebb kerülni tőle. Az ugyanis, aki a démont e földekre idézte, nem járhat messze, neki pedig egyáltalán nem fűlött a foga a vele való találkozáshoz. Egyetlen cél lebegett csupán a szeme előtt: mielőbb megszabadulni a gyöngytől és részesülni a jutalomból.

Akár a vérszagot szimatoló vadászeb, felvetette a fejét és mélyet szippantott a forró, szénaszagú levegőből. Remélte, hogy a félelf nem tódított és valóban elvezeti valakihez, aki segíthet rajta. Akkor pedig végre ő kerül sorra; megszabadul az átoktól, amely esztendők óta sújtja. Emberré válik végre.

Ezzel a gondolattal a zsebébe süllyesztette a gyöngyöt és nekivágott a poros útnak. Két lépés közben fakult ki a világból, ahogyan tovatűnt, hogy mérföldekkel odébb bukkanjon fel ismét. Távozása után, mintegy varázsütésre, a csönd leple hullott a tájra; még a pacsirta is félbehagyta a dalát.

A szántóföldeken túl lenyugodni készült a nap; vérvörösre váltott az ég alja.