2.

– Lassan megérkezünk, úrnőm.

Alayss metsző pillantással nézett fel a meditációból.

Számtalanszor elmondta már a gorvikinak, hogy amikor a láthatatlan világokban jár, ne szóljon hozzá, hanem a kézfejére tetovált rúnák érintésével ébressze. Kizárt, hogy ne értette volna meg az utasításait, valószínűleg inkább hidegen hagyták az efféle finomságok. A maga ostoba, földhözragadt világában elképzelni sem tudta, mekkora különbség van hang és érintés között; hogy egy avatott elme számára az előbbi egy veder hideg vízként hatott az utóbbi gyengéd csókja helyett.

Condrahis megérezhette a haragját, mert lehajtotta a fejét, és – másik rossz szokásától eltérően - ezúttal óvakodott a szemébe nézni. Alayss az asztrálvilág ködös áramlataiban érzékelte, hogy a gorviki lelkében lobogó gyilkos láng, a népére jellemző indulatok tüze is kihunyni látszott. Nyilván, hogy ne tetézze a bajt, a szégyenének is gátat vetett a félelem és fegyelem különös keveréke. Ez nem tehette jóvá a kellemetlen pillanatot, ám az erőfeszítést Alayss értékelte, ezért úgy döntött, hogy ezúttal nem bünteti meg a férfit.

Hűséges, ámde korlátozott képességű kutya. Nem lehet többet várni tőle.

Ez volt a baj az embertömegekkel, a halandók azon sokaságával, akiket rendjének nővérei csak porszemeknek hívtak. Riválisok, talpnyalók, engedetlen és engedelmes rabszolgák - aggasztóan használhatatlan kategóriák egy olyan boszorkány számára, aki mások lelkéből nyerheti a hatalmát. Neki kiválasztott lelkek kellettek volna, független egyéniségek: bárki, akinek nem színtelen és szagtalan a lelke. Az emberek azon ritka, szélsőséges típusa, akik inkább szenvedtek a nagyravágyásuk miatt, de akkor sem adták fel az álmaikat.

Ahogy a hintó nagyot zökkent, Alayss bosszúsan simította ki az arcába hullott tincseit. Condrahis sorsa remekül rámutatott a béke álságos voltára, a mételyre, amely a legtöbb halandó akaratát béklyóként kötötte gúzsba.

Harcos lélek apró vágyakkal, és még kisebb késztetéssel, hogy kockázatot vállaljon. Szíve szerint ugyan megtenne, képességei szerint meg is tehetne dolgokat, de saját magát féltve inkább tétlen marad. Tökéletes modellje lehetne az értelmetlenül elpazarolt élet, a szánni való gyávaság, az ezerszámra legyilkolt álmok szobrának.

A boszorkány a mellette fekvő ládába nézett, és tűnődve méregette a gyertyákon fellobbanó lidérclángokat.

Megannyi élet, megannyi láng... megnyugvást hozott a tudat, hogy közöttük azért már akadtak figyelemreméltóbb lelkek is. A legnagyobb, legerősebb fény jelezte a bíborgyöngy ereklye jelenlegi hordozóját. A többi volt a kapocs, amely a sok apró vágyat egyetlen óriási, közös álommá gyúrta.

Alayss a bőszen lobogó gyertya fölé emelte a kezét, a bíborgyöngyre összpontosított, és várta, hogy létrejöjjön a kapcsolat. Az óvatos szemlélődéssel ismét csak a közvetett hatást, a hordozó ténykedésének nyomait érte el, ám a fogadó udvarán kábán feltápászkodó barbár láttán önkéntelenül is mosolyra húzódott a szája. Robun már jó ideje segítette a bíborgyöngy útját. Az, hogy most éppen itt bukkant fel, olyan ajándék volt a sorstól, amelyet remélni sem mert volna.

Alayss megkereste az ő gyertyáját is, majd kinyúlt az akaratával, és a barbár lelkét fürkészte. Lenyűgözőnek találta az egyszerű elmét mozgató indulatok mintáját.

Robun már rég rájött arra, hogy egy boszorkány csapdájába esett, és azóta élete minden pillanatát a szabadulásnak szentelte. Az erőt a rabság iránt érzett gyűlölet, az irányt a városi embereknél nagyságrendekkel kifinomultabb túlélési ösztöne adta, és bár jelenleg tévúton járt, elismerésre méltóan messze jutott a többi áldozathoz képest.

A boszorkány a bíborgyöngy lehetőségei után tapogatózott, és tágra nyíltak a szemei, ahogy a többi gyertya fényében feltárultak előtte a jövőképek. Robun egyik sorsvonala tökéletesen illett a gyönyörűséges pókhálóba, amellyel áldozatai jövőjét a maga álmaiba szőtte, és nem is kellett sokat tennie érte.

Akarata finoman, óvatosan hatolt át a barbár tudatát védő pajzsokon. Ügyelt arra, hogy ne keltsen feltűnést. Az asztrálmágia koronájának számított, ha egy boszorkány képes volt a háttérben maradni, és az áldozat nem a varázslat parancsát, hanem a saját döntéseit követte. Minél apróbb és jelentéktelenebb a sugallat, ami a kívánt irányba terelte, a boszorkánynak annál nagyobb esélye lehetett a tökéletes diadalra.

A fogadó udvarán körülnéző barbárban elsőként az merült fel, hogy leütötték, de Alayss egy tünékeny gondolattal a mellette lévő farakásra terelte a figyelmét. Robun hitetlenkedve méregette a korhadt fadarabokat. Elmorzsolta ujjai között a tarkójából kipiszkált szálkákat, majd ahogy a farakásra csapott, a veszélyesen megingó hasábok láttán elfogadta, a pálinka mámorában egy mázsás testtel bizony óvatosan kell bánni.

Ahogy a barbár észrevette a szétszóródott és megfogyatkozott érméit, harag töltötte ki lelkében a szégyen helyét. Alayss ajkai diadalmas mosolyra húzódtak. Az újabb győzelemre, a ma éjszaka megkaparintható erőkre gondolt, és előre elöntötte a hatalom mámora.

Lám, csak meghozta eredményét az elmúlt évek gondos tervezése, olyannyira, hogy megért némi kockázatot.

Amikor a hintója megállt a fogadó előtt, a boszorkány felnevetett. Őszinte elégedettséggel töltötte el, ahogy a hintóból kiszállva érzékelte, a barbár az udvaron meghallotta a hangját. Elvezettel szívta magába a kacagása nyomán feltámadó rémületet, és elgyönyörködött Robun vasakaratán, amellyel a remegését legyűrve előrelopakodott a fogadó oldalában, hogy bizonyosságot szerezzen a kilétéről. A maga nyers valójában átérezhette a barbár érzéseinek kettősségét: az olajzöld köpenyű, érzékien telt asszony láttán ébredő vágyat, és a nyomában feltámadt, formátlan gyűlöletet. Robun valamiképp átlátott a varázslatán, úgy tűnt, ezer közül is megismerte volna az arcát.

A tekintetét. A kacagását.

A legcsodálatosabb az volt, hogy Robun azt hitte, ő nem tudja, hogy itt van. Hősiesen küzdött a lelkében ébredő, zsigerekbe markoló vonzással, ami a végzetes csókok révén hozzá láncolta. Robun elharapta a száját, a halántékát dörzsölte, a körmeivel véres sebet tépett a karjába, hogy a fájdalom kitisztítsa a tudatát. Egy primitív mantrát ismételgetve kényszerítette magát, hogy visszamásszon az istállóhoz. A sors különös tréfájaként folyton egy gondolat merült fel újra meg újra a fejében. Lehet, hogy a boszorkány átka miatt történt így minden? A farakás is az ő démoni jelenléte miatt zuhant rá?

Alayss rég érzett ekkora teljességet. Condrahis sötét tekintete láttán - a gorviki nyilván megértette, hogy valaki nála is jobb szolgálatot tett neki, és ezt végre zokon vette annyira, hogy tenni akarjon ellene - úgy döntött, egy este ennél nem akarhat többet. Egy vérig sértett csatlós, egy szabadulni akaró barbár, és a gyűrű élvhajhász hordozója: ilyen kínálatból a legmohóbb nővérei is jóllakhatnának.