5.

Óvatosan előrébb kúszott, és félrehajtott egy ágat, hogy jobban lásson. Mostanra már biztos volt benne, hogy óvatossága felesleges, de azért nem bízott semmit a véletlenre. Az őrszemek teljes hiánya már felkészítette a látványra, csalódottságát mégsem tudta legyűrni: Ott, ahol egy egész elf falut kellett volna találnia, egyetlen, fa köré csavarodó, indaszerű pillérekre támaszkodó ház állt egy nagyobbacska tisztás közepén. Lejtős falairól alig-alig lehetett megállapítani, hogy hol kapcsolódnak az erdő szövetéhez. A fa alatt három, hatalmas termetű kutya heverészett.

Lábnyomok, mozgás, tüzek füstje sehol.

Az egyik kutya felemelte fejét, beleszimatolt a levegőbe, aztán kettőt vakkantott. A kunyhó ajtajában magas, karcsú elfnő jelent meg. Bőrből varrt ruhát viselt, felsőtestére azonban cirádás könnyűvértet csatolt – mindez, hófehér hajával és valószínűtlenül kék szemével együtt furcsa, idegen kisugárzást kölcsönzött neki. Épp annyira illett Haonwell erdeibe, mint a dzsad selyem a kerti árnyékszékre.

Az elf körbekémlelt a tisztáson, és tekintete kisvártatva megállapodott az Iglat rejtekhelyéül szolgáló cserjén.

És noha a férfi biztos volt benne, hogy az elf nem láthatja őt, az idegen széles mozdulattal adta tudtára, hogy előbújhat, lelepleződött.

– Most kellene nyílvesszőt röpítenem a szemed közé, te nyavalyás – dörmögte Iglat maga elé, azután inkább feltápászkodott, és kilépett a tisztásra.

Az eső hirtelen maradt abba. A tisztás füvén lágy szellő simított végig, a felhők mögül élesen vágott elő a napfény. Iglat kiköpött.

– Üdvözöllek, Iglat Berval! – köszöntötte az elf meglepően mély, idegen zöngékkel terhes hangján. A vadásznak beletelt némi idejébe, hogy beazonosítsa az északi akcentust. – Örülök, hogy végre ideértél.

– És téged miféle korcs isten hajszolt a vadonból idáig? – mordult rá Iglat, miközben meglazította hüvelyében a kardját. Kimért, biztos léptekkel közelített.

– Találkozni akartam népünk egyik nagy jótevőjével.

Az elfvadász megtorpant, arcára őszinte értetlenség ült ki. Az elf felkacagott, azon a tiszta, mégis gunyoros hangon, ahogyan csak a fajtájabéliek képesek.

– Mit röhögsz, ostoba szuka? – hördült fel a férfi. – És mit gondolsz, ki vagyok én, valami szentfazék pyarronita szerzetes? Egymagam több elfet öltem az elmúlt harminc esztendőben, mint Ynev összes orkja együttvéve! Mégis melyik kalahorá d seggében lapítottál eddig?

Skrae ezt a pillanatot választotta, hogy előrontson a bozótból, és lendületből az elfre vesse magát. Félútig jutott, amikor az idegen feltartott tenyere és egyetlen, elzengett parancsszavára megelevenedett az erdő. Egy szemvillanás alatt indák fogták körbe bokájától egészen válláig; mozdulni sem tudott. Megpróbált küzdeni, felállni, odébb kúszni, mindhiába - mintha egy egész hegy súlya nehezedett volna a testére. Érezte, hogy ha csak egy kevéssel szorítják erősebben a kacsok, összeroppan.

Iglat a történtek láttán villámgyors mozdulattal rántotta elő vadásztőrét, mielőtt azonban útjára küldhette volna, az elf ajkáról ismét hatalomszót harsant fel és és a vadász testét is eltéphetetlen béklyókba fogta az erdő.

– Remélem, több pribéked már nem rejtőzködik a bozótosban, Iglat Berval – mondta az idegen. – Hanem mondd csak, te, aki népem oly sok tagját küldted Urria színe elé, bizonyosan hallottál már a sereneyá król...?

– Olyat még nem öltem – nyögte Iglat.

Az elf elmosolyodott és leengedte kezeit.

– A nevem Kael – közölte, miközben Iglat feltápászkodott. – Nem azért vártam rád öt napot, hogy harcoljak veled.

– Ha ócska trükkök helyett harcolnál, te takony...

– Egyenlőtlen küzdelem lenne – biccentett higgadtan az elf, és a vergődő sáskát bámulta. Az a nézés egyáltalán nem illett még egy elfnőhöz sem. – Nem minden elf védtelen, és nem mindegyik óhajt a kezed által meghalni.

– Nem mintha lenne beleszólásotok.

– Ebben nagyon is tévedsz, Iglat Berval – biccentett Kael, és a vadász szemébe nézett.

Öreg – döbbent rá Iglat. – Talán ezer évvel is öregebb lehet nálam.

– Mit akarsz tőlem, vén ribanc? – szólt az elfre, ezúttal némileg csendesebben, mert rájött, hogy magától semmi esetre sem szabadulhat meg az elf eleven béklyójából.

– A tudás ajándékát hozom neked, népem kérészéltű mészárosának. És remélem, hogy a birtokában képes leszel új életet kezdeni.

– Azt akarod elérni, hogy ne öljek több elfet? Hagyjam békén a döglődő bandátokat, és csináljak valamit, amiben semmi örömöm nem lelem, igaz?

– Valóban, ezért jöttem.

– Nem te vagy az első. Viszont, te talán eleget éltél már, hogy felfogd, amit mondok. – Iglat az elf felé köpött, bár tudta, hogy nem találhatja el. – Tudod, egész életemben a fajtádat ritkítottam, és borzalmasan jó vagyok benne. Soha nem volt könnyű, mert akármilyen degenerált, halálra ítélt banda is vagytok, meghalni azt nagyon nem szerettek.

– A vadásznak nehéz elfogadnia, hogy a prédája is érez és gondolkodik – jegyezte meg az elf.

– A préda attól még préda lesz. Vannak trófeáim is.

Mindegyikért megküzdöttem. Büszkén mutogattam őket a lányomnak, és büszkén fogom őket mutogatni az unokáimnak is. A nehéz vadászatokat idézik. Azt mondják: ez vagyok én, Iglat Berval, ezeket mind legyőztem, furfanggal vagy erővel. Mind kihívás volt, és mindegyiken felülkerekedtem.

– Pénzért öltél ártatlanokat.

– Ártatlanokra nem tűznek ki fejpénzt – mondta az ereni. – Különben meg, a pénz nem számít, én a kihívás miatt fogok rátok addig vadászni, amíg csak megbírom a kardot.

Az elf bólintott.

– Ezért is nagy kár, hogy az egész életed hazugság.

– Mit tudsz te az életemről?

Az elf az erdő felé kémlelt, néhány szívdobbanás erejéig csendben vizslatta az ősöreg vadont.

– Alkut ajánlok neked, Iglat Berval – mondta végül. Ne félj, el foglak engedni téged és a barátodat is, ráadásul átadom a gyöngyödet, hisz tudom, hogy azért jöttél idáig. De van egy feltételem: ha kell a gyöngy, mellé megkapod az igazságot is.

– Csak végighallgatlak és hagylak elmenni? Ennyi?

– Ha távozni akarnék, nem tudnál marasztalni – felelte gúnyosan Kael. – De igen, ennyi.

Iglat gyorsan meghozta döntését. Az elf úgysem tud neki ártani puszta szavakkal.

– Beszélj! – szólalt meg végül rekedten Iglat.

– A dolog egyszerű. Mi elfek valóban a kiutat keressük ebből a romlott világból. Sokan közülünk abban látják a kiutat, hogy önkezükkel vetnek véget az életüknek, ezt azonban vallásunk és filozófiánk minden létező szabálya tiltja. Szerencsére itt vagy te.

Iglat tágra nyílt szemmel meredt a sereneyáca..

– Nem! – hörögte. – Hazudsz, te pondró!

– Mikor volt utoljára, hogy nem tudtad megölni a prédád, Iglat Berval? – kérdezte válasz helyett Kael. – Mikor volt utoljára, hogy belenyugvás helyett rettenetet láttál a szemében? Mikor volt utoljára, hogy egy elf komolyan megsebesített? A harcosok ma hajnalban? A fiú a tisztáson tegnap? Az elfasszony a múlt hónapban? Valaki egy éve?

Öt éve? Tíz éve? Az összes prédád, akiknek leküzdésére olyan büszke vagy, önszántából rohan a pengéd útjába.

Az elfvadász úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Le kellett ülnie, gondolkodnia, találni valamit, amivel meghazudtolhatja az elfet. Kellett, hogy legyen valami. Kellett, különben... Áltathatta volna magát azzal, hogy hazugságot hallott, de tudta, a sereneyak sosem hazudnak.

Márpedig az az elfszuka, aki az imént szólt hozzá, a legkülönbek közül való lehetett, hiszen képes volt használni ősei hatalomszavait is.

– Nem lehet – nyögte, és alig hallotta, amikor Kael újfent megszólalt:

– Népem bosszúja beteljesedett rajtad, vadász. Az életed egésze, amiben hittél, ami büszkévé, hírhedté, emberré tett, hazugság. De tudod mit? – lassan Iglathoz lépett, megfogta a bénult ereni balját, a tenyerébe ejtett valamit, aztán rázárta az ujjait: – Még mindig csinálhatod azt, amiben már semmi örömödet nem leled.

Azzal sarkon fordult, füttyentett a kutyáinak, és könnyű lépteivel eltűnt a fák alatti félhomályban.

A fellegek ismét összezártak a napfény előtt, és újfent szemerkélni kezdett az eső. Iglat csak állt ott, hátravetett csuklyával, és tűrte, hogy a cseppek eláztassák arcát, haját, szakállát.

Végül, nagy sokára kinyitotta a tenyerét. A sereneyak mindig megtartják ígéretüket - akkor is, ha hitük szerint náluk csekélyebb faj képviselőjének teszik - ezért tudta, mit fog benne találni,

Egy újabb, mélybíbor gyöngyszemet.