7

Élete legfájóbb megszégyenülése volt.

Ahogy befejezte a történetet, és az ivóban kitört a nevetés, a gorviki dáma bűnbánóan lehajtotta a fejét. Amikor újra felnézett, egyértelművé vált, miféle bánat lengte körül eddig, és mintha a szemében is könnyek csillogtak volna. Craftyr ettől egészen elérzékenyült. Egy sóhajjal elengedte a múlt bosszúságait - odament hozzá, és hagyta, hogy egy forró öleléssel feledtethesse a történteket. Amikor a nő a mellére hajtotta fejét, Craftyrt elöntötte a lovagiasság, és visszaadta neki a bíborgyöngy gyűrűt is, szerelmi zálogul a nagyszerű pillanatokért.

A baj ezután szakadt rá. A gorviki féreg eszét nyilvánvalóan elvehette a féltékenység, mert szó nélkül rárontott.

Craftyrnak nem volt ellenére a harc. Egy medvét széttépett volna, amiért megzavarták a szerelem e felhőtlen pillanatában, néhány ütésváltás után mégis úgy gondolta, démoni ármány áldozata lett. Összes erejét beleadta az ütésekbe,' ám a gorviki mindet védte. Még az arca sem rezzent közben, mintha nem is vasököllel, hanem puszta kézzel csépelte volna. Craftyrnak rohamoson fogyott a lendülete, és ahogy fáradt, egyre pontatlanabbul ütött erre egyre szélesebb, egyre gúnyosabb lett a mosoly odaát.

Végül a gorviki megunta a játékot, és átvette az irányítást. Craftyr képtelen volt követni azt a gyorsaságot. állcsúcs, bal fültő, egy az orráról lecsúszott a jobb szem alá.

Gyomor, alkar, újabb állcsúcs, amelytől úgy elzuhant, hogy mozdulni sem tudott. Ha nincs ott a nő, az a vadállat képes lett volna halálra rugdalni: így beérte azzal, hogy búcsúzóul széttört rajta egy széket.

A legborzalmasabb az volt, hogy az émelygés és a kínok ellenére sem zuhant az ájulás öntudatlanságába. Csak foltokat látott maga körül, és mennydörgésnek hallotta a saját szívverését is, valahogy mégis mindent tökéletesen érzékelt. Ahogy a gorviki kifújja magát, és eltűnik arcáról a gyilkos indulat. Ahogy fennhangon megjegyzést tesz az idióta ripacsokra, és ahogy feltámad nyomában a röhögés, az ivó népének ma esti legőszintébb vigaszsága.

A gorviki aztán meghajolt az ő szerelme előtt, kezet csókolt neki, mire a nő megköszönte neki a segítséget. Kijelentette, igazán hálás a segítségért, és a legjobbkor jött, hisz ő csak a gyűrűjét akarta visszakapni. Egyébiránt tőle akár ki is hajíthatnák innen ezt az átkozott ficsúrt. A gorviki gúnyos mosollyal értékelte az ötletet, és ragaszkodott ahhoz, hogy az este hátralevő részében teljes mértékben kiengesztelhesse a kellemetlenségekért.

Hogy a kocsmáros, vagy a helyi parasztok egyike dobta ki az udvarra, nem tudta megállapítani. Az ájulás határán szédelegve annál élesebben rajzolódott ki előtte a holdfényben feltűnő bivalyvállú férfi alakja.

A barbár még mindig részeg volt, de egyáltalán nem mámoros őrületet látott a szemében. Ez utóbbi annyira megragadta a figyelmét, hogy amikor a korcs rohadék módszeresen kifosztotta, az ellenkezés eszébe sem jutott.

Az a tekintet nem változott a bugyellárisában talált érméktől sem, csak akkor enyhült meg valamelyest, amikor a barbár letépte a nyakából az amulettként hordott, nyolcszögletű ezüsttallért.

Azután egyszer csak olyan képek tolakodtak az elméjébe, amelyek rosszabbak voltak a megaláztatásnál is. Rádöbbent, hogy nagyot tévedett az előbb: korántsem érzékelt mindent. Most viszont egyszerre szakadt rá az összes szenvedése, és ezek könyörtelenül visszarángatták a valóságba.

Reszketett, a hideg rázta, a tagjait görcs rántotta össze.

Tétlenül kellett néznie, ahogy a barbár életre pofozza. Az első torokszaggató nyögése után egy butélia csattant az állán, és émelyítő szagú pálinka fröccsent az arcára.

– Igyál!

Ha nem akart megfulladni, le kellett nyeljen néhány kortyot. A pálinka égető erejétől a remegés nem múlt el, de már képes volt megmozdulni. Jobb keze falat tapintott, odahúzta magát, és a vályoghoz szorította az arcát.

Hideg, az jó. Minden más: rossz. Amint úgy érezte, hogy elég ereje gyűlt össze, eltolta magától a butéliát.

A barbár keze tolakodott a látóterébe. Olyan vastag volt, mint az ő combja, az ezüst vasököl elveszni látszott a tenyerében. Jó lett volna tudni, hogy került hozzá, de a háttérben feltűnő tekintet azt súgta, inkább ne kérdezze meg.

– Azt mondtam, igyál!

Craftyr nyöszörögve nemet intett, erre a barbár felkapta, és az arcába üvöltött.

– Kitalálom, mire emlékszel! Jött egy ribanc, akitől annyira megkeményedtél, hogy dalolva neki adtad a gyűrűdet! Rengeteget vedeltél, de mert arra határozottan emlékszel, hogy önszántadból adtad oda a gyűrűt, nem akarod megtudni, mi minden történhetett még! Azután elvert a gorviki fattya, és itt eszméltél az udvaron fetrengve! Kihagytam valamit?

Craftyr megrázta a fejét. Nem akart gondolkozni. Fájt lélegezni is.

– Gondolj a ribancra!

– Belehalok...

– így tényleg! Szart se értesz abból, mi folyik itt!

A barbár gyomron ütötte, és újra a szájába nyomta a butéliát. Craftyr fuldokolt a pálinkától, de nem tudta kiköpni az egészet, így ismét lenyelt néhány kortyot. A bénító zsibbadás méregként áradt szét a testében. Elájult volna, de ahhoz is gyenge volt. Öklendezett, de semmi nem jött ki a torkán.

– Még mindig szereted?

– Én nem...

– Nincs időd, te barom, mert bevésődik a varázslat hazugsága! Emlékezz már, mi történt!

Ahogy a barbár újra felemelte a jobbját, Craftyr elméjében felderengett néhány éles kép. Tetoválás... gyertyák.

Acsargó szörnyek, tán kiméra? Egy ellentmondás nem tűrő, bűvös hang.

Mozdulatlanul?

Craftyr tisztán látta a barbár öklét, amint az arca felé suhant. Félrehemperedett. Valaminek nekiütközött, víz fröccsent a mellére. Amint átitatta a ruháját, a jeges érintéstől Craftyr újra a saját testében érezte magát. Hajnalodott, az istállóban feküdt, nem messze attól a helytől, ahol leütötte azt a vándort... aki most indulatoktól eltorzult arccal hajolt fölé, felkapta, és az itatóvályúba hajította.

Fejjel előre esett bele. Megreccsent az álla, elharapta a nyelvét, de ez legalább a valósághoz tartozó érzékelés volt.

Ahogy meghallotta mögötte a barbár lépteit, összeszedte minden erejét. Felpattant, és fordulatból a barbár oldalába rúgott.

– Na végre – mordult fel a barbár, majd az oldalához szorította Craftyr lábát, két kézzel ráfogott, és megcsavarta. Craftyr újra a földre zuhant. Az arca elé rántotta kezeit, várva az újabb támadást, de nem jött. Amikor felnézett, látta, hogy a barbár végsőkig elcsigázottan fekszik mellette, és az ő erejéből is csak szaggatott zihálásra futja.

– Csakhogy... megjött... az eszed. Üdv a kifacsart szeretők rendjében, testvér!