8.

Craftyr olyan ürességet érzett magában, hogy a puszta létezés is gyötrelemként hatott. Időnként felvillant a fejében egy kép, egy gondolat, amelyek emlékeztették, mi történt valójában, de nem volt elég ereje beléjük kapaszkodni. Ha megpróbálta, a képek széthullottak, csak a fájdalom és a süket sötétség maradt.

Azután egyszer csak eszébe jutott, hogy olvasott már az efféle állapotokról, a régi idők titkos könyveiben, a bormérgek végzetessé váló mérgezési tünetei alatt. Azok a beavatottak éltek át ilyet, akik elbuktak a lélek próbáján, és nem bizonyultak elég erősnek a delíriumos pokol legyőzéséhez. Tán ő is így járt? Nem, itt nem a borméreg tette ezt vele... de most ez a tudás kellett a túléléshez.

Ez a megállapítás nem veszett a feledésbe, bele lehetett kapaszkodni, vissza-visszatérni hozzá. Ahogy egyre többször járt sikerrel, lassan, apránként összegyűjtötte az erejét. Egy idő után már külön tudta választani a lélek és a test kínjait, és elég akaratot érzett magában ahhoz, hogy a gyógyulás első lépéseként ez utóbbival megbirkózzon valahogy.

Óvakodott attól, hogy kinyissa a szemét, és a füle által közvetített hangokat is kizárta a tudatából - csak megosztották volna a figyelmét. Légzésgyakorlattal kezdett, kizárólag a testére összpontosítva, elfelejtve a szagok által idézett emlékeket. Kényszerítette a tüdejét, hogy hagyja abba a kóros zihálást, és az akarata által megszabott ritmus szerint szedje a levegőt. Kezdetben nehezen ment.

Ahogy az izmok terhelhetőségük határáig megfeszültek, a próbálkozások öklendezésbe és görcsbe fulladtak. Idővel a test élt a felkínált segítséggel, és a szapora szívverés csillapodtával visszazökkent a megszokott működésébe.

Craftyr ezután az ujjait fogta munkára. Módszeres alapossággal megmozgatta őket, hogy kiűzze belőlük a bénító görcsöket. Amint sikerrel járt, a halántékára szorította kezeit, és masszírozni kezdte a homlokát, a verőereket, a koponyacsonton feszülő bőrt.

Végtelennek tetsző idő volt, mire enyhült a tudatára nehezedő nyomás, és a bódult lázálomból álomtalan alvásba csúszott át.

Amikor feleszmélt, a nap már jócskán fenn járt az égen.

Craftyr körbenézett. Egy fának támasztva feküdt hátrakötözött kézzel. Balra hegyek. Előtte két ló kipányvázva az erdőszélen, jobbra mező. Hátulról patakcsobogás hallatszott. A barbár mellette ült a földön, épp nyulat sütött egy tűz fölött. Craftyr émelygett, úgy érezte, széthasad a feje, az illattól mégis megkordult a gyomra.

– Nem sietted el – sóhajtotta a barbár. Furcsa volt ekkora embert sóhajtani látni, de még furcsább volt, ahogy odalépett hozzá, és a homlokára tette a kezét. – Lázad már nincs. Sajnálom, hogy le kellett kötözzelek, de meg akartad fojtani magad.

– Rohadék – morogta Craftyr, és becsukta a szemét, hogy ne lássa a barbár röhejesen aggodalmas arcát. Különös elégedettség töltötte el a feltörő haragtól. Ez legalább erőt adott neki.

– Azért tegyünk egy próbát – mondta a barbár, és elvágta a köteleit, majd kezet nyújtott. – Robun vagyok.

Craftyr felnézett, de nem fogadta el a jobbot.

– Én meg Craftyr, aki nem kedveli, ha elverik és utána anyáskodnak felette.

– Látszik, hogy nem születtél aszisznak. Beláthatnád, hogy csak így tudtalak megmenteni.

– Hálám bizton üldözni fog a halálod pillanatáig –Craftyr érezte, hogy a halántékán kidagadnak az erek. Az indulatok életadó elixírként járták át a tagjait. – Mit akarsz tőlem?

Robun visszaült a húshoz, megforgatta, és próbaképp belebökte a kését.

– Az ellenségünk közös. Fogjunk össze! – szólt hátra a válla felett. – Már két éve üldözöm azt a ribancot. Én mondom, nem egyszerű megszabadulni tőle.

Név nem hangzott el, Craftyr mégis azonnal tudta, kire gondol. Az ájulás határán szédelgett, ám azt, hogy így hívják a legszentebb nőt, akinek valaha szerelmet vallott, nem tudta elviselni. Ahogy a barbár a tűz felé hajolt, felpattant és félfordulatból felé rúgott. Robun mintha számított volna rá, meg sem fordult, az alkarját felemelve védte a rúgást.

– Jelzem , hogy ezzel csak őt szolgálod. A csók béklyója meggyengült, de nem veszett el végleg. Minél több indulat feszül benned, a ribanc annál könnyebben vissza tudja venni a hatalmat feletted.

Craftyr mintha meg sem hallotta volna, újra megpróbálta. A barbár most már két kézzel védte magát.

– Kezdem érteni, miért választott téged – Robun megfordult, és figyelmeztetően felemelte a jobbját. – De ha még egyszer megpróbálod, egyenként töröm el az ujjaidat.

Úgy tűnt, komolyan gondolja, ezért Craftyr visszaroskadt a földre.

Átkozott fattyú, mit merészel? Ilyen szavakkal illetni egy angyalt, akinek a mosolya a legszebb, legcsodásabb... hárpiavicsor a világon.

Craftyr megrázta a fejét. Ettől elviselhetetlen fájdalom nyilallt a halántékába, de ahogy óvatosan masszírozni kezdte, széttöredeztek a fejében felsejlő emlékek is.

A hollófekete hajú gorviki dáma bűnbánóan lehajtotta a fejét. A megbocsátás nagyszerű pillanatában a szemébe is könnyek szöktek. Azután ugyanaz a nő már a hasán feküdt egy díszes ágyon, meztelenül... és gúnyos kacagás közepette adta át magát a mámornak, ahogy a rajta fekvő gorviki fattyú vadállati módon a magáévá tette.

Én az a fajta nő vagyok, aki nem csupán igényli, elvárja a hódolatot.

Az asszony, akit az életénél is jobban szeretett, meggyújtott egy fekete és egy bíborszínű gyertyát. Ahogy a hátába vájta körmeit, az asztalon lévő gyertyákon nagyot lobbantak a lángok...

Még mindig szereted? Emlékezz már, mi történt!

Craftyr zilálva szedte a levegőt. Amint a teste megfeszült, érezte, hogy zúzódások borítják a törzsén, a hátán, a lábain. Egyik sem tűnt súlyosnak, mintha a barbár már tegnap este vigyázott volna, hogy ne üsse meg nagyon.

Ahogy az oldalán és a karján kitapintotta a szakszerűnek tűnő kötéseket, Craftyr végképp megalázva érezte magát.

Ez már sok volt ahhoz, hogy tétlenül el tudja viselni.

Nyögve talpra állt, és elindult, amerre a lábai vitték. Robun a tűz mellett maradt, szemlátomást nem állt szándékában követni őt.

Az erdőbe érve hamar a pataknál lyukadt ki, ahol a patakmeder a hordalékok építette gát zúgójával tekintélyes medencét hozott létre.

Craftyr leült a víz széléhez. Mozdulatlanul méregette magát a víztükörben. Pocsékul festett. Arcán betegesen szürkének hatott a bőr, nyúzott vonásai, mocskos haja egy nyomornegyedből szökött koldus ábrázatára emlékeztették. A tegnap még botrányos hódító elérhetetlen ábrándképnek tűnt, a híres mesterszerető, Magryss Dar-Srílah összes kiváló intelmével együtt.

Ez élete legnagyobb bukása volt. Legyőzték, megalázták, átverték - ez utóbbi fájt a legjobban. A boszorkány a legfontosabb kincsét vette el tőle: a legyőzhetetlenség mítoszát.

Garabonciásként hallott már a csókmágiáról, az eltéphetetlen szimpátiás kötelékekről - még néhány feledésbe veszett, tébolyult elméletről is. Ezek alapján a hetedkor varázstudói tökéletes tévúton jártak. A régiek soha nem beszéltek szimpátiás kötelékről. Bűbájt említettek, a lélek hatalmát, az akarat uralmát a természet törvényei felett.

A lélek a halandó lét legmagasabb foka, a leghatalmasabb erők esszenciája, s mint ilyen, szabad és jószerivel elpusztíthatatlan - így nem köthette meg varázslat sem, csakis egy másik lélek akarata. Ha hinni lehetett a garabonciásoknak, a csókmágia béklyója sem a varázserőn múlt.

A boszorkány nyilván talált benne valamit, amit felhasznált, amit ellene fordíthatott. Ezzel tartja fogságban, ezzel uralhatja még most is, nem a mágiával.

Ilyen erők ellen mit tehetne az egyszeri halandó?

Craftyr kétségbeesetten nézett a lelke mélyére, hogy találjon valamit, bármit, ami segíthet, de semmi nem jutott az eszébe. Az a tükörkép viszont borzalmasan festett, ezért bármennyire is nehezére esett, kényszerítette magát, hogy megmossa legalább az arcát.

Hideg, az jó.

Craftyr erőt vett magán, kibújt a ruhájából, és belecsúszott a patakba. A jéghideg víztől legszívesebben üvöltött volna, a szívébe szúró, a tagokat zsibbasztó fájdalom valahogy mégis megnyugtatóan hatott rá. Csak meg ne állj, csak meg ne állj, mondta magában, és bármennyire is fájt a combja, a dereka, csak azért is munkára fogta a testét. Hisz a fizikai váz a lélek páncélja kell legyen, nem a börtöne.

Az a dolga, hogy segítse a kiemelkedett szellemet, nem az, hogy hátráltassa. A mantra nehezen hatott, egész testében verítékezett a megerőltetéstől, de mire elmúlt a mardosó harag, az eredmény igazolta a garabonciások tudását.

Alámerült, többször is, és amikor már egész testében remegett, tisztábbnak és könnyebbnek érezte magát.

S ha meguntam, hogy arany tálból éljek...

A felismerés váratlanul hasított belé - nem is értette, hogy nem gondolt erre eddig. Teljesen feleslegesen mereng a történteken, hisz voltaképpen egyetlen esélye van.

Csakis a garabonciások mércéje az, ami élete minden eddigi hányattatásának értelmet adott - mindent az ő szabályaik szerint kell hát folytatnia. Odassyn Balruss is egy boszorkányúrnő ágyasaként kezdte el írni a verseit. Ki tudja, talán ő is hasonló helyzetben találta meg önmagát.

Talán ez élete esélye, hogy megtalálja az igazi álmait.

Craftyr újra megnézte magát a víztükörben. Sokkal jobban nézett ki. Alaposan megmosta az arcát, a haját, majd dideregve kiült egy tisztásra. A nyári napon hamar megszáradt. Épp ideje volt, mert most már az éhségtől kezdett szédülni.

Amikor visszaért a tűzhöz, Robun nem adta jelét, hogy zavarta volna az eltűnése.

– Köszönöm... hogy megmentettél – vetette oda neki Craftyr. Ritkán köszönt meg bármit is. Esetlennek érezte a hangját, de Robun egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, és odadobta neki a kulacsát.

– Igyál! Segít.

Amikor Craftyr meghúzta, a barbár a kezébe adott egy darab húst is. Craftyr szó nélkül elrágcsálta a sültet, és leöblítette pálinkával. Még mindig borzalmas íze volt, de ezúttal kellemes tűz áradt szét benne tőle.

– Szerintem a gyűrű csinálta – mondta Robun kis idő múlva. – Jó eséllyel nem szokványos bíborgyöngy van benne.

Craftyr jó ideje tudott már az egész Quironeiát felforgató fogadásról, de remélte, hogy a gyűrű gyöngye egyszerű ékszer csupán. Most, hogy ez történt vele, nem lepődött meg a másik eshetőségen.

– Igazi bíborgyöngy lenne?

– Csak az lehet, ha efféle varázserővel bír – válaszolta Robun. – Szerintem elszívta az álmainkat, és a ribancnak adta őket.

Craftyr bólintott. Ahogy visszaidézte a boszorkány szobájában történteket, maga is erre a következtetésre jutott Előbb jött a csók, ő visszaadta a gyűrűt . . . és utána már csak a bénító mozdulatlanság maradt. Megborzongott, ahogy eszébe jutottak az asztalon lobogó gyertyák. Nem akarta tudni, mi mindenre használhatták még őket.

– Te hogy szabadultál meg tőle?

– Nem szabadultam meg. Egyszer öt napon át vedeltem, és arra eszméltem, hogy le tudtam küzdeni a vágyat.

Azóta megvannak a módszereim, hogy ne essek vissza.

– Ocsmány íze van – morogta Craftyr. Robun elvigyorodott, a lovához lépett, levette az erszényét és szivart húzott elő belőle. Megkínálta Craftyrt is, de ő nemet intett.

– Rohadt szerencséd van.

– Igyál csak, van tartalék...

Craftyr újra meghúzta az újabb kulacsot. A pálinka égette a torkát, a szája összerándult tőle, de ez a fájdalom most tényleg gyógyírként hatott.

– Szóval nem tudsz biztosat. Akár a boszorkány szolgája is lehetsz, és csak áltatod magad.

Robun meggyújtotta a szivart, és a földre sercintett.

– így igaz. De jobb szeretem hinni azt, hogy én irányítok.

– És az inkvizítorok?

– Szarnak azok ránk, testvér. – Robun beleköpött a tűzbe, majd nagyot szívott a szivarból. – Ha nincs elég pénzed, vagy nem elég egyértelműek a jelek, csak széttárják a kezüket, hogy nem tudnak segíteni. N m a mi ribancunk az egyetlen, aki munkát ad nekik.

– Egy papnak látnia kell a csókmágia rontását...

– Nincs lenyomata. Én majd beledöglöttem a vágyba, hogy a ribanc mellett legyek, de azok a rohadt papok még akkor sem láttak semmit. Kettőnél is voltam, de mindegyik elhajtott, hogy ne vedeljek többet.

– Akkor ez nem egyszerű boszorkány.

– Soha nem is mondtam. Ez a ribanc nem akárki. Ahogy tudom, Alidaxból való.

Craftyr csendben emésztette a hallottakat.

– Antissjáró lehet – mondta kis idő múlva.

– Hogy? – kérdezte Robun.

– Ha nem érzékelték a csókmágiát, csak az álmok útja marad.

Craftyr lehunyta a szemét, és a halántékát masszírozta. Az étel és a pálinka megtette a magáét, elviselhetővé vált a közérzete. Gyenge volt, de már nem zuhant tovább.

Sok választása amúgy sincs. Valahogy össze kell szednie magát, és bíznia a képességeiben és a megérzéseiben, ahogy eddig. És a végén győzni, bármi áron is.

– Akkor nem álmodhatunk – jegyezte meg Robun.

– Az nem olyan egyszerű – morogta Craftyr, és önkéntelenül is nyakában lógó lánchoz nyúlt. – Elvetted, ami az enyém, barbár.

– Csak az apám barbár. Anyám ifini kurva volt – mondta Robun, majd a lovához lépett és új kulacsot keresett elő. Amikor megtalálta, egy lendülettel kiitta a felét, és rövid mérlegelés után odadobta Craftyrnak a vasökleit.

– Ezt visszaadom, de az érmédre szükségünk lesz.

Craftyr ezt már maga is kitalálta. Sebaj. Jó érzéssel töltötte el a vasöklök érintése.

– Mi a terved?

– Ezt már szeretem, testvér. – Robun elővette a toroni ezüsttallért, és megforgatta az ujjai között. – Ugye milyen meggyőző? Szimmetrikus oldalak, minden rúnavésés a helyén, még hőn szeretett XXI. Zaphiryr császárunk is felismerhető rajta.

Craftyr meglepődött. Hüledezve vette el az érmét.

– Hamisítvány?

– Tulajdonképpen nem, csak nem Toronból való. Ha ezt túléljük, amit mondok, még jól jöhet neked. Tekintsd fizetségnek. – Robun újra meghúzta a kulacsát. – Élt egyszer egy aszisz nagykirály, aki úgy döntött, megpróbálja kifürkészni Toron Nemes Házainak titkait. Kellően őrült terv, igaz? Hogy a módszere sikerrel járt volna vagy sem, az sosem derült ki, de nekünk nem is ez lényeges, hanem az, amit a boszorkánymesterei a barmettai pénzverdékben a fürkésző varázstárgyak mintájára összeharácsoltak.

XXI. Zaphiryr csak három ízben veretett pénzt, ebből a dinasztia dicsőségének egy jeles alkalmából alig néhány ezer díszérmét, kizárólag a leghűbb nemeseinek ajándékozva. Az évszám alapján ez itt ugyanolyan érme lehet, legalábbis ennek lett álcázva...

– Toroni díszérmét készíteni? – döbbent meg Craftyr. – Mégis hogy lenne lehetséges ez?

– A legendák szerint ugyanazzal a trükkel, amellyel a császár élt. Egy ritka fémötvözet a titka, amelyet a kyrek oly nagyra tartottak, és amelyet Toronon kívül itt délen egy király is csak néhány renegát törpe klántól szerezhet be...

– Lunir érme? – kiáltott fel Craftyr. – Ez lehetetlen!

– Kéklunir, hogy egészen pontos legyek. És nem lehetetlen. A barmettai pénzverde akkori ötvösmestere az egyszülött fiának elmesélte a titkot, és ez így örökítődött tovább generációkon át. Dartoni szerencse, hogy a sokadik leszármazottjuk engem is a bizalmába avatott.

Craftyr döbbenten emésztette a hallottakat.

– Nem véletlenül kerestelek meg téged – folytatta a barbár. – Valaki emlékezett rá, hogy a szerencse-amuletteddel dicsekedtél. Máshonnan nem tudtam volna szerezni ilyen ritkaságot.

Craftyr a barbárt méregette. Amit mondott, meggyőzőnek tűnt, de...

Robun nyugodtan állta pillantását. Nem vörösött el a füle, nem remegett az ajka, nem verejtékezett. Vagy igazat mondott, vagy mindenkinél jobban hazudott a világon.

Craftyr megrázta a fejét. Már sejtette, mire kell ez az érme. Ijesztő gondolat volt, hogy bíznia kellett a barbárban. Jó lett volna felhasználni a bormérgek sugallatait, ám ahhoz még túl gyengének érezte magát. A legjobb, ha egyelőre belemegy a játékba, és vár, amíg erőre kap. Es közben figyel, csak figyel, a legjobb formáját hozva.

– Barbár létedre kivételesen tájékozott vagy.

– Csak szerencsém van. Akad egy közös ismerősünk, akinek sokat köszönhetek.

Craftyr gyanakodva fürkészte Robun rejtélyes mosolyát. Nem értette, mire céloz, ezért inkább újra meghúzta a kulacsot. Ivott, amíg bírta.

– Hogyan tovább?

Robun felfigyelhetett a hangsúlyban bekövetkezett változásra, mert elvigyorodott.

– A véletlenek most a kezünkre játszanak. A ribanc Khasryrba megy, ott tart egy fogadást. Én régebben már voltam ilyenen, ilyenkor egybegyűjti az áldozatait, és üresre szívja a lelküket. A mi szerencsénk az, hogy ugyanitt vár ránk a segítségünk. Egy elhivatott tudós, aki jó ideje tanulmányozza már a régiek titkait, és az érméddel meg tudja mondani, hogy szüntethető meg az efféle csók-mágia kötése...

A közös ismerős. Az álmokból lett rémálom, a ribanc büntetése.

Craftyr most már mindent értett. A kör bezárult, akár a garabonciás legendákban.

– Hadd találjam ki! – vágott közbe. – A khasryri ékszerész lesz az.