13.

Iglat Berval ájultan feküdt a felperzselt temető közepén.

Nem messze tőle a hamuba dermedt démonember állt, egészen illett a többi szoborhoz. Túlnan a szerafista holtteste hevert az egyre sűrűsödő esti homályban.

Az ereni arra eszmélt, hogy Skrae beszél hozzá. A csattogó-percegő hangoktól megfájdult a feje. Sebei sajogtak.

Felnyögött, majd felült, és körülnézett.

A nap már lement a felhők mögött. A temetőben hamu és pernye szállt, de a tűz már régen kialudt, hiszen nem maradt, ami táplálja.

A kardlovag előtte feküdt. Mellkasa ütemesen emelkedett-süllyedt, de szeméből kihunyt már az értelem lángja.

A sáskaharcos mellette gubbasztott.

– Kudarcot vallottunk – szólalt meg rekedt hangon Iglat, majd nehézkesen feltápászkodott. Egyszer majdnem vissza is zuhant, ahogy a combjába fájdalom nyilallt, de erőt vett magán. Arkat hamu borította testére csupán egy pillantást vetett, majd a kripta előtt álló nőszobor felé fordult. Lepillantott a talpazaton olvasható névre: Jeana.

– Igazam volt – suttogta.

Az az átkozott boszorkány! Azonnal meg kellett volna ölnie, akkor is, ha Liliath legkedvesebb szolgája.

Nem nyerhetsz! – idézte vissza Camyllia szavait.

Iglath Berval meggörnyedt, mintha évszázadok terhe nyomta volna a vállát, majd Ivaar holtteste mellé lépett, nyögve letérdelt hozzá.

– Bocsáss meg, cimbora! – mondta neki. – Tényleg együtt kellett volna maradnunk.

Lecsukta a halott szerafista szemét, majd megkereste az elhajított számszeríjat, és távozott.