Első szólam 

– Lobogó! – óbégatta a hamis pap. – Nem számít, vörös vagy fekete, mindkettő a vér színe, a vörös az ömlő, a fekete az alvadt véré!

Lopva sandítottam körül. Három asztalnál is vasba öltözött katonák ültek, és ha azt állítom, felfigyeltek a képtelen rikácsolásra, nem mondok sokat. Elcsendesedtek, abbahagyták a röhögést, lerakták az itókát, s úgy pihentették meg kezüket az asztalon, mint akik készek az oszlopokhoz vagy székekhez támasztott kardokért, pajzsokért nyúlni.

A kedvenc kocsmámban ültünk. A nevét ugyan nem tudom, mert amikor öt vagy hat éve először átléptem a küszöbét, már csak két tépett lánc jelezte a bejárat fölött, hogy lógott ott valaha cégér. Amúgy sem érdeklődtem a neve után – na, majd pont ilyesmivel zaklatnám a kocsmárost vagy a szolgálót – , megelégedtem azzal, hogy itt a kocsma a parton, a város szélén, a halászmólónál. Nem is, inkább egy jókora veranda, derékig érő kerítéssel, vaskos gerendaoszlopokkal, palatetővel, földre szórt szalmakóccal és hét nehéz asztallal. Viharok, zivatarok idején a kocsmáros gyalulatlan deszkákat szögez köré – néha mi is segítünk neki a falak eszkábálásában – , ám tiszta időben szelíd szél járja át, és tökéletes kilátást nyújt a tengerre. Már ha nem ural mindent szuroksötét, mint aznap éjszaka.

Mert aznap éjszaka sűrű felhőtakaró vigyázta, hogy kósza hold- vagy csillagfény ne játszhasson a vízen. Néhány halász mégis a mólón vesződött, lámpás híján sötétben bogoztak hálót. Az apró, pihenő hajók komor sziluettként bólogattak, oldalukat álmosan paskolta a víz, és a móló, két oldalán a vitorlaeresztett árbocokkal, hátára fordított, fekete százlábúnak tűnt. Enyhe szellő fújt, ami a rothadó hínár meg a halpiac szaga helyett csak a só illatát hordta körbe, úgyhogy keserédes nosztalgia keríthetett volna hatalmába, nyugodt lehetett volna minden és nem utolsó sorban csendes. Ám a hamis pap alaposan felöntött a garatra, nem véletlen, hogy éktelen marhaságokat süvöltött össze. De nem is érdekelt volna a hangoskodása, tőlem azt kiabál, amit akar, veretes aranyakról, tetves ringyókról, fakó lobogókról, nekem ugyan mindegy... Amíg nem ül tőlünk háromlépésnyire vagy tucatnyi, ki tudja milyen csatákat megjárt, cserzett pofájú harcos.

Magamban összeszámoltam őket, és arra a következtetésre jutottam, hogy ebből alapos verés lesz, vagy – ha netán túlzott ellenállást tanúsítok és az első hármat, pusztán a példamutatás kedvéért, hazavágom – kardélre is hánynak. Latolgattam, hogy átvethetném magam a korláton, le a verandáról, végül a part mentén a város sűrűje felé iszkolhatnék, csakhogy nem akartam a tompa és kótyagos hamis papot magára hagyni. Könnyen cafatokban végezte volna.

Pillantásom a kapitányon akadt meg. Fiatal, szinte még suhanc, épp csak pelyhedző állú férfi volt, akitől kölyökképe ellenére asztaltársai alig észrevehető, ám annál tisztelettudóbb távolságot tartottak. Tekintete a veranda pisla fáklyáinak visszfényén át is erőt sugárzott, olyan erőt, hogy attól kis híján hátrahőköltem. Előrehajolt, öklére támaszkodva emelkedett fel ültéből, testtartása nem egyszerűen magabiztosnak, de fenyegetőnek tűnt.

Az alkarvédőjét bámultam. Annak dacára, hogy nem látszott rajta véset vagy festék, úgy derengte körül a mágia, hogy kába pillanatokra minden más elhomályosult.

Nem lehetett kétségem, ha azzal a kopottas bronzdarabbal visszakézből szájon vág minket, nem csak a hamis pap buta, borzas kobakja loccsan szét, de az enyém is.

Ám a hamis pap mit sem törődött efféle kicsinységekkel:

– Lehetne kék, akár a tenger – tódította, korsóját lóbálva, tagadhatatlanul részegen – vagy zöld, akár az erdő, az lenne csak a szín, a lobogó színe! – Tudomást sem vett a kapitány mozdulatáról. Úgy viselkedett, mintha valami varázslat vagy őrangyal, vagy rúnáktól cifra vértezet védené. De még az is meglehet, hogy tényleg nem vette észre a hirtelen körénk rekedt némaságot? Hangosat kortyolt, nagyot és végsőt, sőt megeresztett egy böfögést is: – A panteonra! – Aztán, mint aki jól végezte dolgát, a korsót a talpára koppantotta és elégedetten csettentett egyet nyelvével.

Megelőztem a bajt. Megragadtam a tarkójánál fogva, az asztallapra csaptam a homlokát. Tényleg nem tétováztam, csupán egy pillanat műve volt, hogy a korsója mellé puffanjon a feje is, ahogyan kell. Még egy kicsit oda is passzíroztam, persze nem erőből, éppen csak annyira, hogy arcra bukva maradjon, aléltan.

A korsókoppanást, a nyelvcsettentést és a homlokcsattanást csend követte. A fáklyák sercegésén meg a móló körüli, halk csobogáson kívül más nem hallatszott. Markomat a hamis pap tarkóján feledtem és lélegzetemet visszatartva, hosszasan bámultam a tetoválást a kézfejemen - amíg ki nem tört a hahotázás, végre. Még a kapitány is megeresztett egy csúfondáros vigyort, tenyerével háromszor az asztalra csapott, visszaidézve az előbbi ritmust nyelvcsettentés, korsókoppanás, homlokcsattanás. Erre a katonák még öblösebben röhögtek, s vagy tucat lapáttenyér adta vissza az ütemet. Úrrá lett rajtuk a jókedv.

Éjféltájt távoztak, egymásra támaszkodva, részegen.

Addigra a hamis papot óvatosan letaszigáltam az asztalról, ne legyen szem előtt, nehogy utólag, öntudatlan állapotában bántsák. A széke mellé, a szalmakócos padlóra esett.

* * *

A szomszédos asztalhoz, ahol nemrég még katonák iszogattak, aszisz ficsúrok telepedtek le, hármasban. Hangosan vitáztak, otrombáskodtak, de aligha zavartak volna, ha nem olyan piszkosak és büdösek. Mondjuk elég piszkos és büdös a hamis pap is, igaz, de ő legalább nem parádézik valaha tán drága, ám mára már feslő, megkopott úri hacukában. Ha valaki csóróbb a mesebeli kalmárnál, aki szamárságában egy morózus quintarhára. bízta minden kincsét, ne akarjon úrifiúnak látszani, s főként ne próbáljon úrifiúsan viselkedni, mert úgysem sikerül. Ezek a szakadt pojácák meg megállás nélkül abajgatták a szolgálólányt a maguk vaskosan úrias és fiús módján. Morfondíroztam is, levezessem-e a feszültséget, szétcsapjak-e köztük, de máshogy alakult: árnyék vetült az asztalra.

Oldalra pillantottam, aztán fel. Nem kedvelem a sötét köpenyegbe, csuklyába burkolódzó alakokat, mivel vagy rejtélyesnek, vagy félelmetesnek próbálnak látszani, rosszabb esetben mindkettőnek, pedig a fajtájuk az esetek döntő többségében esetlen és pipogya, és olyan egyszerű, mint vizet nyelni, ha az ember végül hullámsírba szédül. A mellettem álló is ilyesfélének ígérkezett: minden bizonnyal tétovázott, netán hatásszünetet próbált tartani, hisz hiába meresztettem a szememet a csuklya árnyékából kikandikáló, deres szakállra, ő sem megszólalni, sem megmoccanni nem akart.

– Na ? – böktem oda segítőkészen, hátha megered a nyelve.

Kappanhangra számítottam, esetleg habókos dadogásra, sunyi köhécselésre, így kellemes meglepetésként ért a nyugodt, mély hang:

– Szívesen ülnék az asztalukhoz! Legtöbbször magányosan utazom, de ilyenkor, városba érve, nincs ellenemre a társaság. Nem kell több, egy-két jó ember, akikkel válthatok néhány szót, akikkel beszélgethetek pár korsó, jóféle ital mellett. Önök barátságosnak tűnnek.

Felhúztam a szemöldököm. íme a magányos, a csuklyás, a máskor hallgatag vándor! És én tűnök neki barátságosnak, s persze a hamis pap! Mondjuk a hamis pap valóban az volt a földön fekve. Épp csak nem hortyogott ájultában.

Kissé feljebb emeltem az államat és még feljebb rántottam a szemöldökömet, de nem értette a kurafi, úgyhogy a kezemmel intettem, tolja hátra a csuklyát, ha már bemutatkozni elfelejtett, legalább a tekintetét lássam. Komótos vagy tán lusta mozdulat volt, ahogyan a bal keze előkerült a köpeny takarásából és felemelkedett. Amikor a csuklya hátrahullt napszítta, öreg arc, mákosán ősz szakáll, meglepően ráncos kopaszság, ugyanakkor fiatalos hévvel csillogó, élénk szempár bukkant elő.

– Miről akarnál beszélgetni? – kérdeztem. Közben megpaskoltam a harmadik szék támláját.

Eleinte udvariaskodtunk. Megkérdeztem tőle, honnan jön, és hová tart. Azt válaszolta, hogy egy kis faluban lakik, és ha nem indulna kora tavaszonként vándorútra, úgy élne ő is, mint a többi parasztember. Télvivőnek csúfolják a földijei, mert olvadáskor vele együtt takarodik el a tél a faluból. Mintha várta volna, hogy rákérdezzek, miért ered útnak minden esztendőben, többször is szóba hozta a dolgot. Közben sebesen legurult a torkán két korsó gavvé, hamar kiderült hát, hogy inkább inni akar, mint beszélgetni.

Firtatta persze azt is, én merről jövök, mert biztos nem vagyok helybéli, a fizimiskám sehogy sem illik ide. A karcsúságom, a vonásaim, a vastag szálú, fekete kócom, amit hiába vágok rövidre, tépettre, mégis elárul! Találkozott ő már délről jött népekkel, elhihetem, biztos gorviki vagyok, a beszédem íze is azt sugallja leginkább, meg a tetoválás a kézfejemen.

– Eltaláltam? – kérdezte, aztán megemelte a korsóját, majd kissé csalódottan engedte vissza, amikor látta, hogy máris kiürült.

Nem akartam félresikeredett sihederkorommal traktálni, sem a Quiron-tengeren töltött hosszú és mocskos idővel. Mit számít, hogy dél vagy észak? Örültem inkább, hogy az igazságtól - az én igazságomtól - ennyire messzi tapogatózik, úgyhogy vállat vonva annyit feleltem csak: szegről-végről.

– Aztán mégis, miféle ital ez? – Még majdnem teli korsóm felé pislantgatva kíváncsiskodott, mert az mégiscsak jobban izgatta a származásomnál.

– Ó, ez a város büszkesége, helyi specialitás – válaszoltam. – Úgy hívják, gavvé. Hínársör, de nem is a hínár az igazi titka, hanem az, hogy főzés után, az üst alján kagylókat rohasztanak benne.

– Kagylókat? – csodálkozott el.

– Ha mondom! – Bólogattam. – De csakis olyan kagylót, ami korábban gyöngyöt érlelt. Mert a hínársörbe az kell. A többi, közönséges kagylót nem teszik bele, azokat megfőzik, vagy vaslapon sütik ki égetett szesszel.

– Gyöngyöt... érlelő... kagylót? – Amúgy is érdeklődő tekintete most mintha még figyelmesebbé vált volna. – A gyöngy miatt vagyok úton!

Na tessék, végül csak kikívánkozott belőle. Mégiscsak beszélgetni ült ide, illetve beszélni. A bolondja! Sóhajtottam. Hozattam egy újabb korsó gavvét neki, s csak aztán kérdeztem meg torkomat köszörülve, szememet forgatva, hogy ugyan, fehérlik-e úgy az a gyöngy, akár a tajtékhab, s van-e akkora, mint egy racklaszem, mert csakis ilyesféle lehet, ha minden tavasszal útra kel miatta. Még egy apró ásítást is elnyomtam a végén.

– Dehogy! – csóválta a fejét. Nevetett. – Sötét, akár az obszidián. De van benne valami... valami... belülről felfakadó sugárzás. Mintha mindkét hold fényét egyszerre fojtaná magába.

– Sötét? – Szemöldököm magasba rándult. – Nem akarlak letörni, komám, de ha nem tiszta, akkor semmit sem ér.

– Számomra mindennél többet – vonaglott meg deres szakálla alatt a mosoly. – Egy sugallatot rejt, mélyen magában, magasztos álmot. A zene álmát.

Na, erre elfintorodtam, kétszeresen is.

Egyrészt a gyöngyök nem szoktak álmokat, sugallatokat meg efféle csacsiságokat rejteni magukban, legfeljebb vihogó kisasszonyok játszi képzeletében. H m , hacsak nem mágikus gyöngyről beszélünk? Megint szemügyre vettem az öreget, hátha csak tódít, s nem is falusiféle, de nem éreztem, hogy bármi erő vagy varázs bújna meg a köpenye alatt.

Másrészt a zene említése csalta ábrázatomra a fintort.

Mert mit mondott az öreg, miféle álom? Hogy mondta, magasztos? A zene? Na, ami engem illet, eleget kínoztak vele gyermekkoromban! Miután lóra ültetni nem bírtak soha többé, sem szép szóval, sem erővel, lantot meg dallamdobot nyomtak a kezembe, egyiket pengetnem, másikat csépelnem kellett reggel, este, megállás nélkül. Ha hamisan szólt, ha ütemet vétettem, s mindkettő gyakorta megesett, pofon vagy nyakleves volt a jutalmam, sőt nagybátyám nemegyszer szíjat hasított a hátamból, mert annyi tehetségem sem volt a muzsikáláshoz, mint egy kipasszírozott ebihalnak.

– Ha a zene álom, csakis rossz álom lehet – morrantam az öregre – , az ilyen pedig, köszönöm, kerüljön el!

* * *

– Hogy egy kosár vipera köpdösne pofán! – sziszegte a hamis pap. Lassacskán tápászkodott fel, roppant igyekezettel kapaszkodva székbe, asztalba, hogy valamiképp felhúzza magát. A homlokán nőtt dudort tapogatta, közben undorral méregetett, én meg a saját arcomon mutattam neki, hogy vékony csíkot festett a szája sarkától az álla aljáig a vér.

Elmaszatolta kissé, majd legyintett egyet:

– A nyelvemet, hála neked, elharaptam.

– A beledet is onthatták volna. Sőt, az enyémet is, ha nem csaplak oda az asztalhoz – feleltem.

Értetlenkedve pislogott.

– Mert azt javasoltam, hogy raboljuk el annak az átutazó nemesnek, vagy kicsodának a lányát? – vállat vont.

– Huncut egy csitri az. Hehe. De ha maholnap hajóra száll az apjával, nem lesz több alkalmunk belekóstálni. – így mondta, kóstálni, kóstolni helyett.

Eztán akadt meg a pillantása az öregen. De úgy akadt ám meg, ahogyan egy mélymerülésű hajó torpanna meg holmi komiszabb zátonyon. Szűk szemmel méregette, majd, továbbra is rajta tartva tekintetét, foghíjról feszítette nekem a kérdést:

– Mondd, mióta tűrünk meg az asztalunknál tolvajokat?

Most rajtam volt az értetlenkedés sora:

– Tolvajokat?

– Te semmit sem veszel észre magad körül, igaz? – legyintett erre. – Nézz már rá! A jobbja! Hiányzik. Mit gondolsz? Talán leharapta az arénában egy vemhes nőstény zagnol? Nem hiszem. Tolvaj ez, ha mondom! Vén róka. Ha elfordulsz, lelopja rólad a bőröd! Merjél csak ásítani, kikotorja belőled még a tegnapi ebédet is!

A lobogóról óbégató, pofonért kiáltó mindenit a hamis papnak, hogy pont ő okítson ki! Pont ő, akit halálra püfölnének, ha nem vigyáznék rá. Pont ő, aki – ha kell, ha nem – ótvar csecsebecsékkel házal, hiába is magyarázom neki, hogy becsapott embertől elszedni a pénzt százszorta inkább bűn, mint simán csak elszedni. Az együgyűbbje szívesen adja, feleli erre mindig, majd széttárja a karját, és ártatlan arccal kérdezi, hogy akkor miért is lenne ez bűn?

Mégis, kivételesen igazat kellett adnom neki, asztaltársunknak valóban hiányzott a jobbja. Ugyan csonka végtagját a köpenye alatt rejtegette az öreg, mintegy szégyenlősen, de... ez annak ellenére kerülte el a figyelmemet, hogy több mint egy órája iszogattunk közös asztalnál. Zavarba ejtőnek találtam.

Nyugtalansággal töltött el unott békessége is, amivel tűrte, hogy letolvajozzák.

– Megszoktam – mondta, mintha olvasott volna a gondolatomban.

Vibrálni kezdett bennem a harag. Ilyenkor, ha nem elégszem meg valami kiadós káromkodással, hát ütni szoktam. Még jó, hogy az öreg szemlesütve folytatta:

– Higgyék el, tényleg megszoktam. Fél karral is lehet élni. Nem is hiányzik már. Szinte.

– Szinte?

– Szinte mindenre képes vagyok, egymagam. Faragni is tudok, kisebb tárgyakat, szobrocskákat, ilyen kis sípokat. – Egy pillanatra elcsendesedett. Köpenye mélyére kotort, aprócska bicskát és egy félig faragott valamit, amolyan sípszerűséget húzott elő. Kitárt tenyérrel tartotta mindkettőt felénk. – Megmutatom.

Egyetlen hüvelykmozdulattal nyitotta ki a bicskát, aztán az összes ujja boszorkányos táncba kezdett, mi meg úgy bámultunk rá, illetve a kezére, bamba döbbenettel, mintha sárkánypikkelyből faragna magának pajzsot, vagy már fényesítgetné is toroni viasszal. Csak úgy pergett az asztalra a vékony, áttetsző forgács, miközben a síp sietve karcsúsodott cserzett tenyerében, a bütykös ujjak közt.

– Varázslat – nyögte a hamis pap.

– Ha úgy félévszázadnyi töretlen elszántság és szüntelen gyakorlás varázslatnak számít – mosolyodott el az öreg, s közben persze faragott. Ránk nézett, nem a tenyerére, csupán az ujjai tudták, milyenné lesz a síp. A hangja egyre mélyebbé vált: – Meg kellett tanulnom faragni, mint annyi mást is. Muszáj volt. Tudják, suhanc korom óta egy szélhárfát építek, egy csodálatos, óriási szélhárfát a falum melletti erdei tisztáson. Ezt a régi álmot kergetem. Ezt kergettem megannyi nappalon és álmatlan éjszakán át, éveken keresztül, míg faragtam, fűztem, ácsoltam, fontam, varrtam, kalapáltam. Ezért is indulok útnak minden tavasszal. Nem a nagyvilág csábít, dehogy! Hangokat keresek, hárfába illő hangokat: hol egy kagylóhéj, hol egy csont, esetleg ritka faanyag, mint ez is a kezemben, ágak-bogak, amikbe ha nyílást faragok, alagutat, récét vagy mélyedést, pont megfelelővé válnak. Ha egyszer, igen, ha hamarosan elkészül a hárfám, minden oldalról szélesre tárom az ajtaját, hadd járja át a szél, hadd játsszon a mélyén és fütyüljön olyan dallamot, amilyet még nem hallott soha senki. A világ leggyönyörűbb zenéje lesz az, mégsem fognak csodájára járni, csak a nap és a holdak, mert ez az én titkom marad, egyedül az enyém, örökre.

– Épp most kotyogtad ki – csóváltam meg a fejem – nekünk a zene álmát. Mert gondolom ez a zene álma, az a bizonyos, amit az a piszkos gyöngy sugdosott? Hogy építs egy viskó méretű, huzatos kacatraktárt, ha jól értem, ami fázósan zörög-csörög, amikor átjárja a szél.

– Viskónál azért, khm, nagyobbat...

– Még jó, hogy világot láttál, öreg, különben elpazaroltad volna az életed.

Megállt a keze a faragásban, még a bicskát is összecsukta hirtelen. Tétova pillantással méregetett, látszott, hogy nem tudja hová tenni a szavaimat, egyszerűen képtelen volt rá.

– Ilyen kézügyességgel – szólalt meg váratlanul a hamis pap – nyugodtan lehet tolvaj. Észre sem veszed, ha hozzád ér. Azt hinnéd, csak a nap cirógat. Vagy tán a szél.

Még a legyet is előbb hessegeted el, mint ennek a fickónak a kezét, pedig ő az erszényedet kutatja.

Erre az öreg tekintete tűnődőről haragossá vált. Minden szót külön hangsúlyozva jelentette ki:

– Nem vagyok tolvaj.

– Nekem te ne hazudj! – kiáltott rá a hamis pap, és ültéből felpattanva lendítette magasba egyik karját. Bohókásan is festhetett volna - zsírpacniktól és piszokfoltoktól tarka ruhájában, vértől és gavvé tól maszatos arccal, homlokán friss púppal, borzasan, akár egy madárijesztő -, ha nem azt az egyet tartja a markában, amitől hónapok óta rázott a hideg: mert nem volt hamis. Vajon hol, mikor, kitől szerezte? Ráadásul olyan akaratos, ellentmondást nem tűrő aurával bírt az a fránya szimbólum, hogy akár főrangú papé is lehetett, ne adják az istenek, valami inkvizítoré, úgyhogy folyvást vártam a percet, amikor marcona, szerzetesi ruhába öltözött, ám állig felfegyverzett alakok rontanak a hamis papra, nekem pedig szemrebbenés nélkül kell majd odavetnem, hogy nem ismerem ezt a csavargót, korábban sose láttam. így aztán nem volt bohókás látvány, amikor azt rikácsolta, hogy neki ne hazudjon az öreg: – Érted? Én Krad felszentelt papja vagyok!

Azért Kradot emlegetni, Domvik harmadik arcát tartva magasba, elég nagy merészség. Szerencse, hogy Shadon messze van.

– Te ne hazudj! – sóhajtottam. – Tedd el azt a vacakot, ha nem akarod, hogy megint asztalnak csapjam a fejed!

Nagyot nyekkent a szék, mikor a hamis pap visszaroskadt, valami olyasmit mormolva, hogy ő sosem hazudik.

Mellénk toppant a szolgáló:

– Csak egy percre – intett felém.

* * *

Ritkán kért tőlem a kocsmáros bármit is, most mégis rászánta magát. Zavartan köszörülte a torkát, izzadó tenyerét folyvást a kötényébe törölgette, közben azt magyarázta, hogy a kocsmaverandával szomszédos fogadó az övé. Ez őszintén meglepett. Úgy emlékeztem, hogy ott egy kövér, igen rút banya a főnökasszony.

– Az anyósom viszi – bólintott erre. – De nem is ez a lényeg. Ma éjszakára megszállt három utazó. Szerintem eléggé ágrólszakadtak, azt a pár korsó gavvét, amit itt megittak, olyan kopott garasokkal fizették ki, hogy egy vak koldus sem tapogathatná már ki a herceg arcmását rajtuk. Ami rosszabb, hogy a vén szipirtyó szerint rosszban sántikálnak. Én meg hiszek neki. Megtennéd, hogy rájuk nézel?

– Az a három, amelyik nemrég még a velünk szomszédos asztalnál ült?

– Az .

– Emlékszem rájuk. Átmegyek.

– Várj, én is átmegyek veled, mutatom melyik szoba.

– H a tudtam volna, hogy ilyesmire kérsz, kevesebbet iszom.

– És az amuletted?

– Ejnye, ne bolondozz már! Kocsmáros létedre! Szerinted azért iszom, hogy józan maradjak?

Átmentünk. Az elhízott vénasszony már epedve várt ránk, sűrű szörcsögéssel sziszegte az ínye közt, hogy ugyan, hol késtünk idáig?

Egész megsajnáltam a kocsmárost:

– Te még nem hallottad a mondást: nézd meg az anyját, vedd el a lányát?

– Azt hiszed, az asszony mutogatta? Akkor láttam ezt a banyát először, amikor lánykérőbe mentem. Meg is rémültem ám, aztán kérdeztem rá, hogy ugye csak a mostohája? De a lelkemadta a fejét rázta szemlesütve, úgy rebegte, hogy édes ez, nem mostoha. Akkor már nem visszakozhattam.

– Nem veti vissza a fogadó forgalmát? Sokakat elijeszthet.

– Ne is mondd!

A vénség, illetve rútság újból felszisszent:

– Ti meg mit sustorogtok, gazfickók? – a botjával fenyegetett minket.

– Még szerencse, hogy süket – röhögtem.

– Csak tetteti – fntorgott a kocsmáros. – Gyere, mutatom a szobát!

Felmentünk az emeletre, lépteink alatt vidáman nyikorgott a lépcső meg a deszkapadló. Az utolsó előtti ajtónál álltunk meg, a kocsmáros némán formálta meg a szavakat: ez az. Intettem neki, hogy lépjen hátrébb. Pont azt tette, amit kellett: két lépést hátrált, és visszafojtotta a lélegzetét.

Füleltem. Bentről, halkan ugyan, de suttogás hallatszott. Az egyik fickó tehát közvetlenül az ajtó mellett állt, nekem balra, falhoz lápulva. Érdekes, mintha várnának ránk? Miért gondolják, hogy hozzájuk jövünk? Egy másik a szoba túlsó végében volt, szintén balra, minden bizonnyal egy széken vagy ágyon ült. A harmadik nem suttogott, de ügyetlenül próbált pár lépést lopakodni: jobbról tartott középre.

A kezemmel mutattam a kocsmárosnak, hogy esetleg kopoghatnék, de felszaladt a szemöldöke. Majdnem elnevettem magam. Felemeltem a lábam, és lassan eljátszottam, hogy berúgom az ajtót. Erre bólintott. A saját fogadója, szíve joga beleegyezni, hogy ripityára törjek bármit.

Berúgtam az ajtót. A fal mellett lapuló ficsúr rögtön késsel kezdett hadonászni, úgyhogy én is előhalásztam az övemből a magamét, és uzsgyi, visszahadonásztam. Gondolom, végzetes csapásra készült. Úgy szaladt a pengémbe, mintha kötelező lenne, pedig nem is kértem rá. Alig bírtam kíméletesen megszúrni, ne haljon bele azonnal.

Ezek után nem vesződtem sokat kérdezősködéssel, fél pillantással mértem fel a homályos szobát, közben a középen állóra rúgtam az asztalt, majd az ágyon ücsörgő arcába érkeztem térddel, el is terült, mielőtt felsikolthatott volna.

Fura dolog, de biztos vagyok benne, hogy férfi létére sikoltani akart: volt valami jellegzetes az eltorzuló pofáján.

A középső még felkecmergett volna az asztal alól – tán ha tapasztaltabb, akkor padlón marad így aztán torkon ragadtam, és addig-addig fojtottam, míg el nem ájult.

Mutattam a kocsmárosnak, hogy elvághatom a torkukat, ha akarja. De kikerekedett szemmel intett nemet.

– Ez gyors volt – hebegte.

– Ezért hívtál, nem?

– Nem akarom a halálukat. Az egyiknek már így is ömlik a vére. Tudod, mit kapok majd a kövér csoroszlyától, amiért takarítania kell?

– Én ugyan fel nem takarítom más mocskát! – rikácsolta erre a banya, fújtatva, közvetlenül a kocsmáros háta mögül. Mi tagadás, őhájassága csuda halkan, szusszanás nélkül sorjázhatott utánunk a lépcsőn, de még a botjával sem koppantott egyszer sem, mert nem csak a veje rezzent össze, de engem is meglepett. Nagyobb gyakorlata volt a lopakodásban, mint a három aszisznak. Még kötelet is hozott magával, épp elegendőt. A padlóra dobta, aztán sarkon fordult és klaffogva távozott.

– Azért, lássuk be, praktikus – mosolyogtam.

– Egyhez s máshoz valóban ért – vakarta meg a tarkóját a kocsmáros.

– A többi vendég? – kérdeztem. – Nem lesz baj?

– A folyosó túlsó végén lakik egy félvak, süket, de tehetős bácsika, valami gazokat kever a sörébe, altató gyanánt. A szomszéd szobában is laktak, de pont tegnap szedelőzködtek. Szóval senki nincs itt rajtunk kívül.

– Mondom, hogy elijeszti a bálna a vendégeket. De még a pókokat meg az egereket is. Ekkora hodály, üresen!

Megkötöztük a fickókat, aztán az éj leple alatt kicipeltük őket a móló végére. Megtehettük, mert a hálóbogozó halászok időközben nyugodni tértek. Egy deszkapalánkot fektettünk a csobogó vízre - egyet azok közül, amelyek viharok idején a kocsma falául szolgálnak - erre hajigáltuk rá az öntudatlan ficsúrokat. Csak úgy puffantak.

– Nem fogja kivinni őket a sodrás – jegyeztem meg.

– Még napkelte előtt kievezek egy csónakkal. Jó messze vontatom őket, amennyire csak tudom.

– Nos, abban már nem segítek – nevettem. – Elegem van a púpos asszonyságból. Legalább annyira meggyűlöltem, mint a lovakat. Ha nem jobban.

– Púpos asszonyság?

– A tenger.

– De miért púpos?

– Alaposan nézd meg a láthatárt, ha kel a nap!