2.

Medve mindig a törzshelyre megy, ha új dolgot szerzett.

A sárgára festett ház mögé, ahol az elrepedt csatornafedő miatt mindig nagyon büdös van, és ahol egyszer a második emeleti ablakból moslékot zúdítottak a fejünkre. Nem szeretem azt a helyet. De követnem kell, mert elvitte tőlem a lila bogyót. Amit én találtam. Ott volt a földön. Jó, egy szoborból esett ki, de senki más nem vette észre.

A sárgára festett ház sarkánál állok meg. A fal tövében fűcsomók, Vik jut eszembe róluk. Medve kedveli Viket.

Amikor pálinkát iszik, akkor gyakran ölelgeti is. De az elrepedt csatornafedő mellett Óriás áll. Szegény, én nem szeretnék olyan beteg lenni, mint ő. Olyan magas, mint egy hordó, és olyan széles is. Medve egészen lehajol hozzá.

Ott van, ott van a tenyerében! Óriás csodálkozik, megvakarja a rézszínű szőrt az állán.

– Na? – kérdezi Medve. – Mi ez?

– Ez nem kő – válaszol Óriás. Persze, hogy nem. Ez az én lila bogyóm.

– Hanem?

– Ez egy gyöngy.

Gyöngy. Nem tetszik ez a szó. Olyan, mint a rongy.

Vagy a göröngy. Leguggolok a fal mellett, és kidugom a fejemet. Óriás arca gyűrött. Talán ő sem kedveli Medvét.

– A gyöngy fehér. Ez nem lehet gyöngy.

Óriás megvonja a vállát.

– De az. És ha ideadod, megkérdezhetem Csukát.

Nem tudom, ki az. Az én lila bogyóm valami ismeretlenhez fog kerülni.

– Nem adom! Mi van, ha értékes? Csuka elvenné tőlünk.

A szívem gyorsan dobog. Bárcsak ne lenne értékes, és visszaadnák nekem...

– Na, akkor hadd nézzem meg közelebbről! – mondja Óriás. De nem megnézni akarja. Furcsán tartja előre a kezét, és laposan néz fel Medvére. Kis szörnyeteg, mondják rá mindig a faloda előtt, ahol a száraz kenyérért állunk sorba. A száraz kenyeret szeretem, mert ropog tőle a fülem.

Medve odaadja a lila bogyót mégis. Óriás tömpe kezébe veszi, rázárja szorosan az ujjait. Azt hiszem, mosolyog.

Nem, mégsem. Rúg.

Medve összegörnyed. Óriás rúg még. Most már Medve oldalát és a lábát is. Medve összeesik. Ijedten veszek levegőt, túl hangosan, pedig vissza akartam tartani. A szám elé kapom a kezem, de már késő. Óriás észrevesz. Felpattanok és elrohanok. Vissza a falamhoz, a piacra. De nem jó, Óriás tudja, hogy ott megtalál. Máshova kell futni.

Olyan helyre, ahol sose keresne. De hová...?

A temetőbe.

Oda vitték a szobrokat is. És Medve azt mondta, hogy ott éjszaka csupa csend és nyugalom minden. Nem nézek fel, ahogy szaladok, suhan a szemem előtt az utca, a talpamat is szúrja valami, az oldalamat is.

A vaskapu tetején hegyes karók, nem lehet átmászni rajta. Nyitva van, odabent virágillat. Nem is rossz hely ez a temető. Ember nincs sehol. Kis madarak csipegetnek a földön, és hatalmas falak magasodnak mindenhol. Mindegyik csupa ablak, az ablakokban olyasmi kupák, amikből a gazdagok isszák a bort. És milyen sok szép bogár!

Egy nagy, fényes páncélú mászik a földön. Meg akarom érinteni, de elrepül. Korog a gyomrom.

Messzebb kis házak is vannak a temetőben. Szép, fehér házak, de nem lehet bemenni, rács van rajtuk. Mindegyik előtt szobrok. Meglátom a nőt és a férfit, akiket láttam a falam közelében, fehérek azok is, hatalmasak. A férfi lábán a cipő bárcsak igazi lenne! De a férfinak ijesztő az arca, nem tetszik. A nő kedves, mosolyog. A jobb szeme üres. A balban pedig...

A bal szemében lila bogyó.

A másikban csak valami sárga ragacs. Felmászom rajta, még sosem ültem senkinek a combján, vigyorgok. Piszkálom a lila bogyót, kijön egyszerűen, még nincs beleragadva rendesen. Most már nekem is van, Óriás megtarthatja az övét. Ez kisebb egy kicsit, érzem a tenyeremben, de én jobban szeretem a kisebb bogarakat is. Például azokat a pirosakat, amelyek egymásnak háttal menetelnek a falnál.

A nap már eltűnt a fák között, talán Óriás se keres már, de nem merek visszamenni, és itt csend van, jó illat.

A kis ház mellett van egy bokor majdnem olyan lila bogyókkal, mint az én kis lila bogyóm. Leszállok a nőszoborról, egyet megnyomkodok. Puha. A számba tömöm.

Kicsit savanyú, de sok lé van benne, és lilás tőle a kezem.

Szedek még, teletömöm a számat, finom. A nyelvem is lila, nevetek. Óriásnak sose lesznek ilyen lila bogyói.

Leszedem az összeset a bokorról, egyiket a másik után, finom-finom-finom. Fáj a hasam. Össze kell gömbölyödni, kezd sötét lenni, nem merek visszamenni. A nőszobor kényelmes, fogom a hasamat, kicsit hideg a kő. Mindjárt elmúlik. Becsukom a szemem. Az én lila kőbogyóm a tenyeremben van, éjszaka lenyelném, nem akarom a számba venni, de a tenyeremből meg kiesik. A fülembe dugom.

Fáj a hasam. Hideg van.