8.

A csúcstámadás reggelének alaptábori eseményei is jó összefoglalóját adták annak, hogy miért torpant meg a régóta várt roham. Megreccsent a rádió a szakács kezében, mert úgy látszik, a tészták túlfőzése mellett rábízták a kommunikációt is, és nepáli szóáradat töltötte meg a levegőt. A köré gyűlt nepáliak egyre szélesebben vigyorogtak, majd váratlanul csomagolni kezdtek. „Vége a csúcstámadásnak, jönnek le – mondta leplezetlen mosollyal a szakács. – Magas a hó, tükörjég van, nagyon veszélyes.”

Döbbenten néztünk, hiszen az idő jónak tűnt, előző este pedig volt egy táborgyűlés, ahol vagy 30 mászó és serpa egyeztette a taktikáját. Eldöntötték, hogy miként fogják kifeszíteni a köteleket a legveszélyesebb részen, azaz a kuloárban, ahol lavinák söpörték el a korábbiakat. Mindenki tettre kész volt, és egyértelműnek tűnt, hogy ezúttal nagy erőket vetnek be a kettes és hármas tábor közti lavinás folyosó leküzdésére.

Zsolték a tábori megbeszélés szerint hatkor indultak az 5600 méteres magasságban kezdődő kuloárba, és mivel reggel kilenckor meg nem jelentkeztek be, reméltük, hogy minden a terv szerint halad, javában másznak. Közben megjelent az egyik konyhafiú, tiszta pólóban, világos dzsoggingban, frissen mosott hajjal, belevetette magát a székbe, és úgy mosolygott ránk, mintha mindnyájan amnesztiával szabadulnánk egy magashegyre telepített börtönből. „Katmandu holnapután”, tette egyértelművé a helyzetet.

Öröme érthető volt. A nepáli stáb már két hónapja időzött az alaptáborban, úgy, hogy a fizetése nem függött az expedíció hosszától. Attól, hogy a mászók már az érkezés másnapján csúcsra érnek, majd mennek haza, vagy a szezon végéig szöszmötölnek a hegyen. Mi azonban még szöszmötöltünk volna, és a nagy felbuzdulás másnapján furcsa volt a visszavonuló.

A hírek lassan csordogáltak. A főserpa rádión a mély hó helyett az erős szélre panaszkodott, mondván, az időjárás-előrejelzés változni látszik. Csodálkozva néztünk, hiszen ebben semmi meglepő nem volt, a következő két napra jósolták ugyanis a jó időt. Ezért tervezték éppen ilyen ütemben a csúcsmászást.

Tibi tízkor jelentkezett be, de szavai nem tették tisztábbá a helyzetet. „Vissza kell fordulni, mindenki lejön.” A helyzet a két héttel ezelőtti csúcstámadást idézte. Akkor első világháborús veteránokhoz illő harctéri történetekkel traktáltak minket a visszamenekült mászók. Szavaikból egyértelmű volt, hogy a lavinák és rossz időjárás közepette nem volt más választásuk. Aznap végül mégis feljutott a hármas táborba néhány csoport, hogy aztán elérjék a csúcsot is.

Kérdésekkel halmoztuk el a két mászót: a lavinák, a mély hó, a tükörjég vagy a szél a fő probléma? Ha ezek, akkor miért javulna a helyzet két nappal később? Amennyiben az elkövetkező időjárás-változás a gond, miért rohannak le az emberek most azonnal?

Zsolték leereszkedtek a kettes táborba, és onnan jelentkeztek újra. A csapatok jó része szedte fel a sátrait, hogy soha többet ne nézzen vissza az elátkozott hegyre. Végül heves tárgyalások végén úgy döntöttek, hat mászó társaságában másnap újra megpróbálnak átjutni a kuloáron.

A következő nap olyan volt az alaptáborban, mintha egy gladiátorküzdelem élő közvetítését hallgattuk volna rádión. Tibi délelőtt a kuloár szájától, az utolsó biztonságos helyről tudósított. „Brutális lavina zúgott el az imént, ketten kirohantak az útjából, egy mászó elbújt, és átsöpört felette. De valakit elkapott”, szólt a megrázó jelentés. A lavina távolról indult, úgy tűnt, mintha lassított felvételt néznék, ahogy az irdatlan hótömeg végighullámzott a szűk részen, majd kiterülve, porhófelhőt bontva ki maga előtt alászáguldott. Arra is volt idejük, hogy elővegyek kamerájukat, és lefilmezzék, ahogy a kuloár oldalához tapadó emberek mellett elrobog a vonat, egyenesen a folyosó közepén tartó mászók irányába. Eltűntek a hófelhőben, de fél perc múlva élve bukkantak elő. A vonatnak csak a szele csapta meg őket.

Zsolték sejtették, hogy ha valamikor, akkor egy lavina után közvetlenül biztonságosabb az átjutás. A kritikus részhez érve értették meg, miért olyan veszélyes ez a szakasz. Mély hóban kellett meredeken felfelé harántolni. „Ha valami baj történik, nem tudsz szaladni, van egy-két mozdulatod, de csak a szerencsédben bízhatsz. Lefelé ereszkedve más, akkor lehet csúszni a kötélen.”

A veszélyes helyet elhagyva sem lélegezhettek fel. A terep technikásabb mászást igényelt, mint gondolták. Üvegjeget, meredek sziklás falakat kellett leküzdeniük. Tibi kora délután jelentkezett be a tábor alól: „Ezen meg egyszer nem fogunk feljönni.” Szavaiból érthető volt, hogy mindketten az utolsó csúcstámadásra készülnek, most beleadnak mindent, és nem lesz második menet.

Az alaptábor eközben békésen élte életét. A személyzet a napon sütkérezett, a hegyről levonult mászók olyan tekintettel pakoltak, mint akik már Katmanduban eszik a croissant-t. Aztán jött egy helikopter, és egy óra alatt kiürítette a placcot. Az alaptábor csöndes lett, mint a novemberi Balaton-part, a hóesés is rákezdett, csak a bezárt büféket nem zörgette a szél.

Alaptábori drukkerkocsmánk idegtépő feszültségben töltötte az estét. Laci és Lajos olyan történetekkel szórakoztatták egymást, amelyben Zsolt vagy Tibi napokig nem jelentkeztek be a hegyről, miközben nem volt semmi baj.

A kommunikációs szünet felelőtlenségnek tűnhetett az alaptáborból, de szükségszerű volt a hegyen. A hármas tábor ugyanis csak egy keskeny vízszintes sávot jelentett a hegyfal oldalában. A sátrak egymásra torlódva álltak a kakasülőn. Zsolték hiába igyekeztek komfortos platformot faragni maguknak, a belső sátor nélküli bivaksátorba éjszaka befújta a szél a havat, kényelmetlenül feküdtek, hajnali kettőkor még helyet is cseréltek, hátha úgy jobb lesz. Megváltás volt a pirkadat.

Viszontagságos éjszakájuk ellenére frissen ébredtek, élvezetes volt a mászás. A tiszta időben kinyílt előttük a hegy, jégfalakat kellett átmászniuk és fogkrémkék jégtüskék labirintusában bolyongtak. Késő délutánra estek be a 6800 méteres táborba, és akkor még hátravolt a sátorhely kiásása és a sátorállítás. Zsolt hegymászóstílusának megfelelően bivakoltak: egy gleccserhasadék szűk, felső nyílásába bújtak be, még sátrat sem állítottak. Az akcióval könnyű népszerűségre tettek szert, a technika hívő nyugati mászók sorban jelentek meg, hogy lefotózzák a szokatlan éjszakázóhelyet. A gyors módszer miatt hamarosan már a hálózsákjaikban felehettek. Ajándékot azonban nem könnyen kap az ember a hegyen: az egyszerűségnek hátulütője is volt, mégpedig a kényelmetlenség. A szűk helyen, és a közvetlenül a hóra terített matracokon nehezebb volt pihenni, a körülmények különösen Tibit viselték meg. Szervezetük nem kívánta, az élelmet, inkább csak heverni akartak, mozdulatlanul. Sokára tápászkodtak fel, hogy legalább vizet melegítsenek hóból.

Tibi reggel jelentette be, hogy visszafordul, nem megy tovább a csúcstámadókkal. Döntése logikus volt: egy normális hegyen, amit nem oszt ketté ilyen veszelyes kuloár, ez az akklimatizáció bevett módja. 5500 méterről felmentek 6800-ra, ezután az alaptábori pihenő a következő lépés. Társainkat az alaptáborból is inkább a visszafordulásra buzdítottuk rádión. Az időjárás bizonytalannak tűnt, és ha valóban korábban érkezik a front, magashegyi csapdába gyalogolnak bele.

Nem voltunk meglepődve, hogy a nemzetközi csapat és Zsolt is inkább a továbbhaladás mellett döntött. Az ég ragyogott, Zsoltról pedig tudtuk, hogy különleges teljesítményekre képes. Ahogy egyedül megmászta a Nanga Parbatot, vagy másfél évvel a lábamputációja után feljutott a Lhocéra, úgy az Annapurnán is lehet esélye.