4.

Hosszú napok után indultak el akklimatizációs túrájukra a közeli Ambarin Sar 6200 méteres csúcsára. A terep eleinte nem volt nehéz, Dékány Péter azonban rögtön a gleccser után, a még fűvel borított emelkedőn lemaradt. Érthetetlen volt, hogy a sokat próbált hegymászó nem tartotta a tempót, sőt leült, a pulzusát számolta. „Semmi baj – nyugtatta őket. – ritmuszavar. Ritkán, de elő szokott jönni. Hamarosan elmúlik.”A mostoha körülmények hamarosan azonban elterelték figyelmüket a kérdésről.

A domb feletti gleccseren próbálták megközelíteni a hegyet, de a kiirthatatlan hasadékok egy idő után visszakergették őket a párhuzamosan futó morénára. Négy óra körül a hideg eső is rákezdett. A csapat szóródva csúszkált a köveken, és a kaland már rég nem hasonlított könnyed bemelegítő túrához. Zsolt magasságmérője ötezer métert mutatott, amikor nekiállt éjszakázóhelyet fabrikálni. Ponyvát feszített egy szikla oldalába, majd Koppánnyal oldalfalat is készítettek a bivakra. Akkora területet nyertek, hogy az egész csapat kényelmesen beheveredhetett a védett zugba. Estig a csepegő esőt fiyelték. Dékány ment ki időnként, hogy megszüntesse a szivárgásokat. Főzéssel és csendes beszélgetéssel múlatták az időt. A havas eső másnapra sem állt el. Délig bírták türelemmel, majd elindultak a völgybe, ahol számtalan érdekes, és még csak kétszer olvasott bulvárlap várt rájuk.

A szomorú felhők napokig lebegtek felettük. A lapokat megunva a sátorból is látható Momhil Sar csúcsára vezettek virtuális túrákat. A napsütés érkeztével pedig már csak meg kellett valósítani a szemmel bejárt utat. Az első nap a szokásos, de megszokhatatlan gleccsertúrával kezdődött. A hasadékok, jégfalak és bizonytalanul álló jégtornyok rendszere veszélyes és fárasztó terep, anélkül hogy a hegymászás legkisebb élvezetét is nyújtaná. Sötétedéskor, egy jégfoltokkal borított morénamezőn gyűlt össze a csapat. Az este csöndes volt, hallani lehetett a gleccser széléről leguruló kövek hangját. Hamar nyugovóra tértek. Hajnalban be akartak szállni a falba.

Pirkadat előtt keltek, Zsolt kikászálódott a zsákjából, és pakolászni kezdett, a többiek a hálózsákban fekve ettek néhány falatot. Talán rövid éjszaka, talán a magasság tehetett róla, de nehézkesen készültek össze. A keskeny kuloárba érve lendültek be. A hold kevéske fénye világosságot varázsolt a jégmezőre, tisztán látszott az egész hegy. Zsolt élvezte, ahogy jégszerszámai harapják a havat, a mozgás bemelegítette, lassú tempóban, folyamatosan haladt. A kékesen derengő táj olyan mozdulatlan volt, mint egy emlékkép. Csak apró neszek hallatszottak, a hó roppanása, egy elpattanó jégcsap, a többiek lassú haladásának hangjai. Dékány jött mögötte, fejét kicsit leszegve, rövid, feszes mozdulatokkal ütve a jégfejszéivel. Alatta nem sokkal a vastagon bebugyolált Koppány áll: pihen, várja, hogy társa följebb kerüljön. Huba, Laca és Péter valahol lejjebb jártak még, a folyosó egy árnyékos fordulójában.

Négy óra lehetett, amikor Dékány intett, hogy várják be a lemaradókat. A csapat szétszóródott, pedig még távolinak tűnt a kuloár vége. Helyet ástak a hátizsákjuknak, egy kisebb párkányt maguknak, és leültek. Megérkezett Huba és Laca, Deli Péter viszont csak egy óra múlva ért látótávolba. Látták, hogy erőfeszítésébe kerül minden mozdulat. Kiabáltak neki, de a kalandjait a táborban mindig nagy hangon mesélő srác ezúttal csöndes volt: felnézett, bólogatott talán, lépett párat, aztán lógatta a fejét megint. Negyven méterre lehetett tőlük, amikor megcsúszott. A meredek, firnes terepen megcsúszó embernek néhány másodperce van, hogy jégfejszéivel lefékezze magát, utána begyorsul, és már csak a szerencsében bízhat. Péter fáradt volt, nehézkesen mozdult, elszalasztotta azt a néhány másodpercet, iszonyodva nézték, ahogy siklik és pattog a vályúban. Tisztán hallották nyekkenéseit, amint odaverődött egy kőhöz, a jégfalhoz. A hangok éppen olyan szörnyűek voltak, mint a látvány. Péter szétvetett végtagokkal szaltózott bele az ezerméternyi meredek bobpályába. Aztán egy bucka megdobta, repülés, csobbanás, és csönd. A rongybabaként pattogó test elakadt a folyosó olvadékvízzel teli homorulatában.

Zsolt és Máté Laca falfehér arccal ereszkedtek vissza. Siettek volna, de vigyázni kellett minden lépésükre. Péter már térdelt, mire odaértek, csupa víz volt, horzsolások az arcán, remegett, de mozgott, a hátizsák védhette meg a gerincét. Bizonytalanul állt a lábán, a térdét, a vállát fájlalta. Megtapogatták, és úgy tűnt, ép minden csontja.

Zsákját Zsolt vette hátára, maguk mögé kötötték egy kötélen, és lassan, biztosítva kalauzolták a többiekhez. Péter állapota a mászás alatt sem javult, pihenésre lett volna szüksége. A kuloárt azonban ki kellett mászniuk. Biztosítva, kötélen ereszkedve huszonnégy óra sem lett volna elég a lejutáshoz. Felettük viszont legalább látótávolságban volt a köves váll. A túloldalán valószínűleg könnyebben visszakísérhetik a táborba.

De ki kísérje el? Tétováztak. Egy ember segítségénél több nem kellett Péter mellé, de melyikük adja fel a csúcsot? A mászótársnak kell visszakísérnie, vetette fel Dékány, Koppány pedig bólogatott, igen, ő lemegy vele. Élete első expedíciójának talán egyetlen csúcsesélyéről mondott le, de mintha nem is bánná, olyan természetességgel vállalta a feladatot.

A megpróbáltatások azonban nem értek véget. Péteren nem segített a pihenő. Ahogy Laca és Zsolt mögé kötve kilépett a falba, mozdulatai szögletesek lettek, bizonytalanságát a kötélen keresztül is érezték. Péter néhány méter után ismét megcsúszott, és mindkettőjük erőfeszítésére szükség volt, hogy megállítsák. Aztán újra gyaloglás jött, és még egy a csúszás, hasra vágódás, fékezés. Fizikailag és lelkileg kiégve érték a sziklanyerget. Nem gondoltak továbbhaladásra, tábort vertek a kényelmetlen, de vízszintes platón. Péterbe lassan visszatért az élet, főzés közben elmesélte mire gondolt, míg zuhant, a vacsora után pedig, hogy miért is történt az eset. Koppányt új tervvel vigasztalta: visszamennek és megmásszák az eső miatt kihagyott Ambarin Sart.

A másnap hajnali derengésben már nélkülük kelt útra a csapat. Izgalmas, kitett úton másztak, néha felvetődött valamelyikükben, hogy a mászás szépségét nem csorbítaná, ha kötélbiztosítással haladnának, de távol voltak egymástól, hogy ezt megbeszéljék. Visszanézve látták, ahogy Koppányék kényelmesen reggeliznek és hátukat egy sziklának vetve nézik a mászást, tévéznek.

Tíz tájban értek el egy jeges lejtőt, de szólóban másztak fel azon is. A gyorsaság Zsolt szerint a biztosítás egy formája. „Kevesebbet tartózkodsz a hegyen, kisebb az esélye, hogy eltalál egy szikla, vagy ilyesmi.” A négyszáz méternyi jéglejtőt kis fal zárta le, két határozott jégcsákány- csapás, és Zsolt kihengeredett a széles hómezőre. Jóleső érzéssel ült le a hátizsákjára. A csúcs egészen közelinek tűnt.

A platóról, mint egy páholyból rálátott a nagy hegyre, a Disteghil Sarra. Komoly feladatnak tűnt az a jéggel, hóval összetapasztott kőhalom. Dékány is megérkezett, pihentek, csokit ettek, míg másfél órával később jelent meg Laca is. Huba zihálását már délben hallották meg. A hó annyira felolvadt, hogy a táv, amit percek alatt tettek meg, már jó órájába tellett. A srácok, mint egy focipálya lelátójáról, úgy magyaráztak a lassan kaptató, minduntalan visszacsúszó társuknak, zsákjukon ülve biztatták, és tanácsokat kiabáltak. Mire Huba melléjük rogyott, már nem volt ereje megbosszulni a tréfát. De esély sem volt a továbbhaladásra. A csúcs alatti plató felolvadt felszínén kín lett volna átvágni, így letáboroztak.

Mivel 1400 méternyi szintet kellett megtenniük, már hajnali négykor mászni kezdtek. A napfelkelte magasan a hóoldalban találta őket. Legnagyobb meglepetésükre reggel nyolckor elérték a csúcsot. Igaz, 7400 méter helyett csak 6500-on voltak. Valamit elnézhettek, vagy ez a jelentéktelen bütyök nem került fel a térképre, de fogalmuk sem volt, milyen hegyet volt szerencséjük meghódítani. Nem estek kétségbe, Kolumbusz is hasonló tévedések révén tett szert világhírnévre.