1989 – Magyarország

1.

A Nyugati pályaudvar peronjáról nem látszott az új világ, az ígéretes jövő. A csarnokban szakadatlanul áramló tömeg visszhangos csoszogása, és az üvegfal túloldaláról beszűrődő, lankadatlan forgalomzaj rátelepedett mindnyájukra, összemosta az irányokat, a célokat, a terveket. Hiába volt enyhébb idő, mint Erdélyben, hidegnek és nyirkosnak tűnt a levegő. Nem mintha bármi mást vártak volna. Nem valahová, hanem valami elől menekültek.

Csomagjaikat maguk köré gyűjtve, némán ültek egy padon. Pénzük nem volt. Anyja és férje végleg összevesztek az úton, többet nem szóltak egymáshoz, a gyerekeknek pedig nem volt mit mondaniuk. Figyelték a zakatoló várost, amely ügyet sem vetett rájuk, mintha nem is léteznének.

Egyetlen, halvány kapocs kötötte őket a pesti valósághoz. Indulásuk előtt táviratot küldtek Zsolt egykori mászócimborájának, Bíró Zolinak, aki akkor már fél éve élt Magyarországon. Választ ugyan nem kaptak, de remélték, egyetlen ember talán tud róluk, és ha mással nem, legalább néhány hasznos tanáccsal ellátja őket.

Csak itt, távol a veszélyes, de mégis ismerős hegyvonulatoktól és a nélkülözésben szolidárissá váló közegtől vált nyilvánvalóvá, hogy a mászók közt, a kötél leoldása után is megmarad a kötelék. Ismerős arc, Bíró Zoli tűnt fel a tömegben, és földijeit a legnagyobb természetességgel vezette egyszobás albérletébe. Sőt, a család hamarosan teljesen birtokba vehette a kis lakást, mivel a házigazda két hétre hazautazott Erdélybe, az ünnepekre. Zsolték lélegzetvételnyi időhöz jutottak. Két hétre fedél került a fejük felé.

Intézni semmit nem tudtak, a hivatalokban leállt a munka, a család pillanatnyi súlytalanságban lebegett, és egyéb szórakozás híján a városban járkáltak. Ellátogattak a Moszkva térre, a Tátra téri piacra és Keleti pályaudvarra. Budapest 1988 végi, karácsonyi forgataga olyannak tűnt, mintha egy nyugati prospektus világába léptek volna be. Jól öltözött emberek, fények, nyüzsgő boltok, karácsonyi vásár, árubőség.

Zsolt anyja a Béke Nevelőotthonban szerzett nevelőtanári állást magának, és a fiának is. A húsz árva és nehezen kezelhető gyerek felügyeletével Zsolt valamivel nehezebben boldogult, mint egy jeges hegyoldallal. Szívesebben sétált a közeli erdőben, mintsem hogy gyerekeket rángasson le a karnisról, vagy cigaretták után kotorásszon a zsebeikben. A munkához azonban járt szállás és ellátás is, ami rögtön megoldotta rövid távú gondjaikat.

Sőt, Zsolt a hosszú távú tervei szempontjából is megfelelő helyre került. Az intézet igazgatója, Szabadka Péter nem csak pedagógusként, de alpinistaként is ismert volt akkoriban. A hetvenes években nehéz utakat mászott a Tátrában, és feljutott két hétezer méter feletti csúcsra, a Korzsanyevszkajára, a Kommunizmus-csúcsra és a hatezres Csetürjohra is. Továbbá a nevéhez fűződik a Kaukázus néhány csúcsának első magyar megmászása is. Mivel akkoriban egészen másként görbült a valódi Föld és a geopolitika által ismert bolygó, sokan azért néztek fel rá, mert a fentiek után eljutott az amúgy szomszédos Alpokba is. 1987-ben első magyarként mászta meg az Eiger rettegett északi falát.

Szaktudását és pedagógiai ismereteit kamatoztatva hozta létre legendás egyesületét, a Hegyi Sport Clubot, ahová akkoriban a magyar hegymászóélet legjobbjai jártak. Zsolt tehát valójában egy elit hegymászóklubba költözött be. Neve nem volt teljesen ismeretlen a magyarok előtt. Lelkesedése és teljesítményeinek híre – áttelepülő csapattársai réven – eljutott a határon túlra is. A hegymászó-társadalom a nyolcvanas évek elején szűk és zárt közösség volt, az eredmények, kalandok híre hamar körbeért.

Hamarosan együtt mászott az akkori feltörekvő generációval, a hozzá hasonló mentalitású Ferenczi Miklóssal. Sárközi András és Babcsán Gábor révén pedig közel került a sziklamászásnak itthon mind jobban terjedő válfajához, a szabadmászáshoz is. Eleinte nem értette, sőt, mesterkéltnek találta a sziklamászás ezen módját: hogy az előrehaladáshoz még akkor is a szikla, apró bütykeit kell használnia, ha történetesen az orra előtt van egy kiválóan megragadható szög, vagy ék, vagy egyéb segédeszköz. De nem esett nehezére az alkalmazkodás.