3.

Kálváriájuk hosszát jelzi, hogy mire a magyarok megérkeztek az alaptáborba, a kazah expedíció már megmászta a Dhaulagirit, sőt le is vonult a hegyről Az ő megüresedett táborhelyükre verték fel sátraikat, és végre belevethették magukat az alaptábori életbe. Népes és jó hangulatú tábor készült az egyik legnépszerűbb nyolcezresként számon tartott csúcsra. Az alaptáborban nyüzsögtek hollandok, irániak, továbbá egy spanyol csapat, a neves Carlos Paulaner vezetésével Az olasz csapat sztárja pedig Nives Meroi volt, akit szinte mindenki személyesen is ismert, mivel évről évre feltűnt valamelyik nagy hegy alaptáborában, hogy ő lehessen az első nő, aki minden nyolcezresre feljutott. (Végül lemaradt a versenyben, mert öt évvel később az osztrák Gerlinde Kaltenbrunner mászta meg mind a tizennégy nyolcezrest.)

Miközben a nemzetközi társaság már mélyen járt az akklimatizációs felkészülésben, Zsolték egy ideig szinte ki sem mozdultak a konyhasátorból A dzsungeltúra után képtelenek lettek volna rögtön havat taposni és jégfalakat mászni. Az út első szakasza ráadásul közismerten nehéz és veszélyes volt, pont olyan kihívásokat tartogatott, amilyenekre nem vágyik az ember egy hét vietnami háború után.

Három nappal később vágtak neki az alaptábor feletti, Eigernek nevezett sziklafalnak. A mászóknak a fal alatt kell eltraverzálniuk: az olvadt hómező lelassítja, kimeríti a mászókat, miközben fentről folyamatos az életveszélyes kőhullás. Ezek után jutottak a hosszú, hullámos hólejtőre, végén az egyes táborral A kimerítő útra csak négyen indultak el, Babcsán Gábor, Mécs Laci, Ugyan Anita és Zsolt.

Az este viszonylagos nyugalomban telt, ami a hegyen azt jelenti, hogy a sátrukat nem cibálta a szél, nem robogtak körülöttük lavinák, viszont a magasság miatt nem is aludtak olyan jól, mint megszokott alaptábori sátrukban. Zsolt már korán reggel elindult, hogy biztosan elérje a kettes tábort. A terep azonban bonyolultabb volt, mint lentről tűnt. Mélyhavas domboldalakon kellett áttörnie, egyes helyeken a hasadékok miatt kellett óvatosan haladnia, és az út végén rátört a vihar. A hőmérséklet mínusz húsz fokra esett, kabátját cibálta a szél. Még csak 6000 méter körül járt, amikor sátrakat pillantott meg a kavargó hóban. Nem értette, hiszen a kettes tábornak messze felette kellett volna lennie. Valakik köztes tábort létesítettek a hegyoldalban. Bárki is volt az, megszabadította a magyarokat attól, hogy bemutassák a szélben sátorállítás bravúrjait. Zsolt bebújt az egyik sátorba, amelyet a ledepózott kekszek feliratából következtethetően olaszok állították tel. Három társa pedig egy iráni datolyákból azonosítható sátorban húzta meg magát. Lassan telt az éjszaka, a szél csapkodása és a sátorponyván pergő hó mérte ki az időt. A havazás betemette a sátrakat ami a magashegyeken edződött Mécset és Ugyant nem zavarta, a mellettük fekvő Babcsánban viszont felidézte a hó alatt megfulladó hegymászókról szóló történeteket. Többször is kimászott a rideg éjszakába, hogy kiássa a sátrukat. Agilitásával egyedül maradt, Zsolt is inkább a teljes rekreációra koncentrált éjjel, így napfelkelte után csak tompa hangját hallották a teljesen eltemetett sátorból. Nem volt nála lapát, Babcsán ásta ki őt is, hogy felszínre bukkanva megállapíthassa: továbbra is komoly vihar tombol. Ettek pár falatot, és lemenekültek az alaptáborba.

A megerőltető napokat a menetrend szerint az a fajta alaptábori pihenés követte, amelynél akkor is nehezebb lenne lazábbat kitalálni, ha egy erre szakosodott kutatócsoport dolgozna a projekten. A bizarr, gleccserre telepített nyugdíjasotthonban meg az olyan események is izgalmat hoztak, mint hogy a spanyol csapat egy helikopterrel elhagyja a hegyet.

A tábor, mintha egy focimérkőzésre gyűlt volna össze, együtt nézte, ahogy a nagy gép nehézkesen felemelkedik, a moréna felett haladva eléri annak élet, és alázuhanva eltűnik mögötte. „Lezuhant”, mondta Kollár Lajos. „Dehogyis, ezek így szállnak fel”, emlékeztetett Zsolt, hogy a gépek ezen a vidéken gyakran csak elbillegnek a meredély széléig, bebuknak mögé, és zuhanás közben tesznek szert akkora sebességre, ami már elég a biztos repüléshez. A gravitációt használják a motorok ereje helyett.

A látványosság végén aztán nagy csődület támadt a morénamező peremén. Odarohantak, és megpillantották a jégen a fél oldalra fordult helikoptert, körülötte már ott kavarogtak az utasai. Csodával határos módon nem sérült meg senki. A szemtanúk szerint a gépet a szél nyomta le a jégre, ahol olyan szerencsés módon csúszott lefelé, hogy rotorjai nem ütköztek bele a párhuzamosan futó morénadombba. Néhány nappal később a spanyolokat elvitte egy másik gép, a helyszínen hagyva néhány kétségbeesett szerelőt, akik a szezon végéig hiába próbálták üzemképes állapotba hozni a helikoptert. Még akkor is a roncs melletti sátruknál ültek bús képpel, amikor az utolsó expedíció is összecsomagolt, és levonult a hegyről.