2006 – Hilda

1.

Vakító nyárra érkeztek haza, de az éles fény csak arra volt jó, hogy még jobban látsszon, Zsolt két világa semmiben nem hasonlít egymáshoz. A hegyen ő irányította a dolgokat, életerős volt, tudta honnan hova tart. Érezte a világot irányító kényes egyensúlyt, amelyre reagálva sikeresebb volt a környezeténél. Hazaérve csapattársai azonban beszálltak barátnőjük, feleségük, családjuk kocsijába, csak Zsolt ment haza egyedül az üres és puritán házába. Az elgazosodott kertben, munka és tervek nélkül egyszeriben távolinak tűnt, hogy ő bármilyen helyzetben szupermenként működhetett.

Otthonában nem a derékig érő fű aggasztotta legjobban, hanem hogy egyedül van, és reménye is kevés, hogy megismerkedjen egy kedves, elfogadó, szép, továbbá a hegymászás iránt elkötelezett nővel. A lányregények és a hollywoodi filmek hegymászóképével ellentétben Zsolt a civilizációban nem volt sem határozott, sem rámenős. Furcsának érezte, ha ismeretlen nőkkel kell beszélgetést kezdeményeznie, és történeteit is csak akkor osztotta meg, ha kérték rá.

Egy nyári sziklamászáson hallotta először, hogy ezek a képességek már nem is szükségesek a párkereséshez, mászópartnere internetes párkereső oldalon talált társra, ráadásul nem is egyre, hanem többre, egymás után, vagy időben kissé átfedésben. Zsolt nem értette, hogy miként működik a rendszer, de este azért feliratkozott egy ilyen oldalra, hogy napokkal később azzal szembesüljön: továbbra sem érti a rendszert Ő maga nem írt senkinek, hiszen pár kép és néhány mondatnyi bemutatkozás alapján kit válasszon, és annak mit mondjon? Kapott viszont néhány levelet idősebb, kedves asszonyoktól akik a szemét dicsérték, és ez épp elég volt ahhoz, hogy felhagyjon a párkeresés ezen módjával is.

Néha befutott még pár levél, de csak egyen akadt meg a szeme, mert az kedves szavak helyett pikírt stílusban közölte, szánalmas, hogy valaki nem vállalja az arcát, sőt, a nevét sem, és egy népszerű alak álcájában vadászgat nőkre a neten. Zsolt értetlenkedő levélben válaszolt, de hiába. Levelezőpartnere szembesítette a ténnyel: felesleges a további alakoskodás, ő valóban ismeri Erőss Zsoltot, sokat olvasott róla, így őt nem fogja átverni. A hegymászó szórakoztatónak találta a félreértést, de azért szerette volna tisztázni a helyzetet, úgyhogy megírta, hogy ő azonos önmagával, és ha erről meg szeretne győződni, akkor jöjjön el a hétvégi Grossglockner-túrára, ott kiderül az igazság, és mellesleg megmásszák Ausztria legmagasabb csúcsát is.

Zsolt nem tudta, hova vezet ez az egész, de gondolta, majd másznak egy jót, hegyivezetőként végül is hozzá volt szokva, hogy kezdőket vezessen a hegyekben. Egy augusztusi délutánon tehát begurult a Déli pályaudvar előtti parkolóba, ahol kissé sápadtan valóban várakozott egy magas, vékony, barna hajú lány, hátizsákkal a lábainál. Ő volt Hilda, akinek egyszeriben világossá vált, hogy nincs átverés, valóban Erőss Zsolttal levelezett.

Az út kellemesebb volt, mint ahogy azt a hegymászó gondolta volna. Végül is nem randevún hanem mászótúrán voltak, előttük ült Zsolt két mászótársa is. Útközben kiderült ült Hildáról, hogy tanárnő egy kis, Esztergom melletti faluban, és osztálykirándulások révén ismerkedett meg a túrázással. Már a magyarországi hegyek olyan hatással voltak rá, hogy elkezdett teljesítménytúrákra járni. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy az izgalmas tevékenységet nemcsak hazai dombokon végzik, hanem nagyobb terepegyenetlenségeken is, és ezt a dolgot hegymászásnak hívják. Beiratkozott hát egy hegymászó tanfolyamra, ahol megismerkedett a sziklamászással, és volt egy háromezer méteres hegyen is. Fél éve mászott, amikor egy délután végül beült Zsolt mellé a kocsiba.