5.

A körülmények kegyesek voltak a csapathoz. Második utunkra indultunk az előretolt alaptáborba, és a legrosszabbakra voltunk felkészülve. A testet és lelket felőrlő nehézségek azonban várattak magukra. Mintha nem is ugyanazon az úton jártunk volna. Néhány óra alatt elértük az első tábort és a következő délután már 6400 méteres magasságban sütkérezhettünk a napon. Később a konyhasátorban izgatott hangulatú gyűlést tartottunk. Zsolt a stabil időjárásra és jó kondíciónkra való tekintettel indulást javasolt. A cél már a 7000 méteren elhelyezkedő tábor volt.

Este ahogy a hirtelen érkező fagy elől visszahúzódtunk a konyhasátorba, meglátogattak minket az amerikai expedíció követei, Carl és Mike. A rádiónkat szerették volna használni, az övékkel nem lehetett elérni az alaptábort. A hegyek közt, úgy látszik, tényleg bármi megtörténhet: a magyar barkácselektronika segítette ki az eszközarzenállal rendelkező amerikai expedíciót. A szívélyes légkörben megismerkedhettünk expedíciójuk problémáival is. A mi termékeny, de kaotikus szervezésünkkel szemben ők a klasszikus, hierarchikus rendszerben működtek, ami azt jelentette, hogy expedícióvezetőjük az alaptáborból irányította a többiek fenti munkáját. Ed, tartva attól, hogy kimerülnek, lerendelte a társaságot, akik kihúzták ugyan a köteleket az egyes táborig, de felszerelést már nem volt idejük felszállítani. Laci jó diplomáciai érzékkel felvetette, hogy a magyar csapat segítene a transzportban, ha használhatjuk a köteleiket. A felvezetés tökéletesen sikerült, így amerikaiak jobban örültek, mint mi magunk.

A társaság az indulás reggelén sem zökkent ki a megszokott, kényelmes tempóból. Szórakozottan pakolásztunk, aki kész volt, útnak eredt. A mászás váratlan nehézségével a fal alá vezető gleccserre érve szembesültünk. A hóról visszaverődő napsugarak minden irányból perzseltek, de a forróság ellenére is talpig beöltözve kellett másznunk. Csak napszemüveg, kalap, magashegyi napkrém. és hosszú ujjú ruhák fedezékében kerülhettük el az égési sérüléseket.

Rákapcsolódtunk a kötélre, mint a trolibuszok a vezetékre, és megindultunk a nyeregbe vezető hólejtőn. Az 50-70 fokos meredély szétzilálta a jó kondíciónkról alkotott képünket. Néhány lépés után hosszas lihegés következett, a táv nem fogyott, a víz viszont annál inkább. Szomjan lehet halni egy havas hegyoldalban? Büszkeségem maradékát egy Rongbukból odatévedt vidám kutya döntötte romba. A Rongbuk Erzsi névre keresztelt állat pajkosan rohangászott nyomainkban, ha lett volna bot az Everesten, örömmel hozta volna vissza azt is. Néha megállt valamelyikünk előtt, és farkcsóválva nézte, mit csinálunk, és miért ilyen lassan.

Zsolt egy idő múlva beérte az amerikaiak serpáját, és az utolsó szakaszon már együtt húzták ki a kötelet, és taposták a nyomot. A jégfal alatt, 6900 méteren értük be a szűz terepen lelassult párost. Az árnyékban húsz fokkal hidegebb volt, egyszeriben előkerültek a vastag kabátok, kesztyűk. A hideg végre visszafordulásra késztette a kutyát, nem kellett tovább aggódnunk az épségéért, és kicsit hegymászósabban is éreztem magam nélküle,

A táborhelyet nevezhetnénk akár festőinek is, ha bárki hajlandó volna odafenn festegetni. A függőgleccser oltalmában meghúzódó mezőről mindkét irányban feltárult a Himalája végtelennek tetsző csúcsrengetege. De a mélyben még a tábornak otthont adó morénahátat is nehéz volt felfedezni. Közelebbinek tűnt a csúcs, és tisztán kivehető volt a felfelé vezető útvonal, végig a gerincen. Mindenki gratulált mindenkinek, fényképek készültek változatos felállásban, aztán felállítottuk a sátrakat, bedobáltuk a hálózsákokat, főzőket, és mire a száraz levegőtől mindnyájan köhögni kezdtünk, már indultunk lefelé.

Három órával később úgy, ahogy voltunk, műanyag bakancsban zuhantunk be a konyhasátorba, ahol a táborban maradt Zoli és Huba osztotta a forró teát. Száraz köhögések közepette szürcsöltük a folyadékot, ettünk valamit, majd rögtön aludni tértünk.

Másnap már kezdett kirajzolódni a majdani csúcsesélyesek köre: Zsolt, Koppány, Laci, Ági és Doki tervezték megtenni a második táborba vezető utat. Huba nem érezte magát jól, Zoli csak a 7000 méteres magasság elérését tervezte, én pedig a szerződésemben foglaltak értelmében nem tarthattam velük. Zsolt délután már a pehelykabátokat próbálgatta, Koppány hómaszkban járkált, láthatóan ők ketten viselték legrosszabbul a várakozást. Doki magashegyi továbbképzést tartott vacsora előtt. Megismerkedtünk a tüdővizenyővel, az agyödémával, a fagyással, a kiszáradással, és mindezek kezelésével. Az előadás kedélyes légkörben zajlott, senkinek sem vette el a kedvét a mászástól.

Szeptember 22-én délben végül csak négyen, Zsolt, Koppány, Ági és Doki indultak el. A korábbihoz hasonló körülmények között, szélcsendes, meleg időben kapaszkodtak fel a hólejtőn. Az előző mászáshoz képest annyi változott csak, hogy a kutya egészen a táborig kísérte a csapatot, és az éjszakát a hóba gömbölyödve töltötte.

Az időjárás a következő nap sem változott, teljes szélcsendben haladtak a gerincen, ott, ahol öt évvel azelőtt Zsolt és Ági őrjöngő viharban, lépésről lépésre tudott csak haladni, azt is csak akkor, mikor percekre alábbhagyott a szél. Koppány vezette a menetet, mögötte a kutya, majd Zsolt következett. Nehezen tudott velük lépést tartani, csak azon igyekezett, hogy ne maradjon el túlságosan. Ha megállt lihegni, a gerinc alatti gleccsereket nézte. Ezer méterrel alatta, mindkét irányban, széles jégmező húzódott. Legutóbb ezeket sem tudta szemügyre venni. A vidám eb végül 7200 méteren unta meg ezt a játékot, visszafordult, néhány perc múlva elérte a vánszorgó Dokit és Ágit, üdvözölte őket, majd eltűnt a gerincen.

A táborhelyet hó borította, és kérdéses volt, hogy egyáltalán tudnak-e sátrat állítani. Mindketten köhögtek, de tudták, hogy a pihenés és a meleg leves enyhíti majd a magasság okozta tüneteket. Egy szikla alatt fedeztek fel kisebb vízszintes részt, amit hólapátokkal próbáltak sátornyivá szélesíteni. Keserves munka volt, a puha hóban szinte lehetetlen szilárd alapot kialakítani. Beléjük mart a fagy is, pedig még fenn volt a Nap, Zsolt nem érezte a lábujjait. Háromnegyed órás munkával ástak ki egy másfél négyzetméternyi helyet, de a sátor egyik oldala még így is szabadon lógott.

Közben feltűnt a Doki, és Zsolt leereszkedett hozzá, hogy segítsen sátrat állítani. Míg Doki zihált, ásni kezdett. Hamarosan régi szemét, törött sátorrudak, ponyvadarabok kerültek elő a hó alól. Sátor állhatott ott a tavaszi szezonban. Kétórai munkával állították fel a tábort, de mégsem voltak kényelmes fekhelyeik. A sátrak belső terének egy részét nem lehetett használni. Egyik oldalon a fölöttük emelkedő hófal nyomta össze a ponyvát, a másikon pedig a lejtő vett el területet.

Ágiék később gyomorforgató bűzről is panaszkodtak, és remélték, hogy nem egy hulla rejtőzik a sátruk alatt. Az éjszaka további része se volt könnyebb. Főztek, de csak keveset tudtak enni, Doki a teaivás fontosságáról kiabált át Zsoltéknak. Csak a rádiózás javított a hangulaton. Odalentről ováció fogadta a teljesítményüket. Biztató jel volt, hogy az expedíció első harmadában sikerült elérni a 7800 méteres magasságot. Korán nyugovóra tértek, de éjjel csak forgolódtak a szűk helyen. Reggel vastag zúzmara borította a sátruk belsejét, hullott a hó a hálózsákjukba, átnedvesítette a ruhájukat, és Zsolt gyorsan ki is kászálódott a szabadba. Míg Koppány főzött, körbekamerázta a mozdulatlan, fagyos vidéket. Koppány a tea közben említette meg, hogy éppen aznap van a születésnapja.

Az ideális körülményeknek köszönhetően két óra alatt visszaereszkedtek az Északi-nyeregig. Már a hófalban találkoztak a szintén 7800-ra tartó Lacival, Anitával, Ferivel, Hubával és Júliával. Két nappal később pedig újra az alaptáborban ült az egész csapat. A körülmények otthonosnak tűntek. Már az a hely számított otthonnak, ahol volt elég oxigén. Egy hónap telt el az indulás óta, és a tény, hogy normálisnak éreztük 5300 méterre jellemző körülményeket, világosan jelezte: a csapat készen áll a csúcsra.