3.

Álláspontját ugyanilyen határozottan képviselte a hegymászó-társadalmon belül. Nem volt forradalmártípus, de zavarta, hogy hivatalosan semmilyen támogatása nincs az általa képviselt hegymászóstílusnak. A hegymászóklubot még mindig a nyolcvanas évek állami expedícióinak stílusán szocializálódott Nagy Sándor képviselte, ami olyan helyzetet teremtett, mintha a Forma-1 versenyek főszervezője gyanakodva tekintene a kocsikba szerelt elektronikára, a mechanikus berendezések mindenhatóságát hirdetve. A vezető húsz éve nem mászott, nem követte a trendeket, nem tudta, a csúcsmászások, a hatalmas és nehézkes expedíciók már a poros múltat jelentik. Friss szemléletű terveihez pedig még elvi támogatást sem nyújtott, sőt, a vezetőség nyilvánosan kritizálta azokat.

Zsolt nehezményezte, hogy a hivatalos hegymászás ósdi attitűdje eltávolította az új generációt, akik gyűlések és sajátos rendszerben szervezett túrák helyett inkább maguknak szerveztek túrákat. Ennek persze volt jó oldala, viszont végeredményben egymástól független csoportok alakultak ki, a tapasztalatokat nem lehetett átadni, és lehetetlen volt a hegymászók közös érdekképviselete is.

Nyílt levelet írt a vezetőségnek és a magyar hegymászás meghatározó tagjainak, remélve, hogy a harcos kiállás végül a fejlődéshez vezet. Vita azonban nem alakult ki. A vezetők nem reagáltak a tartalmi felvetésekre, Zsolt tiszteletlenségét kifogásolták, és hogy nyílt levélben kezdeményezett párbeszédet, nem pedig a hivatalos utat követte volna. Zsolt közben tudta, hogy a hegymászáshoz határozottság, technika, erő, felszerelés mindenképpen kell, szövetségek viszont kevésbé. Kilépett a szervezetből.

Karakán lépése ugyanakkor nem vitte közelebb valódi céljához, a hegyekhez, A zaklatott év közepére világossá vált, hogy a hírneve önmagában nem hoz szponzorokat. A Dhaulagiri-expedíció terv maradt, a csapat nem tudott annyi pénzt összegyűjteni, hogy elindulhasson. Volt ideje rendbe szedni a kis házát.