3.

Egy napot töltött az intenzíven, morfiumfelhőben. Csak egy momentum zavarta meg, a telefon, amit orvosa dugott az orra alá. Mivel nála nem volt mobil, az ő vonalán kereste a celeb riporternő, Liptai Claudia, akit azzal sem lehetett lerázni, hogy Zsoltot alig néhány órája műtötték. Egyenesen a reggeli műsorból, élőben hívták. Udvariasan válaszolgatott neki, majd délután visszakérte a telefonját Hildától, hogy ne az orvost zavarják az újságírók.

Ahogy visszakerült a kórterembe, életritmusát újra az újságírók határoztak meg. Ha szenzáció lett, hogy a híres hegymászót baleset érte, hát kétszer akkora hír volt, hogy levágták a lábát. A médiajelenlét az egekbe csapott a kórteremben.

Napirendje szerint korán ébredt, nyugodtan reggelizett, olvasgatott, Hildával beszélgetett, míg tíz óra tájban meg nem érkezett az első túláradóan nyájas, lezserül közvetlen és engedély nélkül is gyorsan helyet foglaló tévés, rádiós, újságíró vagy fotós. Közben rendszeres időközönként csörgött a mobilja.

Láza néha negyvenfokosra kúszott, és elbódították a gerincbe kapott fájdalomcsillapítók. Olyankor elpilledt, és ha egyetlen diktafont sem dugtak az orra alá, aludt néhány órát. De még ilyen állapotban sem volt nehéz válaszolnia, hiszen annyira egyértelmű volt a helyzet. Meg amúgy is, mindenki ugyanazokkal a kérdésekkel jött.

„Nem, nem zaklat fel, hogy elveszítettem a lábam. Amikor pörögtem, zuhantam a sziklák közt, meg is halhattam volna. A baleset után beszéltem Hildával, és mondtam, annak örülök, hogy élek. Bárhogyan is, de élek, és ez a lényeg.”

„Igen, folytatni akarom a hegymászást. Ott van Szendrő Szabolcs barátom példája. Teljes életet él fél lábbal is, mászott expedíciókon sziklán, nem rossz az az élet, amit ő csinál. Nincs világvége-hangulatom. Ha a gerincem sérült volna, elmegyek valamilyen mozgássérült sportot űzni. Például vívni, azt lehet tolószékben is. De az orvosok biztosak benne, hogy talpra tudok állni.”

Valóban, alig telt el két hét, és már a talpra állás volt a cél. Kapott egy kerekes széket, aminek köszönhetően véget ért az ágyhoz kötöttsége. Ennél is nagyobb segítséget jelentett Zsolt korábbi médiatűrése, az hogy a legrosszabb perceiben sem bújt el az újságírók elől. Címlapos megjelenéseinek köszönhetően könnyen kapott beutalót az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, ami presztízsintézményként nem a magyar, hanem a nyugat-európai egészségügy állapotát tükrözte. Az intézet feladata volt, hogy komplex módon, orvosi, pszichológiai és szociális foglalkozások révén segítsenek a betegeknek a visszailleszkedésben. A budakeszi erdők melletti épületeket úgy alakítottak ki, hogy kerekes székkel is teljes életet lehessen itt élni. Zsolt egyszeriben mar nem szorult senki segítségére, nem kellett ágytálazni, nem kellett vízért vagy ételért szalasztania senkit. Mintha visszakapta volna az életét.

Figyelmességből a szobájába helyezték a vele együtt szerencsétlenül járt Hajdú Pétert. Egyetlen probléma az volt, hogy a megérkező beteget egyáltalán nem ismerte, ő ugyanis egy másik Hajdú Péter volt. A kórházi vezetés rögtön intézkedett, a névrokont elvitték, és hamarosan hegymászótársával beszélgethettek a Tátráról, mászásról, és a mindkettőjük előtt lebegő csúcsról: a gyógyulásról.

Bár a baleset helyszínén úgy tűnt, Péter csak könnyebb sérüléseket szenvedett, végül nála is komolyabb töréseket diagnosztizáltak a kulcscsontjánál. Ahogy Zsolt a talpra állásért küzdött, úgy neki az volt a cél, hogy újra tudja mozgatni a karját. A balesetből a helyszínen még fájdalmairól panaszkodó Marcell jött ki a legjobban, ő néhány zúzódással megúszta az esetet.

Az intézet stábja bizalmatlanul fogadta Zsoltot. Nem sokkal korábban volt ugyanis egy szinten celeb státuszú betegük, egy fiatal lány aki autóbalesete és lábamputációja miatt került a bulvárlapokba. Dongtak körülötte az újságírók, mint a legyek, ahogy bevonult az intézetbe; minden lépéséről beszámoltak. A lányt azonban kényessé és szeszélyessé tette a váratlanul jött figyelem. Nem volt szorgalmas, nem fektetett elég figyelmet a rehabilitációra, és végül nem is sikerült lábra állnia. Kerekes székben távozott. Hasonlót vártak a médiasztár hegymászótól is. Ő azonban csak később értesült a hideg fogadtatásról, ugyanis el volt foglalva új feladatával: hogy lábra álljon. Koncentrációját semmi sem zavarta meg, mert az intézetet mintha direkt a számára alakították volna ki.

Gyógytornászok jártak hozzá, hogy felépített edzésprogrammal segítsék a talpra állást. Volt uszoda, és célja eléréséhez szükséges eszközökkel felszerelt tornaterem. Edzés után megmasszírozták. A felépülést támogató étrendet kapott. Mintha exkluzív felszereltségű expedíción lett volna, ahol nem egy hegy a cél, hanem történetesen a járás.

Egy hónapig élt tolókocsiban. Sokan látogatták, és akik nem ismerték eléggé, azzal a döbbenettel távoztak, hogy Zsolt mintha nem bánná ezt a helyzetet. Vidáman fogadta barátait, és rossz érzés nélkül ment emberek közé. Időnként elhagyta az intézetet, hogy előadásokat tartson. Hatalmas figyelem fogadta mindenfelé, és nehézséget is csak az emberek túltengő segíteni akarása okozta. A lépcsőknél mindig tömegek ugrottak hozzá, hogy a kocsiját megemeljék, a karfájánál fogva. Zsoltnak már előre tiltakoznia kellett, a kerekes székek karfája ugyanis mozgatható, ha ott ragadják meg, egyszerűen csak kiborítják a földre.

Újra elfogadta a meghívást a Fábry Show-ba, ahol nem ő, hanem a pikírt műsorvezető jött zavarba. Zsolt olyan természetesen beszélt a balesetéről és az amputációjáról, mint más egy tengerparti nyaralásról, kizökkentve Fábryt és a közönséget egyaránt. A riporter, aki korábban könnyed tréfákat faragott a hegymászásról, meghatódott. Csak Zsolt maradt közvetlen. Nem a hurráoptimizmus munkált benne, sem pedig beletörődő egykedvűség. Azért nem változott, mert meggyőződése volt, hogy hamarosan mászni fog. Nincs miért aggódnia.